Hermann Hesse regénye egy igazi bildungsroman, melyben a hős, Sziddhárta konkrétan megvilágosodik. A mű elején a fiatal Sziddhárta, a szépreményű bráhmánfi életébe csöppenünk. A fiú szép, okos meg többre hivatott, nemesebbre. Tanul, meditál, biflázza a szent szövegeket. Homloka magas és ragyog, egyszóval a szellem embere. Apja büszkén tekinthet rá. És az ifjú ember mohón szomjazza a tudást: a végső nagy-nagy igazságot, az örök lényeget kívánja tudni. Igazi kereső, aki meg akar szabadulni az >>Én<<-től, hogy behatoljon az átmanba. Így aztán samanának áll, azaz szegény, kolduló szerzetesnek. És megtanulja megvetni az érzéki világot, megtanulja a koplalást, megtanulja tűrni a fájdalmat, hideget, meleget, az aszkézis minden csínját-bínját kitanulja. És közben csak meditál és meditál, elmélkedik naphosszat, tanokon méláz, nagy ideákon töpreng. Ámde az >>Én<<-től nem szabadul meg, és persze a nagy-nagy igazságra sem talál rá. Így hát hősünk az évek során lassanként megcsömörlik tudástól, tanoktól, gondolatoktól. Felhagy a samanák életével. Ráébred: a gondolatok üresen kongó termeiben kereste a dolgokon túli nagy egységet, az örök lényeget (vagy inkább Örök Lényeget), és közben semmit nem ismert meg a világból. Nem akar többé már szent lenni. Érdeklődése a sokszínű, tarka-barka érzéki világ felé fordul, amit ezaddig bizalmatlanul, lenézve-lesajnálva, mint változót és lényegtelent (mint afféle csalóka fátylat) tekintett. Elhatározza: ha vigyázó szemeit addig a túlvilágira szegezte, úgy ezentúl csakis az evilágira szegezi. Nem a dolgokon túlira, hanem a dolgokra. A sokfélében kíván tobzódni. Ha létezik igazság, úgy az a pipacs pirosa a maga pőre esetlegességében. Sziddhártának nincs szüksége többé mesterekre, tanokra, elméletekre. Így aztán Sziddhárta fordít egyet élete kerekén: az elvont gondolatokban időző aszketikus lét után bele veti magát a világi életbe. Az erdőből bemegy a városba. És a városban hősünk gazdag kereskedővé lesz, lévén jó eszű, ír-olvas, okosan beszél. Illetve Sziddhárta megismerkedik egy kurtizánnal, Kamalával, akinek szeretőjévé válik, és aki mellett az idő multával kitanulja a testi örömöket plusz a nagyvilági életet. Drága ruhákban jár, illatos vízben mosakszik. Házában gazdagon terülnek ebédre az asztalok. Ámde hősünk mégsem igazi kereskedő. Lelke soha nem merül el a szenvedélyben: a haszonnal szemben közömbös, sikertelenségtől nem fél, veszteség nem aggasztja. A világi életet inkább csak amolyan játéknak tekinti, mert lélekben megmarad aszkétának, aki a kopár öntudat távolából figyeli saját életét, illetve a gyerekesnek tűnő embereket, akiket egyfelől irigyel, hogy oly öntudatlanul tudnak belefeledkezni a vágyaikba és szenvedélyeikbe, és akiket másfelől némiképp meg is vet, le is néz ugyanezért. Mert ha valaki szerzetesként megtanult lemondani, és csaknem kiölt magából minden evilági kísértést, továbbá a szellem embereként túl van már minden tanon, gondolaton, az csak komolytalan és gyerekes vígjátékként vagy épp szomorújátékként tekinthet a világi életre, érdekes színjátékként. Iróniával, távolságtartással, fölényes leereszkedéssel. És Sziddhárta persze éppígy nem igazi szerető. Bár a gyönyörök tudománya immár a kisujjában van, csak éppen nincs senki, akit igazán szeretne. Igazán, azaz a szeretet irraconalitásával, tétova és félszeg nevetségességével, nagyon is emberi együgyűségével. És Sziddhárta újabb felismerésre jut: hogyan is hihette, hogy megszabadulhat az >>Én<<-től, ha folyvást a távolságtartásban élt, előkelő idegenként, ha nem ragadta el soha igazán az öntudatlanság! Sziddhárta szeretne hát emberi lenni, nagyon is emberi, és beleveti magát a szenvedélybe. Dorbézolásba, játékszenvedélybe, fösvénységbe, kapzsiságba, kicsinyes vágyakba, el önmagától, el az öntudattól, a gondolattól, a távolságtartással szemlélt élettől. És bizony ez is remekül megy Sziddhártának: évekig éli a pénzét szóró, elzüllött kereskedő életét. Ámde végül aztán megcsömörlik, megtörik. Hiába élt bölcselő életet, hiába élt aszketikus életet, hiába nagyvilági életet és élvhajhász életet - mégsem érti-érzi az átmant. Sziddhártának minden mindegy. Otthagyja a várost, és szegény révésznek áll, aki naponta viszi át a folyón az embereket. Meghallgatja történeteiket, és bölcsen mosolyog rájuk. Mint egy sokat tapasztalt deresedő hajú férfi. Megleli nyugalmát. (Mennyire utálok történetet mesélni, szent ég.) A folyó lesz mestere, az egyetlen mester, akit még elfogad. Ám egy napon - regényes körülmények között ugye, mert regényről van szó - hozzá kerül egy fiú. A fia, akit Kamala szült Sziddhárta tudta nélkül. Hősünk pedig magához veszi. Ámde minden igyekezete ellenére a fiú nem fogadja el őt. És csak telnek a napok, telnek hetek, hónapok. Sziddhárta pedig kétségbe esik a fiú elutasításán, jóllehet megérti a gyereket, nagyon is. Végtére Sziddhárta egy igazi bölcs. Egy kétségbeesett, tétova, félszeg és nevetséges bölcs. A fiú pedig egy éjszaka megszökik. És Sziddhárta szíve sebet kap. És Sziddhártát, a szellem emberét, az aszkétát, a világfit és élvhajhászt a seb belesodorja az életbe. Feldereng hősünknek az átman, >>Én<<-nel vagy anélkül.