A Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című művének 205. pontjában Nietzsche azt írja, hogy az antik hellének - még ha gonoszat tettek is - erkölcsösek voltak, avagy ártatlanok és gyermekien naivak, mert minden tettükben látható volt a lélek. Mert nem volt belsőjük. A belsőnek, a hátsónak ez a hiánya pedig tisztaság.

Shakespeare Julius Caesar című drámájában Brutus, Cassius, Casca és Cinna az éjszaka során Brutus házában elhatározzák: elteszik láb alól Caesart. Cassius így szól: Tegyünk esküt elhatározásunkra! Mire Brutus tiltakozik: Csak semmi esküdözés! Minek még eskü, ha már meg van a szándék! Mind nemes férfiak vagyunk, akik bölcsen megvitattuk a dolgot és arra jutottunk, hogy a legjobb volna Caesart eltávolítani a hatalomból. Ha esküt tennénk tervünkre, akkor zúgolódó zug összeesküvőkké válnánk. Az esküvel valójában csak rossz lelkiismeretünkről adnánk bizonyságot, az eskü elvenné döntésünk ártatlanságát. Csak semmi belső, semmi akolmeleg, semmi rossz lelkiismeret, semmi hátsó és titkos, semmi suttyomban lopódzó. Beláttuk, megtesszük, és ennyi.

A morál genealógiájához című művében Nietzsche azt írja, hogy sérült önérzetét az ember alapvetően kétféleképp állíthatja helyre: vagy tettek által közvetlenül, tehát valóságos elégtételt véve, vagy valóságos elégtétel nélkül, imagináriusan. Ez utóbbi esetben a sérült önérzet megmarad. A sértett ember, aki túlságosan is tehetetlen, gyáva vagy kiszolgáltatott ahhoz, hogy valóságos elégtételt vegyen, elkezd magában fortyogni, és keblében keserűn neheztel: szidja sziszegve fogai közt a sérelem okozóját, aki így rossz ember lesz, és akinek minden tulajdonsága gyűlöletes. Önmagát ellenben mint jót feldicséri, aki sokkal becsületesebb, szebb, okosabb stb., mint a másik. Más szóval, a sérelmet elszenvedő ember egy imaginárius elégtételt vesz a másikon: a másikat rossznak mondja, önmagát jónak. Valóságos elégtétel helyett tehát morális elégtételt vesz, azaz sérült önérzetét morális fölényének gondolatával állítja helyre. Ám e morális fölényérzet valójában szublimált bosszúvágy.

Nietzsche szerint, ha akarat nem tud kifelé működni, akkor befelé működik: létrejön a lélek. Azaz egy hátsó világ, egy zug. A neheztelések belsője, a hurcolt kis sérelmek belsője, a tapintatos csönd, a kegyes hazugságok, a diszkrécióra intő finom szemvillanások, az asztal alatti fortyogások, a zúgolódó rossznyelvűség belsője, a közeledést elutasító elhúzott kezek emlékének, a megaláztatások emlékeinek, a fiókban őrzött szagos levélkék, megsárgult fényképek, a soha be nem teljesült, hol sírni, hol nevetni való dédelgetett álmok, izzadság szagú, nyomorult kis zsibvásári világa. Egy barokkosan bonyolult sötét belső. Az emlékezet az emberben maradt tüske, a lezáratlan. A lezáratlan pedig maga az idő, a hurcolt fájdalom. Az érzés, a tett elfojtása alakítja ki az emlékezetet. A lélek ezen elfojtott érzések emlékezete.

Párhuzamos életrajzok című művében Plutarkhosz úgy ábrázolja Caesart, mint erőt, és nem mint személyiséget. Caesar nem valamiféle modern individuumként jelenik meg, hanem annak az akaratnak a hordozójaként, hogy Róma első embere legyen. A személyiség csak mint e nagy akarat eszköze jelenik meg, mintegy megveretve ettől az akarattól, ami a végzete. Nincs lélek. Caesar kizárólag e nagy cél és akarat által lesz külön törvény a világban. Mit számítok én, Caesarnak kell Róma urának lennie! - gondolhatta Caesar. A kocka el van vetve, vagyis az akarat nem viselkedhet nem akaratként.

Az Így szólt Zarathustra című Nietzsche műben vélhetőleg a neheztelés, a nevetés és a könnyű szavak a leggyakoribbak. A nevetés megszabadít a nehezteléstől és a megvetéstől, könnyűvé teszi a szívet, megszabadítja az embert a nehézség szellemétől, vagyis a belsőtől, a zugtól. >>Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét!<< - énekli Zarathustra.
 
Nietzsche szerint az antik hellének erkölcsösebbek voltak, mint a modern emberek. Vagyis ártatlanabbak. Mert tetteikben még látható volt a lélek. Magyarán, nem volt még lelkük: az akarat még nem kettőzte meg magát egy barokkosan bonyolult belsőre, egy zug hátsóra, ami maga az ártatlanság elvesztése, illetve a tettre. Vagyis az akarat nem egy, a lélekből a külvilágba, a belsőből a külsőbe ható erő, hanem az egész ember maga az erő megnyilvánulása. Ezért nincs se jó, se rossz. Ártatlanul kacagnak a tettek, nincs ellenérzés. A villám is ártatlan, amikor lecsap: épp csak követi saját természetét.