Egy nép tragédiája
>>Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!<< Így szólt a Szabad Kossuth Rádió utolsó felhívása 1956. november 4.-én, amit a Magyar Írószövetség tett közzé a föld minden civilizált nyelvén. Ez a kétségbeesett segélykiáltás visszhangzik Faludy György, felesége Faludy Zsuzsa (eredetileg Tatár Mária álnéven), valamint Palóczi-Horváth György Egy nép tragédiája: A magyar szabadságharc évszázadai című kötetének minden egyes lapjáról. A rendhagyó történelemkönyv 1957. februárjában jelent meg német nyelven Bécsben az Europa Verlagnál. A kötet szerzői, nyolcvan-ezer egykori honfitársunkhoz hasonlóan, 1956. novemberében menekült Ausztriába Szerov elvtárs tankjai, a Kádár-Münnich-féle Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és az ÁVO elől. A könyv ötven évvel később, 2007-ben jelent meg idehaza magyarul.
A három fejezetből álló könyv középső, A vasfüggöny mögött címet viselő fejezetét Faludy felesége írta. Faludy Zsuzsa rendkívül érzékletesen jeleníti meg a rákosista diktatúra mérhetetlen primitívségét és bestialitását, illetve az ahhoz vezető utat. Ötven oldalban nem is lehetne nálánál kifejezőbben megragadni a kommunizmus lényegét.
Két részlet a műből:
Orosz mintára a magyar gyárakban is bevezették a "munkaversenyt". De mivel a munkások kevés lelkesedést mutattak iránta, a kommunisták visszahozták az általuk 1945-ben olyan nagyon elítélt részbér- és Bedeaux-rendszert, éspedig egy kegyetlenebb és kizsákmányolóbb formában, mint ahogyan az a kapitalisták között valaha is működött. Stopperórával mérték le, hogy egy munkás anélkül, hogy egy percet is pihenne, mennyit tud egy óra alatt teljesíteni. Ezt a teljesítményt normának nevezték. Egy vasúti vagon elektromos hegesztésére például a kapitalista Bedeaux-rendszer 1300 munkaórát írt elő. A kommunisták ugyanezt a teljesítményt 460 óra alatt követelték meg. Mindegy volt, mennyi ideig dolgoztak a munkások a vagonon, csak 460 órát fizettek ki nekik. A kapitalizmusban egy bányász öt-hat szállítóvagont rakott meg egy műszakban. Most tíz-tizenegy szállítóvagont kellet szénnel megtöltenie. (...) Senkit nem érdekelt, hogy az áru valóban eladható lesz-e - az volt a fontos, hogy a normát oly gyorsan teljesítsék, amilyen gyorsan csak lehet. Különben is lehetetlen volt jól dolgozni (...) Sokszor a lopás volt az egyetlen kiút, hogy [az emberek] megmeneküljenek az éhhaláltól.
(...)
A magyar titkosrendőrség, az ÁVO a középkor legkegyetlenebb inkvizíciójához volt hasonlatos. A kínzómódszerek részben ugyanazok voltak: halálra verni a kínzottat, ujjkörmeit letépni és hasonlók. De az inkvizíció történetében sehol nem olvashatunk arról, hogy a hóhér azzal szórakozott volna, hogy egy férfi nemi szervét egy asztalhoz szegezze, és aztán az asztalt felborítsa. Az ÁVÓ-nál dolgozó nők kedvenc szórakozása volt ez.
Tolle, lege!
