Újra beleolvastam Márai Röpiratába. Ez a nagyesszé a II. világháború alatt (egészen pontosan 1942-ben) született. Márai szerint a háború után, mert egyszer minden háború véget ér, egy új Európa születik majd, és ezért a magyaroknak idejekorán fel kell készülniük erre az új világra. Milyen útra lép majd Magyarország? Márai figyelmeztet: a háborút követően valószínűleg megjelennek a populista politikai szólamok. A populista politikus olyan, mint a cigányprímás, azt húzza a nép fülébe, amit az hallani akar. És hát mit szeret hallani a nép? Bizony nincs annál megejtőbb és szívet melengetőbb nóta, mint hogy a magyar az első: a magyar nők a világon a legszebbek, a magyar föld a legtermékenyebb, a magyar emberek a legszorgalmasabbak, legtalpraesettebbek, szürkeállományban Magyarország nagyhatalom stb. Nincs annál igézőbb melódia, mint hogy a magyar egy különleges és egyedülálló nép semmihez sem fogható egyedi kultúrával, ami sajátosságai okán semmiféle más kultúrához, berendezkedéshez nem mérhető, máshoz nem igazodhat vagy hasonulhat, de ilyesmire nem is szorul, hiszen önmagában is nagyszerű, önmagának elégséges stb. És hát a politikusok számára nagy a kísértés, mert aki ilyen nótát húz a nép fülébe, az bizton számíthat a sikerre. Márai szerint ugyanakkor óvakodni kell a nemzeti hiúságnak hízelgő politikusoktól és a nemzeti hiúságra alapozott populista politikától. Merthogy az nagy valószínűséggel önigézetbe, hamis nemzeti romantikába és téves illúziókba vezet, rosszabb esetben pedig árvalányhajas, nemzeti mezbe öltözetett giccsbe és igénytelenségbe, nívótlan provincializmusba. Nem az az ember erős, vélekedik Márai, aki hamis illúziókban él a saját képességeit illetően, hanem az, amelyik képes megméretni magát a többi emberrel való versenyben, hogy ily módon derüljön fény a valós erősségeire és gyengeségeire. És igaz ez az egyes népekre is. Márai szerint Magyarország felemelkedésének útja sem lehet a nemzeti sajátosságokra hivatkozva elzárkózó hiú nemzeti önigézet, a világtól magát függetleníteni vágyó magyar különutasság, hanem a többi európai országgal való verseny és nyitottság. Márai teljesen világossá teszi: Magyarországot a háború után nem a nemzeti kollektivizmus és a hazafias révület fogja tudni felemelni, hanem a verseny, a vállalkozó szellem, az individualizmus és a demokratikus köztársasági államrend. De legfőképpen a valósággal számoló realizmus. Azaz, nem az önámításra kell felkészülni, hanem a versenyre és a munkára. Mindazonáltal Márai úgy látja, hogy a háború utáni új világban az a nemzet fogja tudni állni a versenyt, amely nemzet polgárai magasan képzettek (erre utal az esszé címe is: Röpirat a nemzetnevelés ügyében), azaz a szaktudás lesz az új Európa, illetve általában az új világ legfontosabb versenytényezője. Ugyanakkor, teszi hozzá Márai, nem várható, hogy magas lesz az emberek szaktudása egy olyan országban, ahol még az általános műveltség is hanyatlik, és ahol a racionális, nyitott és világias polgári gondolkodás és tájékozottság alapjaiban hiányzik, sőt majdhogynem lenézett és elutasított.