(Ha egy német szociológus könyvet ír a gazdaságról, akkor ott a kapitalizmus hanyatlani fog. Vagy magasabb fokába lép, ami épp a legfelsőbb foka, szóval hanyatlani fog, ahogy mindig. Marx, Kalecki, Polányi és Kondratyev után lehet még ok reményre? Naugye. Három könyv a kapitalizmusról.)
Most látom, hogy az ünnepelt skót történész, Niall Ferguson egy éve ilyenkor előadást tartott Budapesten A nagy hanyatlás kérdése rövid, európai és magyar perspektívában címmel. (Nota bene Ferguson nézetei még a jegybankelnökre is hatottak. Matolcsy azt írja az Egyensúly és növekedésben (55. old.): „Hat európai vívmány vállalt kulcsszerepet az európai sikerben: a verseny, a tudomány, a tulajdonjog, a gyógyszerek, a fogyasztói társadalom és a munkaerkölcs”.)
(UPDATE! A szakdolgozatomat anno a korai neoklasszikus és posztkeynesiánus növekedési elméletekről írtam. A dolgozatban célba vettem egy-két közkedvelt, a Steelman-Weinberg cikkben szintén olvasható, félreértést is. Két részlet: I. Harrod-Domar modell, II. Harrod-Domar modell kritikája.)
1947 és 2007 között évente átlagosan 2,1 százalékkal növekedett az egy főre eső GDP az Egyesült Államokban. 2010 óta mindössze 1,3 százalékkal. Erre kell mostantól számítani? Aaron Steelman és John Weinberg cikke. Kis növekedéselméleti áttekintés, optimista végszóval. (adalék)
(Az ordoliberális gazdaságpolitika hosszú évtizedek óta sikeresen működik. A német keynesiánus, Peter Bofinger ezt szemlátomást nehezen emészti meg, ezért Walter Euckent támadja. És hogy védje a keresletösztönző politika becsületét, azzal érvel, hogy a német gazdaság valójában azért teljesít jól a válságban, mert más országok viszont költségvetési deficitet produkálnak. Tehát ezek szerint: a deficit finanszírozás azért sikeres politika, mert keresletet teremt — valahol máshol.)
Elliot Carter Oboaverseny (1987)
Heinz Holliger/SWF Sinfonieorchester Baden-Baden/Michael Gielen
Joseph Cotten & Orson Welles
Carol Reed A harmadik ember (1949) (The Third Man)
Mark Thoma szerint a közgazdaságtan nem pártsemleges. Burzsoá részrehajlás a kompetitív árrendszer működésére alapozni a közgazdaságtant. Hol marad, kérem, az állam jótékony szerepe az erőforrások hatékony allokációjában! Gondolom, az szintén konzervatív elfogultság, hogy a makroökonómia en bloc keynesi alapvetésű (tananyagként Hicks, Hansen és Samuelson által kanonizált formában), hiszen arról nem esik szó. Illetve mégis: a ragadós bérek és árak polgárjogot nyertek a tudományban, szóval most már a Szovjetunió is utolérheti az Egyesült Államokat. (Nota bene a chicagói iskola egyik vezéralakja, George Stigler még ’59-ben írt egy esszét (A közgazdászok és a politika. KJK. 1989.), amiben elismeri, hogy a közgazdaságtan képzés konzervatív (liberális) nézetek elfogadására ösztönzi a leendő közgazdászokat. De miért is? Mert az, aki csak minimálisan ismeri a piac működését, még akkor is szkeptikus a különféle „gazdasági csodaszerekkel” szemben, ha egyébként tudja, hogy a valóságos gazdasági rendszer jelentősen eltér az elméleti modelltől.)
Az Egyesült Államok monetáris és pénzügyi uniója és az euró. Történelmi analógiák Jeffry Friedentől.
„Ha egy buddhista találkozik egy nyugati hedonistával, aligha fogja elítélni őt. Csak jóindulatúan megjegyzi, hogy a hedonista boldogságkeresése zsákutca. Az igazi fundamentalistákkal szemben a terrorista pszeudofundamentalistákat mélységesen bosszantja és zavarja a nem-hívők bűnös élete. Az az érzésünk, a bűnös másikkal harcolva a saját kísértésükkel viaskodnak. A fundamentalista csőcselék izzó szenvedélyessége az igazi meggyőződés hiányáról tanúskodik; mélyen magukban a terrorista fundamentalistákból is hiányzik az igazi meggyőződés — ezt bizonyítják erőszakos kitöréseik. Milyen törékeny volna egy muszlim hite, ha fenyegetve érezné magát, mondjuk, egy kis példányszámú dán újság buta karikatúrájától! A fundamentalista iszlám terror nem a terroristák azon meggyőződésén alapszik, hogy ők felsőbbrendűek, nem is az a vágy a mozgatója, hogy megvédjék kulturális vallási identitásukat a globális fogyasztói kultúra támadásától. Nem az a probléma a fundamentalistákkal, hogy mi tekintjük alacsonyabbrendűnek őket, hanem az, hogy titkon ők tekintik alacsonyabbrendűnek magukat. Ezért teszi csak még dühösebbé őket, ezért táplálja bosszúvágyukat, amikor politikailag korrektül és leereszkedőn biztosítjuk őket arról, hogy nem érezzük magunkat felsőbbrendűnek náluk.”
Slavoj Žižek Zűr a Paradicsomban
Egy ’93-as interjú Anna Schwartzcal, aki szereti Anthony Trollope regényeit, és talán még Benjamin Brittent is kedveli. Az euróért viszont nem lelkesedik. Később sem.
Korunk egyik vezető libertárius bölcselőjének, Hans-Hermann Hoppenak egy 1997-es előadása arról, hogy mi a teendő. Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas szöveg! (Vagyis akik nincsenek anarcho-kapitalista eszmefuttatásokhoz szokva, azoknak konkrétan égnek fog állni a hajuk.)
Nehéz megmondani, hogy Onur Bayramoğlu gyorselemzése Jacques Rueffről vagy Törökország hatalmi ambíciójáról szól inkább.
Hans Petter Moland (r.) Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2013)
(Idehaza frissen megjelent kis könyvében Helmut Kohl tagadja, hogy az eurózóna válságát a közös pénz „végzetes szerkezeti hibái” okozták volna. Aztán Kohl a „kétkedőknek és bírálóknak” azt tanácsolja, hogy gondoljanak csak bele, hogy az „elmúlt évek pénzügyi és gazdasági válságai alatt” egyben maradhatott volna-e az EU ha nincs az euró, mint „biztos fogódzkodó”. Hát nem hinném, hogy azokat, akik szerint maga az euró okozta az eurózóna válságát különösebben meggyőzne az érv, hogy az euró nélkül a válság akár az EU teljes felbomlásához is vezethetett volna. Hova fajulhatott volna az euróválság, ha nincs az euró, ugye.)
Roy Lichtenstein Oh, Jeff (1964)
Ilja Ilf - Jevgenyij Petrov