Murray Rothbard
Tíz közgazdasági mítosz
(A cikk eredetileg a The Free Market 1984. áprilisi számában jelent meg)

Számtalan közgazdasági mítosz sújtja hazánkban a közgondolkodást. Mítoszok, amelyek torzítólag hatnak fontos problémák megítélésében, és amelyek megalapozatlan, veszélyes kormányzati intézkedésekhez vezetnek. Íme a tíz legveszélyesebb mítosz, illetve az azokban rejlő tévedés.

No.1. A költségvetési deficit inflációt okoz; a költségvetési deficitnek semmi köze az inflációhoz

Az utóbbi néhány évtizedben folyamatos volt a költségvetési deficit. A mindenkori ellenzék, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt ellenzékben, a költségvetési deficitet okolta a szűnni nem akaró infláció miatt, amire a mindenkori kormánypárt részéről, szintén függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt hatalmon, az volt a válasz, hogy a deficitnek semmi köze az inflációhoz. Mindkét állítás mítosz.

A költségvetési deficit azt jelenti, hogy a kormány többet költ annál, mint amennyi adót beszed. Ezt a deficitet pedig kétféleképpen lehet finanszírozni. Ha a kormány a hiányt államkötvények lakossági értékesítésével finanszírozza, akkor az nem inflációs hatású. Ebben az esetben ui. nem keletkezik új pénz. Az emberek és a különféle szervezetek egyszerűen megterhelik a bankbetétjüket, amikor fizetnek az államkötvényekért, a kincstár pedig elköti a kapott pénzt. Vagyis a meglévő pénz pusztán gazdát cserél, azaz valaki más költheti el.

Másfelől, a költségvetési hiány finanszírozása történhet oly módon is, hogy a kormány kötvényeket ad el a bankoknak. Ebben az esetben a bankok új pénzt teremtenek azáltal, hogy a kötvények árát jóváírják a kincstár számláján. Magyarán, a bankok bankszámla pénz létrehozásával fizetnek a kötvényekért. Az új számlapénzt, azaz az új pénzt, aztán a kormány elkölti, ami így bekerül a pénzforgalmába. Ez viszont az áremelkedést, azaz inflációt okoz.

A bankok e számlapénz teremtését valójában a FED teszi lehetővé azáltal, hogy az új számlapénzhez szükséges banki tartalékot megteremti. Amikor a bankok vásárolnak pl. 100 milliárd dollár értékű új kötvényt, hogy finanszírozzák a költségvetési deficitet, a FED megvesz a bankoktól kb. 10 milliárd dollár régi államkötvényt, ami ezzel az összeggel megnöveli a bankok pénztartalékait. Ez a jegybanki többlettartalék az, ami aztán lehetővé teszi, hogy a bankok 100 milliárd dollárral növeljék a betétállományukat. A kormány és az irányítása alatt álló bankrendszer lényegében új pénz „nyomtatásával” finanszírozza a deficitet.

Vagyis a költségvetési deficit annyiban inflációs hatású, amennyiben a bankrendszer finanszírozza, illetve nincs inflációs hatása, amennyiben azt a lakosság finanszírozza eredeti megtakarításokból.

Az 1982-83-as években egyidejűleg volt növekvő deficit és mérséklődő infláció, így néhány politikus erre az időszakra hivatkozva „bizonyítja statisztikailag”, hogy a költségvetési hiánynak és az inflációnak nincs közük egymáshoz. Ami persze fals okoskodás. Az általános árszínvonalat ui. két tényező határozza meg: a pénzkereslet és a pénzkínálat. 1982-ben és ’83-ban a FED jelentős mértékben növelte a pénzkínálatot, kb. 15%-os éves ütemben. Az új pénz nagy része a költségvetési deficit finanszírozására ment. Másfelől, a nevezett két év súlyos gazdasági visszaesése következtében a pénzkereslet megnőtt, azaz csökkent a fogyasztási hajlandóság. Ugyanakkor ez az átmeneti kompenzáló jellegű pénzkereslet növekedés távolról sem tette a deficitfinanszírozást kevésbé inflatorikussá. Ahogy a gazdaság kezdett egyenesbe jönni, és a fogyasztás megindult, a pénzkereslet visszaesett, az új pénz pedig felpörgette az inflációt.

No.2. A költségvetési deficit nem szorít ki a magánbefektetéseket

Az utóbbi években komoly aggodalmak merültek fel az Egyesült Államokban tapasztalható alacsony megtakarítási és beruházási ráta miatt, és teljes joggal. Az egyik ilyen aggodalom, hogy a hatalmas költségvetési deficit a kormányzat improduktív kiadásai felé tereli a gazdaság megtakarításait elvonva így azokat a produktív beruházásoktól, ami viszont megakadályozza a lakosság életszínvonalának hosszú távú növekedését, vagy akárcsak annak egyszerű szinten tartását.

Egyes politikusok persze ezt is „statisztikával” próbálják cáfolni, mondván, hogy 1982-83-ban a költségvetési deficit magas volt, illetve a deficit még növekedett is, miközben a kamatlábak csökkentek, ami úgymond annak jele, hogy a deficitnek nincs kiszorító hatása.

Ez az érvelés természetesen újfent abba a tévedésbe esik, hogy „statisztikával” próbálja cáfolni a logikát. A kamatlábak ui. a recesszió okozta hitelkereslet csökkenés hatására estek. Mindazonáltal a reálkamatlábak (a nominális kamatlábak mínusz az infláció) még így is példátlanul magasak maradtak, részben mert az emberek többsége az infláció újbóli emelkedését várta, részben pedig a kiszorítási hatás miatt.

Mindenesetre a statisztika nem cáfolja a logikát, a logika pedig azt mondja, hogy ha a megtakarítások egy része államkötvényekre megy, akkor kevesebb jut termelő beruházásokra, és a kamatlábak is magasabbak lesznek ahhoz képest, mintha egyáltalán nem volna költségvetési deficit. Ha a deficitet a lakosság finanszírozza, akkor a megtakarításoknak az állami kiadások felé történő elterelése meglehetősen közvetlen és kézzelfogható. Ha viszont a deficitet a bankok inflációs pénzteremtéssel finanszírozzák, akkor ez az elterelés közvetett. Ilyenkor a kiszorító hatás úgy működik, hogy az újonnan „nyomtatott” pénz versenyre kél a gazdaság erőforrásaiért a lakosság eredetileg megtakarított pénzével.

Milton Friedman szerint minden állami költekezés végső soron magánmegtakarításokat és beruházásokat szorít ki, és nem csak a deficit, így aztán nincs is különösképpen értelme a deficit kiszorító hatásáról beszélni. Ebből mindenesetre annyi igaz, hogy mindazon pénz, amit az állam az adók által elvon, ezen adók híján valóban magánmegtakarítások és beruházások lennének. Mindazonáltal a deficitnek sokkal nagyobb kiszorító hatása van, mint általában a költségvetési kiadásoknak, mert amíg az adók a lakosság megtakarításain kívül épp úgy csökkentik a fogyasztást is, addig a deficit, miközben nyilvánvalóan megcsapolja a rendelkezésre álló megtakarításokat, csakis a megtakarításokat csapolja meg, de a fogyasztást nem fogja vissza.

Bárhogy nézzük is, a költségvetési hiány súlyos gazdasági problémát okoz. Ha a bankok finanszírozzák, akkor inflációhoz vezet, ha a lakosság eredeti megtakarításai finanszírozzák, akkor viszont a kiszorítási hatás miatt a deficit létfontosságú megtakarításokat von el a produktív magánberuházásoktól a pazarló kormányzati kiadások javára. Emellett az sem mellékes, hogy mennél nagyobb a deficit, annál nagyobb jövedelemadó nehezedik az amerikai polgárokra, hogy az állam fizetni tudja a hatalmas kamatterheket. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hitelkamatok az infláció miatt magasak, miközben az inflációt részben maga a „pénznyomtatással” finanszírozott deficit okozza.

No.3. A költségvetési deficitre az adóemelés a megoldás

Azok az emberek, akik egyébként joggal aggódnak a költségvetési hiány miatt, sajnos gyakran rossz megoldást kínálnak a bajra. Nevezetesen adóemelést. Ámde adóemeléssel gyógyítani a deficitet, olyan mintha azzal szűntetnénk meg a bronchitist, hogy lelőjük a beteget. Az ilyen kúra rosszabb, mint maga a betegség.

Ennek oka pedig az, miként arra már számos kritika rámutatott, hogy az adóemelés egyszerűen csak több pénzt juttatja a kormánynak, amire a politikusok és bürokraták legfőbb reakciója, hogy akkor még többet költenek. Vagy ahogyan azt Parkinson híres „törvénye” remekül összefoglalja: „Minden bevétel hamar megtalálja a maga helyét”. Ha a kormány valamilyen adott százalékban meghatározott költségvetési deficitet tekint még elfogadhatónak, akkor a magasabb adóbevételek hatására csak arányosan többet fog költeni.

Ámde félretéve a politikai pszichológiát illető bölcsességet, kérdés, hogy miért is hinné bárki azt, az adó jobb, mint a magas ár. Tény, hogy az infláció egyfajta adó, melynek segítségével a kormány, illetve azok, akik kezében az új pénz még magasabb vásárlóerővel bír, meglopja a közösség mindazon tagjait, akiknek a jövedelme csak késéssel követi az inflációt. Mindazonáltal az infláció esetén az ember még mindig kap valamit a pénzéért. Ha 10 dollárra emelkedik a kenyér ára, az nem szerencsés, de az ember még mindig ehet kenyeret. Ám ha az adók emelkednek, és a pénz elmegy politikusokra meg bürokratákra, akkor az ember ott marad üres kézzel, és lényegében adott magának egy pofont, azzal hogy ezentúl több pénz jut majd az államnak packázni a néppel.

A költségvetési deficit kezelésére egyetlen biztos megoldás van, ami bár egyszerű, a gyakorlatban csak ritkán kerül szóba: a költségvetési kiadások csökkentése. De milyen kiadást és mikor? Bármit bármikor.

No.4. Minden alkalommal, amikor a FED szűkíti a pénzkínálatot, a kamatlábak nőnek (vagy csökkenek); minden alkalommal, amikor a FED bővíti a pénzkínálatot, a kamatlábak nőnek (vagy csökkenek)

A pénzügyi sajtó van annyira járatos a közgazdaságtanban, hogy árgus szemekkel figyelje a pénzkínálat alakulásának heti számait. Mindazonáltal e számok értelmezése már meglehetősen kaotikus. Ha a pénzkínálat emelkedik, akkor azt a sajtó növekvő inflációnak és csökkenő kamatlábaknak értelmezi. De értelmezi növekvő kamatlábaknak is – néha ugyanabban a cikkben. És vice versa: ha a FED szűkíti a pénzkínálatot, akkor az egyaránt jelenthet növekvő és csökkenő kamatlábat. Néha egyenesen úgy tűnik, hogy csináljon bármit a FED, a sajtó szerint annak növekvő kamatlábak lesznek a következménye. Nyilván itt valami nem stimmel.

A problémát valójában az jelenti, hogy - akárcsak az árszínvonalat - a kamatlábakat is számos befolyásoló tényező alakítja, méghozzá különböző irányokba.

A FED úgy növeli a pénzkínálatot, hogy növeli a bankok jegybanki tartalékait, ami aztán a hitelkínálat, valamint a banki betétállomány növekedéséhez vezet. A hitelexpanzió természetesen a hitelkínálat növekedését jelenti, ami szükségképpen a hitel árának, azaz a kamatlábnak a csökkenését eredményezi. Másfelől, amikor a FED szűkíti a pénz- és hitelkínálatot, akkor a hitelpiac szűkül, a kamatlábak pedig növekednek.

És pontosan ez történik a krónikus infláció első két évtizedében. A FED expanzió kezdetben csökkenti a kamatlábakat, aztán a FED szűkítés növeli azokat. Az emberek és a piac végül kezdenek rájönni, hogy mi zajlik: ráébrednek, hogy az infláció a pénzkínálat szisztematikus növekedése miatt válik krónikussá. Egyúttal rájönnek, hogy az infláció kisemmizi a hitelezőt az adós javára. Ha valaki pl. évi 5 százalék kamatra adott kölcsön, és közben 7 százalék lett az éves infláció, akkor a hitelező veszített. Elveszítette pénzének 2 százalékát, mert annak a pénznek a vásárlóereje, amit visszakap 7 százalékkal kisebb, mint amennyi eredetileg volt. Ennek megfelelően, az adós nyert a kölcsönön. Ámde amint a hitelezők erre ráeszmélnek, egy inflációs prémiumot is hozzászámolnak a kamatlábhoz, amit az adósok hajlandóak lesznek megfizetni. Így aztán mindaz, ami hosszú távon növeli az inflációs várakozásokat, növelni fogja az inflációs prémiumot a kamatlábakon, illetve mindaz, ami csökkenti az inflációs várakozásokat, csökkenteni. Ennek megfelelően a FED szigorodó monetáris politikája csökkenti a kamatlábakat, amennyiben letöri az inflációs várakozásokat, illetve a FED monetáris expanziója fölemeli a kamatlábakat, amennyiben növeli az inflációs várakozásokat.

Vagyis két egymással ellentétes hatású kauzális lánc van: a pénzkínálat nagyságának változása, illetve az inflációs várakozások. A FED monetáris lazítása és szigorítása egyaránt képes növelni és csökkenteni is a kamatlábakat, attól függően, hogy melyik kauzális hatás érvényesül erősebben.

És vajon melyik érvényesül erősebben? Ezt nem lehet eleve eldönteni. Az infláció kezdeti időszakában nincs inflációs prémium, krónikus időszakában viszont van. Az inflációs várakozások relatív erősségét és reakcióidejét sem lehet biztosan előrejelezni. Éppen ez az oka annak, hogy a gazdasági előrejelzések miért nem lehetnek soha biztosak.

No.5. Grafikonok és nagy sebességű számítógépes modellek alkalmazásával a közgazdászok képesek pontosan előrejelezni a jövőt

A kamatlábak előrejelzésének problémája jól mutatja a gazdasági előrejelzések műfajának általános buktatóit. Az emberek sokfélék, különféle furcsa szerzetek, akiknek a viselkedését -  istennek hála - nem lehet pontosan előrejelezni. Az embereknek különböző értékeik, ideáik, várakozásaik és ismereteik vannak, amelyek ráadásul folyamatosan változnak, méghozzá szinte megjósolhatatlan módon. Például melyik közgazdász lett volna képes előrejelezni (vagy jelezte előre ténylegesen) 1983 karácsonyának Cabbage Patch Kid játékbaba őrületet? A gazdasági élet minden mennyisége, minden ár, vétel és jövedelmi mutató több ezernyi vagy akár milliónyi megjósolhatatlan egyéni döntés eredménye.

A közgazdászok számos hivatalos és nem hivatalos tanulmány készítettek már, melyben gazdasági előrejelzéseket tettek, és az eredmények eleddig nem túl biztatók. Az előrejelzők gyakran panaszolják, hogy amíg a trendek töretlenek, addig tulajdonképpen nincs is nagy probléma, sokkal inkább a trendek megváltozásának a megragadása okoz gondot. No persze abban nincs túl nagy kunszt, hogy a jelenlegi trendet előrevetítsük a közeljövőbe. Ehhez még csak bonyolult számítógépes modellekre sincs szükség, egyszerűbb és olcsóbb rátenni a vonalzót a trendvonalra. Az igazi kunsztot éppen az jelenteni, hogy előrejelezzük, mikor és hogyan változik meg a trend. Ám az előrejelzők ebben felettébb rosszak. Egyetlen közgazdász sem jelezte előre az 1981-82-es recessziót. Sem a ’83-as fellendülést.

Ha valakit esetleg mégis megszédítene egy gazdasági elemző magabiztos szakzsargonja és látszólagos szakértelme, akkor csak nyugodtan tegye fel magának a kérdést: ha ez az ember valóban ilyen jól ismeri a jövőt, akkor miért hírlevelek gyártásával és tanácsadással foglalkozik, és miért nem csinál inkább dollár milliárdokat magának a tőzsdén?

No.6. A munkanélküliség és az infláció között trade-off (átváltás) van

Minden alkalommal, amikor valaki felszólítja a kormányt, hogy hagyjon fel az inflációs politikával, vezető közgazdászok és politikusok azzal riogatnak, hogy annak pusztán súlyos munkanélküliség lenne az eredménye. Mondják, arra kényszerülünk, hogy az inflációval játsszuk ki a magas munkanélküliséget. Mára elfogadtuk, hogy bizonyos mértékű infláció és munkanélküliség elkerülhetetlen.

Ez a tanítás persze már egyfajta visszavonulás a keynesiánusok részéről. A keynesiánusok ui. eredetileg még azt ígérték, hogy a kormányzati kiadások és deficitek manipulálásával vagy finomhangolásával állandó prosperitást és teljes foglalkoztatottságot tudnak (és fognak) teremteni, méghozzá infláció nélkül. Aztán amikor az infláció mégis krónikus lett, illetve egyre nagyobb méreteket öltött, a keynesiánus szólam is megváltozott, és már az állítólagos trade-off veszélyére figyelmeztetett, azért, hogy ezzel hárítsa el a kormány inflációs politikáját ért bírálatokat.

Az infláció és a munkanélküliség közötti átváltás gondolata az ún. Phillips-görbén alapul, amit egy brit közgazdász, A. W. Phillips alkotott meg sok évvel ezelőtt. Phillips korrelációt vélt felfedezni a bérek növekedési üteme és a munkanélküliség között, mondván, hogy a két mennyiség ellentétesen mozog: mennél nagyobb a bérek növekedése, annál kisebb a munkanélküliség. Külsőre, ez persze egy meglehetősen különös elmélet, hiszen logikáját tekintve szembe megy a józan ész diktálta teóriával. A józan ész ui. azt mondja, hogy mennél magasabbak a bérek, annál nagyobb a munkanélküliség, illetve vice versa. Ha holnap mindenki a munkaadójához menne, és makacsul a bérek megduplázását vagy megtriplázását követelné, akkor sokan azonnal elveszítenék a munkájukat. Mindazonáltal a keynesiánus establishment ezt a meglehetősen bizarr trade-off teóriát úgy fogadta, mint a közgazdaságtan új evangéliumát.   

Mára viszont mindenkinek egyértelművé kellett válnia, hogy ez a teória épp úgy megsérti a tényeket, mint a józan ész logikáját. Az 1950-es évek folyamán az éves infláció nagyjából 1-2 % volt, a munkanélküliség pedig 3-4 % körül ingadozott. Aztán a későbbiekben a munkanélküliség már 8 és 11 % között alakult, az infláció pedig 5 és 13 % között. Vagyis az elmúlt két-három évtizedben mind az infláció, mind a munkanélküliség jelentősen megnőtt. Ez viszont minden, csak nem trade-off, legfeljebb egy kifordított Phillips-görbe.

Mindazonáltal az ideológusok többnyire nem sokat vesződnek a tényekkel, még ha folyamatosan követelik is az elméletek tényekkel való alátámasztását. Hogy mentsék a Phillips-görbe koncepciót, arra az egyszerű következtetésre jutottak, hogy bár az infláció és a munkanélküliség között az átváltás létezik, csak épp a görbe rejtélyes módon rendre erre-arra „eltolódik”. Talán mondani sem kell, hogy nincs teória, amit ilyesfajta csavaros okoskodásokkal ne lehetne igazolni.

A dolog valójában úgy áll, hogy még ha az infláció rövid távon képes is csökkenteni a munkanélküliséget azáltal, hogy az árak növekedése elhúz a bérek növekedése mellett (magyarán, a reálbérek csökkentésével), hosszú távon az infláció csak még nagyobb munkanélküliséget okoz. A bérek ui. idővel felzárkóznak az infláció mellé, ami elkerülhetetlenül recessziót és munkanélküliséget von maga után. Több mint két évtized infláció után nyugodtan mondhatjuk, már itt vagyunk a „hosszú távban”.

No.7. A defláció egy lehetetlen állapot és katasztrofális depressziót okozhat

Az emberek emlékezete rövid. Elfelejtettük, hogy az ipari forradom kezdetétől, azaz a XVIII. század közepétől egészen a II. világháború kezdetéig az árak általában évről-évre lefelé mentek. Ennek oka pedig egyszerűen az volt, hogy a szabadpiac által generált növekvő produktivitás és a javak növekvő kibocsátása levitte az árakat. Mindazonáltal nem volt depresszió, mert a termelési költségek együtt csökkentek a termékárakkal. A bérek jellemzőem nem változtak, miközben a megélhetés egyre olcsóbb lett, azaz a reálbérek, más szóval az emberek életszínvonala, folyamatosan növekedett.

Az említett két évszázad során gyakorlatilag csak a háborús időszakokban (1812-es angol-amerikai háború, az 1861-65-ös polgárháború, I. világháború) emelkedtek az árak, amikor a kormányok a háború finanszírozása érdekében olyan nagymértékben növelték a pénzkínálatot, hogy azt a növekvő produktivitás sem volt képes ellensúlyozni.

Jól megfigyelhetjük - a kormányok és a jegybankok inflációs politikája által nem sújtott - szabadpiac valódi működését, ha szemügyre vesszük, hogy mi történt a számítógépek árával az elmúlt években. Valaha egy egyszerű számítógép is hatalmas méretű volt, és dollár milliókba került. Ma, amikor a mikrochipek forradalma jelentősen megnövelte a produktivitást, a számítógépek ára esik (ebben a pillanatban is). A számítógép gyártó cégek mégis sikeresek, dacára a csökkenő áraknak, mert a költségeik is csökkenek. A produktivitás ellenben növekszik. Valójában ezek a csökkenő költségek és árak teszik lehetővé, hogy a szabadpiaci kapitalizmusra jellemző tömegtermelésben rejlő lehetőségeket a gyártók egyre jobban kiaknázhassák. Ez a "defláció" egyáltalán nem hoz katasztrofális depressziót a számítógépgyártásra.

De ugyanez vonatkozik az olyan rohamosan növekvő iparágakra is, mint az elektromos számológépek, műanyagok, tévékészülékek és videó lejátszók gyártása. A defláció, azaz az árak csökkenése, távolról sem jelent katasztrófát. Sokkal inkább a tartós és dinamikus gazdasági növekedés jele.

No.8. Az egykulcsos (arányos), mentességek és kedvezmények nélküli jövedelemadó a legjobb adó

Az egykulcsos adó hívei ehhez még általában azt is hozzáteszik, hogy az adómentességek megszűntetése egyúttal jelentős adócsökkentést tenne lehetővé a szövetségi kormány részéről.

Ámde először is, ez a nézet azt feltételezi, hogy a jelenlegi adókedvezmények immorálisak. Afféle „kiskapuk”, amiket mindenki érdekében sürgősen be kellene zárni. Ám az adókedvezmények és mentességek csak abban az esetben tekinthetők „kiskapuknak”, amennyiben azt feltételezzük, hogy az emberek teljes jövedelme eleve az államot illeti, ám egy részét a kormány éppenséggel mégsem kívánja elvenni, ami így amolyan irritáló „kiskapu”. Ámde megengedni az embereknek, hogy megtartsák a saját jövedelműket talán mégsem tekinthető „kiskapuzásnak”, sem valamiféle állami támogatásnak. Emellett egy általános adó csökkentés a különböző adókedvezmények egyidejű eltörlésével valójában egy olyan adócsökkentés lenne csak, ami azokat kedvezményezi, akik addig nem vették igénybe az adókedvezményeket, azok kárára, akik viszont éltek vele.

Mindemellett nincs rá garancia, és nem is különösebben valószínű, hogy ha a kormány egyszer megszűnteti a különböző mentességeket és kedvezményeket, az alacsonyabb adókulcs tartósan is fennmarad. Ismerve a kormányok természetét és előéletét valójában minden okunk meg van azt feltételezni, hogy a kormány idővel még több pénzt vonna el egy későbbi adóemeléssel, csak immáron egy egységesen magasabb általános adókulcs szerint.

Általános vélekedés, hogy az adórendszernek nagyjából analógnak kell lennie a piaci ár- vagy jövedelemképzéssel. De a piaci árképzés nem arányos a jövedelmekkel. Meglehetősen furcsa lenne, ha pl. egy Rockefellert arra kényszerítenénk, hogy 1000 dollárt fizessen egy vekni kenyérért. Magyarán, hogy annyival többet fizessen a kenyérért, mint amennyivel arányában magasabb a jövedelme az átlagember jövedelménél. Ez egy meglehetősen bizarr és rossz hatékonyságú módszer lenne a jövedelemegyenlőség kierőszakolására. Ha az adókat a piaci árak analógiájára vetnék ki, akkor az egy mindenki számára egyenlő nagyságú átalány lenne, és nem a jövedelem nagyságával arányos összeg.

No.9. A jövedelemadó csökkentése mindenki számára előnyös; nem csak az adófizető jár jól vele, hanem a kormány is, mert az adóbevétel növekedik az adókulcs csökkentés következtében

Ez az ún. Laffer-görbe teória, ami a kaliforniai közgazdásztól, Arthur Laffertől származik. A Laffer-görbe kidolgozása alapvetően politikai célt szolgált - négyszögesíteni a kört. Vagyis elméletileg megtámogatni az adócsökkentés gondolatát úgy, hogy közben a kormányzati kiadások szintje megmaradhat és a költségvetés is egyensúlyban lesz. Így az emberek egyidejűleg élveznék az adócsökkentést, a kiegyensúlyozott költségvetés és a változatlan szintű állami támogatások áldásait.

Persze nem vitás, ha 99 százalék lenne az adókulcs, és az menne le 95 százalékra, akkor növekedne az adóbevétel. Ellenben nincs túl sok okunk azt feltételezni, hogy ezen kívül bármely más esetben is ilyen egyszerűen működik ez az összefüggés. Ez a logika valójában sokkal inkább a helyi közvetett adókra igaz, mintsem a szövetségi jövedelemadóra. Néhány évvel ezelőtt pl. Kalifornia Kerület elhatározta, hogy többlet adóbevételhez kíván jutni a benzin jövedéki adójának jelentős emelésével. De az adóemelésnek pusztán az lett a hatása, hogy az emberek átjártak tankolni Virginiába és Marylandbe, ahol olcsóbb volt a benzin. Vagyis a várt adóbevétel növekedés helyett valójában bevétel csökkenés lett az eredmény, és - a helyi bürokraták nagy bosszúságára - vissza kellett vonni az intézkedést.

Ugyanakkor nem valószínű, hogy valami hasonló történne a szövetségi jövedelemadó esetében. Az emberek nem fognak felhagyni a munkával vagy nem fogják elhagyni az országot egy relatíve kis adóemelés miatt, és éppen így nem cselekszenek ezzel ellentétesen sem egy esetleges adócsökkentés esetén.

De vannak egyéb problémák is a Laffer-görbével. Pl. ezidáig még egyáltalán nem derült ki, hogy mennyi időbe is telik mire a Laffer-hatás működni kezd. De van egy másik, ennél komolyabb probléma is: Laffer ui. azt feltételezi, hogy mindannyiunk azt szeretné, hogy maximális legyen a kormány adóbevétele. Mert tegyük fel, és ez egy erős feltevés, hogy valóban a Laffer-görbe felső felén vagyunk. Ebben az esetben mindnyájunknak az adóbevétel "optimumánál" lévő adókulcsot kellene akarnia. De miért is? Miért is lenne mindenkinek az a célja, hogy a kormány bevételét a maximumig fokozza? Magyarán, miért is lenne mindenkinek az a célja, hogy a kormány a lehető legnagyobb arányban szipkázza el a magángazdaság forrásait? Azt kell gondoljam, sokkal inkább az lenne az érdekünk, hogy minimalizáljuk az állam bevételeit olyan adókulcsokkal, amelyek mélyen az alatt vannak, mint ahol a Laffer-görbe optimum pontjai szerint egyébként valaha is lehetnének.

No.10. Az alacsony bérszínvonalú országokból származó import munkanélküliséget okoz az Amerikai Egyesült Államokban

Sok probléma van ezzel az elképzeléssel. Az egyik az, hogy nem számol egy egyszerű kérdéssel: miért magasak a bérek az Egyesült Államokban, és miért alacsonyak máshol? Vagyis ez az elképzelés adottnak veszi a bérek nagyságát, és nem kutatja, hogy azok miért is akkorák, mint amekkorák. Az Egyesül Államokban a bérek alapvetően azért magasak, mert a munkaerő termelékenysége magas, vagyis azért mert a munkaerőt nagy számban segítik technológiailag fejlett eszközök. Számos idegen országban viszont a bérek alacsonyak, mert a tőkeállományuk gyér és technológiailag fejletlen. Tőke hiányában pedig a munkások produktivitása lényegesen kisebb, mint az Egyesült Államokban. Egyszóval a munkabérek nagyságát minden országban a munkaerő produktivitása határozza meg. Éppen ezért a magas bérszínvonal nem valamiféle, az amerikai prosperitást fenyegető állandó veszély, hanem éppenséggel magának a prosperitásnak az eredménye.

Jó, de akkor mi van azokkal az amerikai ágazatokkal, amelyek állandóan és hangosan arra panaszkodnak, hogy nem „fair” az a verseny, amit az alacsony bérű országok termékéivel kell folytatniuk? E kérdést illetően fel kell ismernünk azt a tényt, hogy az egyes országok különböző régiói, ágazatai és munkahelyei nem függetlenedhetnek egymástól. Minden munkavállaló versenyez a másikkal, és ha az egyik ágazatban a bérek lényegesen alacsonyabbak, mint a többiben, akkor – kivált a karrierjüket kezdő fiatalok – elhagyják vagy elkerülik az adott ágazatot, illetve a magasabb bért kínáló cégek vagy ágazatokat választják.

Más szóval, a panaszkodó ágazatokban azért magasak a bérek, mert az Egyesült Államok többi ipara magasan tartja a bérszínvonalat. Ha az Egyesült Államok acél- vagy textilipara csak nehézségek árán tud versenyre kelni a külföldi versenytársaival, akkor ez nem azért van, mert a külföldi cégek alacsony béreket fizetnek, hanem mert az amerikai cégek olyan magasra emelték a béreket, amit az acélipar és a textilipar nem képes megfizetni. A helyzet tehát lényegében az, hogy az acél- és textilipar, illetve a többi panaszkodó ágazat egyszerűen rossz hatékonysággal használja fel a munkaerőt a többi amerikai ágazathoz képest.

A rossz hatékonyságú vállalatokat és ágazatokat életben tartó vámtarifák és import kvóták mindenkire károsak, leszámítva a védelem alá helyezett vállalatokat és ágazatokat. A vámok és kvóták ui. megkárosítják az amerikai fogyasztókat azáltal, hogy az árakat magasan, a minőséget viszont alacsonyan tartják, illetve elnyomják a versenyt és eltorzítják a termelés szerkezetét. A vámok és kvóták lényegében egyenértékűek azzal, mintha felszednék a síneket és megsemmisítenék a légiközlekedést csak azért, hogy a nemzetközi szállítást ezáltal mesterségesen megdrágítsák.

A tarifák és kvóták emellett megkárosítják a hatékonyan működő többi amerikai ágazatot is azáltal, hogy lekötnek olyan erőforrásokat, amelyeket egyébként hatékonyabban is fel lehetne használni a gazdaságban. Hovatovább a vámtarifák és kvóták - miként a kormány által biztosított mindenfajta privilégium - hosszú távon még a védett és támogatott vállalatok számára is csak balszerencsét jelent. Miként azt mostanság a vasút- és légitársaságok esetében láthatjuk, a kormányzati privilégiumot (mindegy, hogy szabályozás vagy tarifák által) élvező ágazatok végül olyannyira rossz hatékonyságúak lesznek, hogy amolyan feneketlen pénznyelőkké válnak, amelyek újabb és újabb kormányzati kimentésre (szanálásra) szorulnak, illetve folyamatos állami védelemre a szabad versennyel szemben.  

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás. A szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)