Parfümériában. Mint egy prousti Madeleine-keksz, a JOOP! parfüm illata egy szempillantás alatt visszaidézi kamaszkorom hangulatát. Emlékszem, Sebinek volt ilyen parfümje anno. És most már nekem is van.

***

Úgy tűnik. Úgy tűnik, Tim Harford a FT-ban is elsütötte legutóbbi kötetének egyik felvetését: a központi bankoknak 4%-os inflációs célt kellene követnie (ami eredetileg Olivier Blanchard felvetése). Röviden: ha a nominális kamatláb csökkentésével már nem is, infláció gerjesztésével még mindig lehetséges csökkenteni a reálkamatot. És mennél magasabb eredetileg az infláció, a reálkamatok is annál mélyebb szintre eshetnek, ami állítólag különösen fontos gazdasági recessziók során. De Harford két másik érvet is felhoz könyvében a magasabb inflációs szint mellett. És ez az, ami igazán figyelemreméltó. Mármint a két érv együtt. Egyrészről, vélekedik Harford, a nominális bérek lefelé merevek, így egy átlagos 4–5% éves inflációs ráta könnyebben elősegíti a reálbérek szükséges alkalmazkodását, mint egy alacsonyabb – pl. 2%-os – szint. Ez a Keynes óta jól ismert ún. pénzillúzió történet. Másfelől, a magasabb éves átlagos inflációs szint amiatt is áldásos, folytatja Harford, mert a monetáris politika egyébként nem egy túl precíz tudomány, és egy nagyon feszesen tartani vágyott árszínvonalból könnyen lehet végül akár defláció is, ami viszont különösen szörnyűséges, mert a defláció során az árak csökkennek, és az árak csökkenésével a bérek is csökkennek, viszont az adósságok nominálisan rögzítettek, így azok reálértéke növekszik, az adósok meg szenvednek. És ez meg ugye a szokásos fisheri adósságdefláció-spirál történet. Amit viszont Harford nem lát: a pénzillúzió történet arról szól, hogy a nominális bérek lefelé merevek, az adósságdefláció-spirál történet meg arról, hogy a nominális bérek csökkennek. Ugyanazon az oldalon képes a két sztorit érvként felhozni a magasabb inflációs cél mellett.

***

Arvo Pärt. Irány a planetárium.