Kopernikusz óta tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül. A filozófia történetében Kant hajtott végre hasonló kopernikuszi fordulatot, amikor azt állította, hogy a tárgyak igazodnak az emberi megismeréshez, és nem fordítva.

Zanzásítva: Az ember kizárólag úgy alkothat magának képzeteket a világról, ahogyan azt megismerőképessége számára megengedi. Más szóval a tárgyak képzetek, melyek azért vannak alávetve a megismerőképesség sablonjainak, mert nélkülük az ember egyáltalán nem volna képes tárgyakat megjeleníteni vagy elgondolni. A tér, az idő, az ok-okozatiság stb. a megismeréshez tartoznak, a tapasztalatot megelőző a priori szemléletek és kategóriák. A kopernikuszi fordulatot Fichte viszi tovább. A tudat konstruálja a képzetet. Ámde a tudat nem pusztán a képzet tudata, hanem e tudat szemlélete, azaz öntudat. Mindazonáltal a tudat nem képes úgy létrehozni a képzetet, hogy öntudatként egyúttal szemlélje e tevékenységet, mert a konstrukció szemlélete maga szintén az öntudat tevékenysége. A tudatnak ezért le kell válnia a képzetről, hogy szemlélőként lehessen cselekvő, és éppen e leválás hozza létre a vele szembenálló tárgyat. A cselekvő tudat valójában szakadatlanul konstruálja a képzetet, és válik le róla szakadatlanul, megteremtve a tárgyat és annak szemléletét az öntudatban. A tárgy a tudatnak egyfajta folytonosan megalvadó tevékenysége. Kant és Fichte úgy vélték, a dogmatikus filozófia nem látja, hogy az, ami az objektum dologi tulajdonságaként jelenik meg, valójában a szubjektum tevékenysége.

Az első Feuerbach-tézisben Marx azt írja, hogy a korábbi materializmusok a tárgyat ugyan érzéki-valóságosnak tudják, ámde negligálják az emberi tevékenységet, mint tárgyi tevékenységet. A dolgot csak mint a szemlélet tárgyát tekintik. Ezzel szemben az idealizmus megragadja az emberi tevékenységet, de nem mint érzéki-valóságos praxist, hanem mint az öntudat tevékenységét. Megoldás: a szubjektum és objektum áthelyezése az érzéki-valóságosba. Vagyis a valódi szubjektum az ember, mint érzéki-valóságos társadalmi lény, és nem az elvont tudat; a valódi tevékenység pedig az érzéki-valóságos praxis, vagyis az embernek, mint az érzéki-valóságos társadalmi lénynek az anyagi termelése, és nem az elvont tudat konstrukciója; a valódi objektum az érzéki-valóságos tárgy, és nem a tudat képzete. A többi stimmel.

Marx kopernikuszi fordulatot hozna a közgazdaságtanba; a kanti fordulathoz rendkívül hasonlót. A Kritik der politischen Ökonomie a Kritik der reinen Vernunftra rímel. E fordulat kvintesszenciáját az árufetisizmus leírása adja. Marx azt mondja: soha vegyész nem vett még észre az aranyon olyasmit, hogy pénz; soha mérnök nem vett még észre a gyapotfonó gépen olyasmit, hogy tőke; soha antropológus nem vett még észre az emberen olyasmit, hogy bérmunka. Az arany az arany, a fonógép az fonógép, az ember az ember, és csak meghatározott társadalmi-termelési viszonyok között pénz, tőke, bérmunkás (tőkés, rabszolga stb.). Mert a pénz, tőke, bérmunka stb. nem a dolgok természeti meghatározottságai, hanem társadalmi-termelési viszonyok. És miként az a priori szemléletek és kategóriák úgy tükrözik vissza az ember számára saját megismerő tudatának tevékenységét, mint maguknak a tárgyaknak a tárgyi jellegét, a gazdasági kategóriák is úgy tükrözik vissza az ember számára saját társadalmi termelésének viszonyait, mint dologi viszonyokat. Ahogy Schelling mondja: „mindig eszmékben konstruálunk”. Kantnál és Fichténél az a priori sablonok azok az „eszmék”, melyekben a tudat a képzetet mindenkor konstruálja, mert azok valójában saját képzetalkotó tevékenységének mozgásformái. Éppen ezért adhatják e sablonok a tárgy tárgyiságát alkotó elemi formákat. Éppígy Marxnál. A gazdasági kategóriák a társadalmi termelésnek, mint az anyagi élet termelésének az általános mozgásformái. Ezért a termelt javak felveszik e mozgásformák alakját, amelyek fétisszerű titokzatos dologiságként jelennek meg. És ahogy Kant és Fichte szerint a dogmatikus filozófia nem látja, hogy az, ami az objektum dologi tulajdonságaként jelenik meg, valójában a szubjektum tevékenysége, úgy Marx szerint a „polgári” politikai gazdaságtan sem veszi észre ugyanezt. (…)