Jean Baudrillard azt állítja, hogy a bennünket körbevevő tárgyak rendszert alkotnak. Pl. egy bizonyos fajta nyakkendő nem csak önmagát jelzi, hanem hallgatólagosan jelzés egy bizonyos fajta ing irányába, miként az ing is hallgatólagosan egy bizonyos fajta öltöny irányába. Az öltöny pedig egy bizonyos fajta cipőt jelez. Persze a cipő is jelzi implicit módon az öltönyt, az inget és a nyakkendőt, miként egy bizonyos fajta karórát vagy éppen egy bizonyos fajta parfümöt is. A karóra meg hallgatólagosan bizonyos fajta mobiltelefon irányába jelez. Az öltöny, a karóra, a mobiltelefon együtt egy bizonyos fajta gépkocsi felé. A kocsi egy bizonyos fajta konyhabútor irányába jelzés. A konyhabútor pedig egy bizonyos fajta ülőgarnitúra irányába utal hallgatólagosan. Az ülőgarnitúra meg egy bizonyos fajta hifi-torony vagy éppen dohányzóasztal irányába. A dohányzóasztal implicit módon egy bizonyos fajta magazint jelez, mégha az egyébként nincs is rajta. A magazin meg bizonyos fajta nyaralást, ami egy bizonyos fajta napszemüveget meg naptejet. De a magazin jelez még bizonyos fajta zenéket, sztárokat, ételeket, italokat, szervezeteket, könyveket, eszméket, eseményeket, fittnesz szalonokat stb. - és persze újabb magazinokat, amelyek meg persze még újabb és újabb zenéket, sztárokat és fittnesz szalonokat stb., stb. Miként pl. egy fittnesz szalon is hallgatólagos jelzés bizonyos fajta sportszermárkák irányába... És így tovább. Szóval jó kis rendszer ez. A dolgok, a tárgyak nem csak önmagukat jelentik, hanem mindegyik egyben implicit jelzés a másik irányába. Hallgatólagosan mindegyik tárgy a másikra utal, a másikra mutat, azt jelzi. Mert a felszín alatt ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez a nyelv pedig leginkább egy bizonyos fajta státusz, egy bizonyos fajta életstílus, életforma. Baudrillardnál  az ún. fogyasztói társadalom lényegi meghatározottsága az, hogy a tárgyakat már nem annyira a használati értékük, mintsem inkább a jelzőértékük miatt veszik. Mert az egyes tárgy a tárgyaknak egy egész rendszerét jelzi. Vagyis amikor dolgokat veszünk, akkor tulajdonképpen magukat a jeleket, a jelzőrendszert fogyasztjuk. És eleve arra is irányul a fogyasztásunk. Tehát nem is annyira a tárgy az amit fogyasztunk, hanem maga a státusz, az életstílus, az életforma. Mindazonáltal a kapitalista nagyipar termelése tömegtermelés, azaz funkcionálisan egyforma szériatermékek nagy volumenben történő előállítása. Az ipar ugyanakkor elképesztő módon differenciálja ezeket a termékeket. A differenciálás terepe pedig a tárgyak diszfunkcionális, lényegtelen meghatározottságai, amelyben elburjánzanak. Pl. egy mobiltelefon telefon funkciójára (miként működési elvére, műszaki felépítésére, alkatrészeire stb.) nézve teljesen lényegtelen az előlapjának a színe vagy a burkolat vonalvezetése. Vagy az, hogy 20, netán 120 különböző csengőhang van-e előre beletáplálva. De egy gépkocsi gépkocsi funkciójára nézve is teljességgel lényegtelen meghatározottság az, hogy kárpit vagy bőr ülése van-e, miként az is, hogy 220 km/h vagy 240 km/h a végsebessége. Illetve ezek az attribútumok éppen csak annyira lényegesek, mint mondjuk egy iskolai tolltartó tolltartó funkciójára nézve az, hogy Donald Duck vagy Micky Mouse van-e rányomtatva, ami mentén meg a gyermek tolltartók burjánzanak. Jószerével az összes tárgy a marginális tulajdonságaiban különbözik csak az egyébként funkcionálisan azonos társaitól. Baudrillard meglátása szerint a tárgyaknak ez a fajta elképesztő elburjánzása végső soron az ipar manipulációja, ami a fogyasztó számára a választás illúzióját adja; a választás illúziója viszont az egyéniség illúzióját. A fogyasztói társadalom termékkínálatának bősége, illetve a fogyasztó termékválasztásának szabadsága valójában illúzió, így Baudrillard. Lényegében szériatermékeket fogyasztunk. A tárgyi jelzőrendszer felszín alatti titkos (vagy nem is annyira titkos) nyelvének terepe tulajdonképpen a tárgyak diszfunkciónális, lényegtelen, marginális meghatározottságaira korlátozódik. Ezért sokasodnak a szériatermékek diszfunkciónális tulajdonságai. Na de mást is jelent mindez! Pl. azt, hogy mi emberek, a fogyasztók, magunk is szintén csak szériatermékek vagyunk, és sokféleségünk illúzió. Merthogy funkciónálisan egyformák vagyunk, uniformok: ugyanazok a jó alattvalók, ugyanazok a szabvány hangyák, jó bérnapszámosok és adófizetők. A személyiség illúzió: a lényeget tekintve szabványdarabok vagyunk. Emberként való különbségeink diszfunkciónális, marginális, lényegtelen különbségek: tárgyaink diszfunkciónális, lényegtelen, marginális különbségei. Más szóval, személyiségünk különbségét tárgyaink marginális különbségeiben tartjuk fenn. A bútorkárpit mintájában és a mobiltelefon csengőhangjában. A látszatkülönbségben, a látszás különbségében.