Újra néztem az új Bond-filmet (immáron DVD-én). A Spectre bűnszervezet (a Goldfingert leszámítva) valójában végig jelen van Connery Bond-filmjeiben. A Tűzgolyóban (Thunderball) nem csak említésszinten, hanem láthatjuk a szervezet egyik összejövetelét is. Aztán Sean Conneryvel eltűnik a szervezet, és eltűnik vele Blofeld, a szervezet vezetője, hogy négy és fél évtized után a Spectre 007 filmmel visszatérjenek. És az új filmből kiderül: Blofeld, az örök vetélytárs, Bond mostohatestvére, vagyis küzdelmük egyfajta testvérharc. Ahogy Madonna énekelte a Halj meg máskor (Die Another Day) címdalában: „Sigmund Freud, analyze this”.

A Craig-filmekkel a 007-es ügynök karaktere egyértelműen mélységet kap: a korábbi kartonfigura hirtelen szerelmi bánatot érez (Vesper), kiégett és depressziós, M valamiféle anyafigura lesz (Judi Dench), Bondnak múltja van, ami csupa trauma. A Craig-féle Bond esténként ül a félhomályban, és gondterhelten szürcsöli a whiskyt. A Skyfall és a Spectre egyenesen Bond gyerekkorába viszi a nézőt, amikor a kis Jimmy még szopta az ujját álmában meg panaszkodott a sarokban a macijának, hogy neki csak egy fél kifli az uzsonnája. A Spectre végén Bond így szól újsütetű testvéréhez, akinek egy bomba nem sokkal korábban fél arcát lezúzta: „Remélem, nem fájt túlzottan”. Mire Blofeld válasza: „Az én sebeim begyógyulnak. Na és a tieid?”. És jól értjük, Bond ügynöknek soha nem gyógyuló lelki sebei vannak. Ilyen Bond-Blofeld-párbeszéd egy Connery-filmben nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna, de még egy Pierce Brosnan Bond-filmben sem.

És mindez némiképp mitologikus jelleget ad a Bond-sztorinak. Ki tudja, a következő filmből majd kiderül, hogy Bond valójában Tannhäuser egyenes ági leszármazottja, Moneypenny a húga, Scully ügynök a keresztlánya, Leia hercegnő a másodunokatestvére. A szürke Aston Martin pedig a proletariátus elnyomásának szimbóluma.

De ettől még Craig a legjobb Bond. Vagy épp ezért?