Rogán Barbara Dior-párti.

Thomas Piketty 2016 és 2021 között született rövid írásai (Le Monde cikkek, blogposztok). Az egyikben Piketty kétségbe vonja azon közkeletű vélekedést, hogy „’68 májusa hozzájárult az individualizmus, sőt az ultraliberalizmus felemelkedéséhez”. Piketty érve: az ún. Grenelle-i megállapodás. A Pompidou-kormány 20 százalékkal megemelte a minimálbért, majd 1970-től megkezdődött a minimálbér éves, az átlagos bérnövekedést követő emelése, amit rendre magas „rendkívüli emelések” tarkítottak, melynek eredményeképp ’68-től a francia minimálbér közel két évtizeden keresztül gyorsabban növekszik, mint az átlagkereset, ami a jövedelemegyenlőtlenség csökkenését eredményezi. Valamint a teljes bérköltségnek a termelésnél nagyobb ütemű növekedését, melynek következtében a tőkejövedelmek részesedése a nemzeti jövedelemből Franciaországban jelentősen csökkent, úgy hogy mindeközben a munkaórák száma is csökkent.

(Új szerzeményem, zseniális.)

2025.03.25.

Mondjon valaki egyetlen orosz világmárkát! Orosz számítógép márkát, orosz autómárkát, orosz sportmárkát, mozifilmet vagy könnyűzenei előadót! Nézzük meg, hogy mit exportálnak az oroszok! Olajat, földgázt, műtrágyát, alumíniumot, rezet. Ja, meg ótvaros eurázsianizmust. Meg fegyvert Indiának, mert nekik még az orosz is jó. Egy szegény ország nagyhatalmi ábrándokkal.

Az infláció oka, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége gyorsabban növekszik, mint a kibocsátás. Vagy ahogy mondani szokás: túl sok pénz kerget túl kevés árut. Ami bizonyára kiábrándító lehet mindazok számára, akik az inflációnak valamilyen körmönfont magyarázatára vágynak. A pénzmennyiség — kibocsátáshoz viszonyított — gyors növekedésének viszont számos kiváltója lehet. Melynek kapcsán Milton Friedman megjegyzi: ”[H]a az infláció elmélete nem a pénzmennyiség bővülésével, hanem annak kiváltójával foglalkozik, akkor az egy szerfelett sokszínű elmélet lesz, amely az infláció számos lehetséges okát tartalmazza”.

Friedman példája. Tegyük fel, hogy az erős szakszervezetek az egyensúlyi szintjük fölé viszik a béreket, ami megemeli a munkanélküliséget. Ha a kormány elkötelezett a teljes foglalkoztatás mellett, akkor a munkanélküliség csökkentése érdekében jelentős fiskális élénkítésbe foghat, amit — könnyen meglehet — jegybanki pénzteremtéssel finanszíroz, legalábbis közvetve. Az inflációt ebben az esetben a pénzmennyiség növekedése okozza, nem a szakszervezetek magas bérkövetelése. Még egyszer: a bérek emelkedése, amennyiben azt nem kíséri a pénzmennyiség növekedése, önmagában csak a munkanélküliséget képes emelni. Vagyis az infláció szakszervezeti bérkövetelésen alapuló elmélete egy fals teória. A háborús időszakok pl. gyakran magas inflációval járnak, mert a hadikiadásokat bankópréssel finanszírozzák, de ettől még az inflációnak nincs háború-elmélete.

Egy analógiával élve (ami már nem Friedman-től van). A dohányfüst szájrákot okoz, ami egy közvetlen ok-okozati összefüggés. Egy konkrét személy esetében persze lehet azt mondani, hogy stresszes volt az élete, ezért rengeteget dohányzott. De a stressz nem okoz szájrákot, hacsak nem kíséri erős dohányzás. A szájrák stressz-elmélete egy fals teória. Vagy vegyünk ehhez egy kis csavart! Tipikus marxista okfejtés: az egyén élete folyamatos stressz egy „későkapitalista társadalomban”, tehát végső soron (a marxisták kedvenc logikai bakugrása) a kapitalizmus okozza a szájrákot. De a "kapitalizmus" nem okoz szájrákot, a stressz sem okoz; a dohányfüst okoz. És ahogy a stressz nem okoz szájrákot, úgy az energiaárak sem okoznak inflációt, sem a valutaárfolyamok változása. És a kapitalizmus sem. (A marxisták szeretik nagyon okosnak hinni magukat, amennyiben tudni vélik, hogy a szájráknak, a családon belüli erőszaknak és az inflációnak végső soron ugyanaz az oka, ahogy mindennek. Ami az esetükben csak azt jelenti, hogy valójában semminek sem ismerik a tényleges okát.)

Ugatnak a kutyák a lélek pincéiben.

Elon az égben, gyémántokkal. * Feketék az űrben. * David Gordon Kadosa Marcel könyvéről. * Mesélt már a mi kis Háry Jánosunk a brüsszeli birodalom ellen vívott csatáiról?

Eddig csak egy Vasarely litográfiával (egy Vegával) büszkélkedhettem. De már Vasarely zoknikkal is.

*

Javier Milei argentin elnök cikke az Economist kiadványában. Milei azzal zárja cikkét, hogy sokan talán argentin „gazdasági csodaként” fogják majd emlegetni a gazdasági stabilitás megteremtésében elért sikereiket, ám az valójában nem „csoda” lesz, hanem a prudens gazdaságpolitika és a gazdasági szabadság elveihez való ragaszkodás eredménye. Nem lennék meglepve, ha Milei kimondatlanul is Mises 1958-as Buenos Aires-i előadás-sorozatának szavaira utalna.

*

Az egy dolog, hogy Elon Musk nem Hérodotosz, Thuküdidész és George Kennan művein pallérozta magát. Máshol van a probléma.

2012-es Elég legyen a válságból! című könyvében Paul Krugman pellengérre állítja mindazon politikusokat és közgazdászokat (külön nevesítve Ron Paul-t, Peter Schiff-et és Allan Meltzer-t), akik látva az amerikai kereskedelmi bankok jegybanki tartalékainak szédületes növekedését a Lehman Brothers 2008-as csődjét követő időszakban, méretes inflációt jeleztek előre az Egyesült Államokban. Amely előrejelzések később látványosan tévesnek bizonyultak. Krugman helyesen állapítja meg, hogy a kereskedelmi bankok jobbára semmit sem kezdtek a kötvényeladásokból származó növekvő tartalékaikkal, azok szabad tartalékként halmozódtak fel. Vagy ahogy Krugman fogalmaz (némiképp tévesen), a FED által teremtett pénz „valójában nem ment sehova”. Krugman ugyanakkor elismeri, hogy a bankok másként viselkedtek volna „normál körülmények között”. De egy válságidőszak még véletlenül sem jelent normális körülményeket.

Eléggé idős vagyok már ahhoz, hogy időnként újraolvassak műveket. Jelenleg épp Murray Rothbard The Mystery of Banking című 1983-as művét. Ebben írja Rothbard: „A teljes pénzkínálat kizárólag a publikum [értsd: nem-banki gazdasági szereplők] által tartott pénzegyenlegeket tartalmazza. Nem tartalmazza a bankok központi banknál vezetett folyószámláit [értsd: tartalékszámláit], ahogy nem tartalmazza a bankok páncéltermeiben lévő készpénzt sem”. Ennek okát pedig a könyv egy másik helyén találjuk: „Egy ország teljes pénzkínálata az a pénz, ami (…) tényleges forgalmi használatban van”. A bankok jegybanki tartaléka nem válhat a nem-banki gazdasági szereplők pénzegyenlegének részévé, ezért nem is kerülhet tényleges forgalmi használatba, következésképp nem része a pénzkínálatnak, és persze inflációt sem okozhat. Plusz a könyv egy újabb helyén Rothbard kifejti: normális körülmények mellett a növekvő jegybanki tartalékok ugyan inflációs hitelbővítésre ösztönzik a kereskedelmi bankokat, ám az 1929-1933-as Nagy Válság kivételes időszak volt. Mivel a válság alatt a bankok féltek a hitelezéstől, ezért „hagyták, hogy szabad tartalékok halmozódjanak fel. Azaz, olyan jegybanki tartalékok, amikre nem építettek fel hitel- és betét-piramist”. Voilà! Krugman és Rothbard ugyanazt mondják.

Ennek fényében viszont érdemes szemügyre venni azt, amit könyvében Rothbard a jegybanki kötvényvásárlásról ír. Rothbard rámutat: ha a jegybank nem-banki gazdasági szereplőktől vásárol kötvényt (vagy bármilyen egyéb eszközt), akkor azok betétállománya a vételárral növekszik. De ami „ennél fontosabb”, vélekedik Rothbard, hogy ugyanezzel az összeggel megnövekszik a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka is, ami hitelexpanzióra, azaz a nem-banki gazdasági szereplők betétállományának további bővülésére biztosít lehetőséget. Ha a jegybank közvetlenül a kereskedelmi bankoktól vásárol kötvényt, akkor a nem-banki gazdasági szereplők betétállománya nem változik, de — „ami a lényeg” — a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka éppúgy megnövekszik a kötvények vételárával, ami éppúgy hitelexpanziót tesz számukra lehetővé. Ám egy válság során, amikor a bankok félnek a hitelezéstől, mégsem teljesen mindegy, hogy a jegybank nem-banki szereplőktől vagy kereskedelmi bankoktól vásárol-e eszközöket, hiszen az első esetben növekszik a pénzkínálat, a második esetben viszont nem. Részben ez a különbség 2008 és 2020 között.

Francis Poulenc 1958-as egyszereplős, egyfelvonásos operája félszcenírozott előadásban a Richter Teremben.

"A civilizáció nem fog fennmaradni, a szabadság nem fog tovább élni, a békét nem tudjuk megtartani, ha az emberiség igazán nagy többsége nem egyesül, hogy megvédje ezeket, és nem mutatja meg, hogy rendelkezik egy olyan, a rend védelmét szolgáló hatalommal, amely előtt a barbár és atavisztikus erők bámulattal megtorpannak”.
Winston Churchill (1938)

1959-es interjú Fidel Castróval a U. S. News & World Reportban. Az interjút Clark Hewitt Galloway készítette nem sokkal Castro hatalomra kerülését követően. Néhány Castro mondat az interjúból: „a Július Huszonhatodika Mozgalom gondolatrendszerének semmi köze a kommunizmushoz”, „a mi mozgalmunk bár nagyon radikális elveket vall, de nem kommunista, és több szempontból is különbözik attól”, mozgalma a jövőben „biztosítja a demokráciát, a szabadságot és az emberi jogokat”, illetve „semmiféle államosításról nincs szó”. Castro persze szemérmetlenül hazudik. Avagy Donald Trump USA elnököt idézve: „Ezt én mondtam? Nem hiszem, hogy mondtam ilyet”.

*

„Zenei élmény helyett zenei koncepciót kapunk”, vélekedik Roger Scruton a 20. század avantgárd zenéjéről. Illetve: „A tipikus avantgárd mű önmaga koncepciója”. (A jövő zenéje, 2018) Ez igazán frappáns megfogalmazás. (A század címet viselő könyvében Alain Badiou úgy véli, a 20. századot a „történelem szenvedélye” határozta meg, avagy a történelmi reflexió, és e reflexió okán az újrakezdés és önteremtés vágya. A történelmi tudat fogságába esett zene. Tradíció helyett koncepció. Schönberg. Még megfontolni.)

*

A Dead Kennedys 1980-as Fresh Fruit for Rotting Vegetables albumát hallgatom. "Let's lynch the landlord man".

„Tényleg nagyon szerencsés fiú vagy. Jól kifogtál engem”.
Mike Leigh (r.) Vérmes remények (High Hopes), 1988

Nézem Gyurcsány Ferenc 2024-es évértékelő beszédét a legnagyobb videómegosztón. Azt mondja a szónok, idézem: „Azoknak a hangjai vagyunk [mármint a Demokratikus Koalíció], akik minden nap úgy érzik, hogy mindig ők húzzák a rövidebbet”. Ez nekem valahonnan ismerős, szóval le is teszem a gesztenyepürét, hogy gyorsan utánanézzek. Bill Clinton mondta 1992-es kampányában: „Elegem van abból, hogy akik derekasan dolgoznak, és betartják a szabályokat, mindig azok húzzák a rövidebbet”. És hogy ez honnan ismerős nekem? Geoffrey Nunberg Jobban mondva című 2006-os könyvéből, ami a DEMOS-könyvek sorozatban jelent meg idehaza. (Nunberg könyve többször visszatér erre a clintoni mondatra, így maradt meg.)

A hozzánk, európaiakhoz intézett döntő kérdés tehát: akarjuk-e politikai és gazdasági szinten a globális játékos szerepét alakítani, és ha igen, tudjuk-e egyáltalán? Elegendőek a politikai és gazdasági forrásaink adott esetben ahhoz, hogy a nagyhatalmak körébe kerüljünk? A válaszunk erre a kérdésre messze többről dönt, mint csupán a számunkra oly fontos jólét jövőbeni fenntartásáról. Arról is, sőt elsősorban arról van szó, hogy a mi nyugati, liberális-demokratikus értékrendünk, a felvilágosodás által definiált emberképünk legalább európai kontinensünknek meghatározó ereje lesz, és hogy — ha lehet, ismét szorosan az USA-val együttműködve — a Nyugat nyitott, pluralista társadalmai maradunk, vagy beszívnak minket a populista, idegengyűlölő és végső soron autoriter politikai rendszerek, amelyek magukat legjobb esetben is illiberális demokráciaként határozzák meg.

Friedrich Merz Új idők, új felelősség, 2020.

Ludovico Einaudi Berlin Song (Royal Albert Hall 2010)

Európa találkozása a hobbesi külvilággal. Robert Kagan írja 2003-ban.

Haladok a korral. Beszereztem az első e-book olvasómat.

*

A guruló dollárok nyomában. Avagy nemzeti szuverenitás, ahogyan azt Lenin elvtárs elképzeli.

Kisfaludy Terem, 2025.02.14.

Csurran, cseppen.

*

Hogyan lehet eljutni Walter Laqueur Putyinizmus könyvének néhány üresen maradt lapjától Bokor Pál Megváltottam a világot! Vagy mégsem? könyvéig? Viszonylag könnyen.

*

Eszem egy kis fekete áfonyát tejszínhabbal. Vajon Tate McRae hallgat Ludovico Einaudit?

Ady megmondja. Nem a svéd Svenska Dagbladetben. (Nota bene Ady alig múlt 24, amikora a cikk megjelent. Ma jogosult lenne a 25 év alatti fiatalok SZJA-kedvezményére meg kamatmentes munkáshitelre.)

*

A Toy Dolls punkzenekar 1993-as Absurd-Ditties albumát hallgatom. Épp a My Wife's a Psychopath című épületes nóta szól.