Az érdekek és a szenvedélyek

Örökös vád, hogy a kapitalizmus elszemélyteleníti az egyént, és hogy pusztán egyetlen szenvedélyt ismer el, a pénzsóvárságot. Így aztán nehéz elhinnünk, hogy ez a vád egykoron érv volt a kapitalizmus mellett. (Pardon, nem értettem kristálytisztán, megismételné, kérem?)
Nézzük mit ír a filozófus Benedictus Spinoza a XVII. században: "Egy affektust nem fékezhet meg és nem szüntethet meg más, mint egy ellentétes s a fékezendő affektusnál erősebb affektus". A vágyakat más vágyakkal kell kijátszani, szenvedélyt szenvedély csitít. All right. Ámde melyik a legerősebb és legegyetemesebb szenvedély? A válaszért forduljuk egy másik zsenihez, David Humehoz, a XVIII. század nagy gondolkodójához. Idézem: "Egyedül ez a mohó sóvárgás, hogy javakat szerezzünk saját magunknak és legközelebbi barátainknak, egyedül ez az, ami kielégíthetetlen, állandó, egyetemes... Az emberi szellemben, ez egészen bizonyos, nincs olyan hajlam, mely elég erős volna, és egyben kellő irányba hatna ahhoz, hogy ellensúlyozza a nyereségvágyat". Mindazonáltal a nyereségvágy, - lett-légyen bármilyen egyetemes, erőteljes és állhatatos - mégis csak egy szelíd szenvedély. Vagy ahogy a XVIII. századi költő-esszéista, Samuel Johnson mondja: "kevés olyan ártatlan foglalatossága van az embernek, mint a pénzszerzés". Igen, a pénzsóvárság kellően egyetemes, erős és állhatatos szenvedély ahhoz, hogy minden más szeszélyt és kiszámíthatatlan szenvedélyt féken tartson. Nincs is jobb affektus megfékezni egyéb affektusokat! Ráadásul a pénzsóvárság egészen kultúrált dolog. Idézzük csak újra Doktor Johnsont: "bizonyos veszélyes emberi hajlamokat viszonylag ártalmatlan mederbe lehet terelni, ha megvan a lehetőség a pénzkeresésre és magánvagyon szerzésére; ha ezek a hajlamok nem elégülhetnek ki ilyen módon, könnyen kegyetlenkedésben, az egyéni hatalomra és tekintélyre való gátlás nélküli törekvésben, vagy mások fölé emelkedés egyéb formáiban vezetődnek le. Jobb, ha valaki a bankfolyószámláján és nem polgártársain elégíti ki uralkodási vágyát". A pénzsóvárság tehát jó. A pénzsóvárságtól vezérelt világ kiszámítható, állandó és még szegről-végről szelíd is. Akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy a jól felfogott anyagi érdekek szenvedélye által működő társadalom sokkal inkább stabil és humánus, mint a másfajta szeszélyes szenvedélyek és egyéb önkényeskedések által kormányozta világ. Az egyéni anyagi érdekek ui. egyetlen közös érdekhálóba fogják össze az embereket. Tulajdonképpen már a XVII. század végétől szokás volt a pénzszerzés, a kereskedelem douceurjéről beszélni, ami édességet, nyájasságot, az erőszakosság ellentétét jelenti. A pénzsóvár emberek nagyon nyájasak. A XVII. századi francia közgazdászt, Jacques Savaryt idézve: "Az élet minden javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát". A doux commerce, azaz a szelíd kereskedelem első igazán nagyhatású képviselője mindazonáltal Montesquieu báró, aki így ír A törvények szelleméről című opusában (1748): "szinte általános szabály: ott, ahol az erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök". Illetve: "A kereskedés... pallérozza és szelídíti a barbár erkölcsöket, amint mindennap tapasztalhatjuk". 1769-ben William Robertson skót történész hasonlóképpen fogalmaz: "A kereskedelem elkoptatni látszik mindama előítéleteket, amelyek miatt a nemzetek elkülönülnek és egymással ellenségeskednek. Pallérozza és nyájassá teszi az emberek erkölcsét". A gazdagodás vágyának szenvedélye tehát nem csak az egyes egyén szerteágazó szeszélyes szenvedélyeit rendeli maga alá (és zabolázza meg ezáltal), de a különböző egyének egymás közötti szenvedélyeit, mi több, a különböző nemzetek közötti szenvedélyeket is nyájasabb mederbe tereli. Az affektusokat tehát nem lehet megszűntetni, de az egymás ellen feszülő affektusokból akármi is kisülhet, még nyájas és szelíd egyensúly is. Mind az egyén, mind az egyes nemzet, mind a különböző nemzetek szintjén. De van még itten valami Montesquieunél, a súlyok és ellensúlyok egyensúlyának e nagyszerű ismerőjénél: mennél inkább a pénzsóvárság, vagyis a gazdasági érdek kormányozza a világot, annál kisebb az uralkodók hatalma. Mert ha van szeszély, szenvedély és affektus, amit igazán kordában kell tartani, akkor az a fejedelmek, királyok és egyéb uralkodók, magyarán a hatalmasok szeszélye és szenvedélye. Ahogy Montesquieu írja: "minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy azzal visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik". Más szóval, ha van igazi ellensúlya az uralkodói hatalomnak, akkor az a fejlett gazdaság. És mennél fejlettebb a gazdaság, annál inkább kényszerül az uralkodó a saját szeszélyét alávetni a gazdaság működési logikájának, ami - tudjuk - alapvetően szelíd és nyájas. Mondhatni, ha fejlett a gazdaság, akkor egy uralkodó hosszabb távon vagy jól uralkodik, vagy sehogy. Mindennek pedig legtisztább korai megfogalmazója már Sir James Steuart, aki szerint a modern gazdaság rendszere, ez a sokféle egyéni érdekből szőtt érdekháló olyan bonyolult, hogy "az uralkodói hatalom a végsőkig korlátozott, azt önkényesen gyakorolni egyáltalán nem lehet". Avagy némileg nyersebben: "a modern ökonómia...a leghatásosabb eszköz, amit valaha kifundáltak ahhoz, hogy megzabolázza a zsarnokság ostobaságát" (1769). Ám Steuart mást is tud: egy kereskedő államnak tehetős, saját tulajdonnal rendelkező >>középső rendje<< van, ami jelentős ellensúlyt jelent a főrendekkel és a királlyal szemben. Egy szó, mint száz: "Amidőn az állam az ipar révén tartja fenn magát, kevesebb félnivalója van az alattvalónak az uralkodótól. Kormányzásának gépezete egyre bonyolultabbá lesz, és...kezét megköti a politikai ökonómia törvényei, mert ha ezeket áthágja, újabb nehézségekbe ütközik". De nem is ragoznám én ezt tovább, hirtelenében legyen ennyi elég. Talán már ez a néhány idézet is képes felvillant némi magyarázatot arra nézvést, hogy miért is tekintették a pénzsóvárságot kívánatosnak. A XVII.-XVIII. század gondolkodói a módszert illetően Machiavelli követői voltak, aki különbséget tett a "dolgok valódi igazsága" és az olyan képzeletbeli köztársaságok és egyeduralmak között, "amelyek a valóságban soha nem voltak, és amelyekről nem is tudunk". Más szóval, a XVII.-XVIII. század gondolkodói olyannak kívánták látni az embert, amilyen az valójában, és még véletlenül sem kívánták összekeverni az óhajokat a nyers tényekkel. Olyannak szerették volna megismerni az embereket, "ahogyan vannak", és nem olyannak, amilyenek "a valóságban soha nem voltak". Ennek megfelelően e jeles gondolkodók nem is igazán arra voltak kíváncsiak, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a valóságban soha sem létezett embereknek, mintsem inkább arra, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a leginkább a >>valódi<< embereknek.  És miután e jeles gondolkodók úgy látták, hogy a >>hús-vér<< embereket leginkább affektusok (indulatok, vágyak és szeszélyes szenvedélyek) irányítják, így arra jutottak, hogy leginkább az a társadalmi berendezkedés felel meg az emberi természetnek, amely képes kiegyensúlyozni ezen affektusokat (szenvedély a szenvedély ellen logikája, a súlyok és ellensúlyok logikája), illetve egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyben az anyagi gyarapodás, az anyagi érdek elsődleges szenvedély. És aki a részletekre is kíváncsi (némi fordulattal megspékelve), az olvassa el Albert O. Hirschman könyvét.