Barry Eichengreen és Kris Mitchener egy 2003-as tanulmányukban (The Great Depression as a credit boom gone wrong) úgy vélik, hogy a Nagy Válságot az 1920-as évek hitelexpanziója eredményezte, ami persze önmagában nem túl eredeti felvetés. A szerzők ugyanakkor állítják, a válság leginkább azokban az országokban vált súlyossá, ahol a pénzügyi közvetítőrendszer fejlettsége erős versenyt eredményezett a hitelezésben. Az 1920-as években az olcsó hitel hatására a lakóingatlan beruházások volumene jelentősen megnőtt mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Kanadában, Svédországban, Finnországban, Nagy-Britanniában, Norvégiában stb. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. 1919-1929 között háromszorosára nőtt a jelzáloghitelek állománya. A tömeges gépjármű gyártás pedig magával hozta a fogyasztási hitelek állományának számottevő növekedését. A ’20-as évektől kezdődően a fejlett világ lakossága jelentős részben hitelből vásárolt tartós fogyasztási javakat. A tőzsdéket az olcsó pénzen túl a high-tech mámor is fűtötte. A rádió feltalálása, valamint az egyéb elektromos készülékek megjelenése a ’20-as évek második felében duplájára emelte az olyan cégek  részvényeinek árfolyamát, mint a Dupont, GE, GM, Chrysler stb. Persze a hitelexpanzió, mint a gazdasági válságok oka nem új gondolat. A Mises-Hayek-féle cikluselméletnek éppen ez volna a veleje: az olcsó pénz fokozza a beruházási kedvet, főként az olyan kamatérzékeny beruházásoknál, mint a lakóingatlanok építése, illetve más egyéb hosszú élettartamú állótőke beruházás esetében. És a spekulációs étvágy is jelentősen növekszik, az olcsó pénz pedig nagyrészt a tőkepiacra vándorol. De mert a hitelexpanzió folyamatos inflációs nyomás alatt tartja a gazdaságot, a jegybank végül kamatot emel, a kereskedelmi bankok pedig elzárják a hitelcsapot, minek okán kezdetét veszi a recesszió. A tanulmány szerzői nem is mulasztják el felemlegetni az osztrák közgazdászokat.