Európa jövője

Alberto Alesia és Francesco Giavazzi, a két olasz származású, de évtizedek óta az USA-ban élő neves közgazdász professzor közös könyvükben ébresztőt fúj az öreg kontinensnek. Reform vagy hanyatlás, szól sokatmondóan az alcím. A szerzők úgy vélik, hogy bár Európa gazdag kontinens, de lemaradóban: mi, európaiak még jól élünk, ám nem kizárt, hogy húsz év múlva a koreai turisták majd többet engedhetnek meg maguknak Párizsban, mint maguk a párizsiak. És ennek megfelelően alakul majd a kontinens politikai-hatalmi súlya is. Feltéve, hogy Európa nem változtat. Alesia és Giavazzi alapvetően az Egyesült Államokkal szembeállítva vizsgálja az európai gazdaságokat, nem titkolva, hogy a liberális piacpárti Amerikát tekintik Európa számára követendő mintának. A kötet külön fejezetekben veszi sorra a munkaerőpiac, az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a verseny és innováció, a bevándorlás, az igazságszolgáltatás stb. területeit. És a konklúzió egyértelmű: Európa számára nem a kevesebb munka, még csak nem is az állami protekcionizmus, nem a bennfentes érdekcsoportok privilegizálása, nem a túlszabályozás, vagy a központi költségvetés egyre növekvő forrásai, a még-több-és-több állami pénz, az egyre kiterjedtebb érdekvédelem jelentik a felemelkedés útját, hanem a tiszta verseny, a teljesítményre ható kínálati ösztönzők, a rugalmasság, és a kevés számú világos, jól betartott keretszabályok. Ennek megfelelően a szerzők olyan kiterjedt reformlépéseket szorgalmaznak az európai országok számára, melyek a jóléti kontinentális állam modellt egy piacbarát angolszász modell felé vinnék. A szerzők persze tudják, hogy ezek a javaslatok ellenszenvesen hangoznak az európaiak számára. Nekünk európaiaknak ui. minden felmerülő problémára reflexszerűen a >>még-több-állami-pénz-kell, még-több-védelem-és-állami-beavatkozás<< megoldás jut az eszünkbe, és még véletlenül sem az, hogy esetleg épp a túlzott érdekvédelem, szabályozás, és állami költekezés jelentik a problémák forrását. Mind e mögött pedig egy jellemző európai mentalitás húzódik: a piactól való idegenkedés, a kockázatvállalás kerülése, a felelősség elhárítás ösztöne, illetve az, hogy mi, európaiak az égadta világon mindent igazságtalannak gondolunk, leszámítva talán azt, hogy egy 30 éves, az aktív életét éppen csak megkezdő, irodai munkát végző, gyermek nélküli munkavállalónak is már 5 hét fizetett szabadság jár egy évben, minek következtében az Egyesült Államokban a 15-64 éves korosztályba tartozó munkavállalók 30%-al több órát dolgoznak egy évben, mint az európai munkavállalók. A szerzők meglehetősen kritikus hangot ütnek meg az Európai Unió működését illetően is. Alesia és Giavazzi nem átallja a sztalinista ötéves tervekhez hasonlítani a lisszaboni ágendát, illetve a különféle "EU-projektek" célkitűzéseit, melyekben a francia etatizmus, és dirigista állam modell egész Európára történő kiterjesztését látják leginkább. Ugyanakkor üdvözlik az uniót, mint egységes piacot, ami lehetőséget teremt a kiterjedtebb verseny, és a nagyobb skálahozadékból származó előnyök kihasználására. A két szerző a kötet utolsó oldalain 6 pontba szedve ad iránymutatást az általuk szükségesnek vélt változtatásokhoz. Akit érdekel, olvassa el.