Buñuel érzés. (Emlékszem egy álmomra: idegen városban járok; állok egy magas tükör épület előtt, és nézek be a sötétített üvegfalon át; bent tágas márvány csarnok, teljesen üres, középen széles lépcsőfeljáró, amin cingár férfi kantáron vezet le egy fehér lovat; bemegyek az épületbe, a férfi a lóval eltűnt; felmegyek a lépcsőn, és napfényes, üres terembe érek; feltűnik Patrik, majd megszólal a zene, és táncolni kezdünk; piruettezünk, pipiskedve lábujjhegyen járunk, hadonászunk a karjainkkal, ám mindez merőben ökörködés, nevetve imitáljuk, mintha baletteznénk; aztán feltűnik Borisz, aki elismerő tapsba kezd a kis produkción.)