Az OnTheWall névre hallgató Pink Floyd tribute zenekar a Rómer Házban. Fröccsel elmegy.

Alexandre Tansman Triptyque (1930)
Messages Quartet

A Die Welt 1987. április 13-i száma interjút közölt Milton Friedmannel. A Valóság az év júliusi számában átvette az interjút. Itt olvasható.

2026. szeptember 26.

Interjú Martin Jan Stránský neurológussal. Az interjú végén szóba kerül az írás és annak hatása az agyműködésre. Erről eszembe jut Marshall McLuhan több mint hat évtizede megjelent klasszikus műve a Gutenberg-galaxisról. A mű arról szól, hogy az írás, majd még inkább a nyomtatott szöveg, a könyv miként alakította át az emberi észlelés és gondolkodás szerkezetét, és hozta létre a tipografikus kultúrát. Az írás-olvasás miként erősítette meg a lineáris, szekvenciális és analitikus gondolkodást; miként hozott létre egy alapvetően vizuális kultúrát a korábbi orális kultúra auditív jellegével szemben. Nem beszélve a könyvek egész társadalmat átalakító hatásáról. A 18. századi filozófus, Condorcet az emberi szellem fejlődésének egyik vízválasztó fordulataként jellemezte a könyvnyomtatás feltalálását, amely a tudás széles körű hozzáférhetővé tételével az egész társadalmi világot átalakította, a nyilvánosságtól az oktatáson át a politikáig. Hasonló változásokat hozott később a mozgókép és a televízió. Meglehet, a mesterséges intelligenciával is hasonló léptékű változások elé nézünk, de némiképp korai még erről ítéletet mondani.

Dubrovay László Oscillations No. 1 (1978)

Az USA magazin magyar nyelvű 1981/33. száma. Benne — egyebek mellett — Irving Kristol A közgazdasági elmélet válsága című esszéje, amely eredetileg a The Public Interest egy 1980-as különszámában jelent meg Rationalism in Economics címmel. Az esszé alapállítása, hogy a közgazdaságtan leginkább akkor kerül bajba, amikor többet akar tudni és többet akar elérni, mint amire valójában képes. A közgazdaságtan legyen kevésbé ambiciózus: ne akarjon se fizikává, se erkölcsfilozófiává válni; maradjon annál a korlátozott, de valódi tudásnál, amelyet Smith óta a piac, az önérdek, az ösztönzők és a nem szándékolt következmények működéséről felhalmozott. Éppen ezért ebben az esszében nem Keynes, nem a neoklasszikusok, nem a posztkeynesiánusok, de még csak nem is a radikális baloldal Kristol igazi ellenfele, hanem az a racionalista meggyőződés, hogy az emberi világ egésze racionálisan áttekinthető és racionálisan berendezhető. Az esszé itt olvasható.

Csomagom érkezett, egyenesen Japánból. Egy Beltica című, 1989-es, szignált és számozott Vasarely-szerigráfia. Kap majd egy új, vékony fekete keretet és persze üveget is, mert az eladó óvatosságból kivette. Addig is: ez itt a dicsekvés helye. Update.

A Trump-párti amerikai jobboldal rémálma magyar díszletek között. Orbán Balázs úgy meséli el a magyar kormányváltást, hogy a Federalist közönsége is értse: az arafatkendős Alexandria Ocasio-Cortez legyőzte Ronald Reagant, majd másnap megkezdődött a vörösterror. A hidegháborús szovjet filmhíradók e fekete-fehér világában az Orbán-kormány „konzervatív”, a Magyar-kormány „kommunista”. Persze Orbán Balázs handabandázása eleve nem a magyar belpolitikáról szól, hanem az amerikai félidős választási kampányról; maga a lap is az „Elections” rovatba tette. 1956 elárulójának, ennek a primitív hazudozónak a szánalmas szövegeit idehaza szerencsére már senkinek nem jut eszébe komolyan venni.

*

Megnézem Sidney Lumet 1996-os Manhattanre leszáll az éj (Night Falls on Manhattan) című filmjét. Nem tudom, miért, de Andy Garcia játékát nem szeretem. Minden filmjében ugyanazt a bamba fejet vágja, mint aki azt sem tudja, hol van.

Olvasni kezdtem Joseph M. Gillman Prosperitás válságban (Prosperity in Crisis) című kötetét. A mű 1965-ben — a keynesi gazdaságelmélet zenitjén — jelent meg (idehaza 1967-ben), és hosszan foglalkozik az Általános elmélet bemutatásával. Mindazonáltal Gillman interpretációja félrevezető, amennyiben a keynesi megtakarítás–beruházás problémát finoman átpozicionálja egy hanseni, szekuláris stagnálás felé mutató értelmezésbe. Nem egyszerűen azt mondja, hogy Keynesnél a kamatláb — szemben a klasszikus ortodoxiával — a pénz és más vagyoneszközök tartása között teremt egyensúlyt, ezért a megtakarítási döntés nem hozza létre automatikusan a teljes foglalkoztatáshoz szükséges beruházást, hanem emellett azt is állítja, hogy teljes foglalkoztatás esetén hiányoznak a további profitábilis beruházási lehetőségek. Vagyis a keynesi, alapvetően koordinációs problémához Gillman hozzáilleszt egy strukturálisat. Így két különböző probléma csúszik össze: az egyik a megtakarítás és a beruházás közötti automatikus koordináció hiánya, a másik a beruházási lehetőségek strukturális elégtelensége. Mindez a szövegben is némiképp konfúz módon, összemosva jelenik meg. A könyv láthatóan a Sismondi–Luxemburg-féle „realizációs problémához” nagyon közel álló kérdés körül forog, azzal a különbséggel, hogy amit Marx értéktöbbletnek nevezett, azt Gillman — a némiképp neutrálisabb — „társadalmi többletnek” hívja. Gillman legfőbb tézise, hogy a fejlett kapitalizmus olyan társadalmi többletet termel, amelynek nincs automatikusan biztosított felhasználási vagy realizálási csatornája, és egy része nem talál elegendő kivezetést sem további beruházásban, sem fogyasztásban, ezért a gazdaságnak állandó, rendszerszintű hajlama van a stagnálásra. Keynes újraértelmezésének funkciója is éppen ezért az, hogy az Általános elméletet ennek a stagnációs problémának a fogalmi keretébe vonja.

Na de, olvasok tovább.

2026. szeptember 18.

(A tegnapi poszthoz.) Ligeti esete felfed egy különös aszimmetriát. A zseni eltékozolt életét még úgy ahogy el tudjuk magunknak képzelni. Ligetit mint szürke középiskolai matematikatanárt. De egy hétköznapi életben nem tudjuk elképzelni az eltékozolt zsenit. A szürke matematikatanárban, aki egykor nem aludta el a felvételi vizsga reggelét és barbár törvények sem tiltották el választott egyetemi szakjától, már nem látjuk a lehetséges zseniális zeneszerzőt. A megvalósult élet elfedi a meg nem valósultat. Egy középszerű ügyvédből, orvosból, mérnökből vagy tanárból nem tudjuk visszafelé felismerni azt a jelentős filozófust, zeneszerzőt vagy tudóst, aki a véletlenek folytán soha nem született meg benne. A meg nem írt könyveknek, a meg nem komponált zenéknek, a meg nem tett felfedezéseknek nincs archívumuk; a meg nem valósult életeknek nincs történetük. Nem tudjuk, kikben szunnyadhattak hatalmas életművek, és azt sem, milyen hétköznapi pályák akadályozták meg a létrejöttüket. A dolog természetéből adódóan soha nem is ismerhetjük meg ennek a veszteségnek a nagyságát. Mindazonáltal Ligeti esete olyan, mint valamiféle rés a valóság felszínén: rajta át meg nem született zsenik egész temetőjére nyílik rálátás.

A Gramofon 2000. novemberi száma. Benne Ligeti György-interjú, amelyből — egyebek mellett — megtudhatjuk, hogy Ligeti zeneszerzői pályája részben egy kényszerű életrajzi fordulatból nőtt ki: az érettségi után a kolozsvári egyetem fizika–matematika szakán szeretett volna továbbtanulni, de a zsidótörvények miatt erre nem volt lehetősége, viszont a konzervatóriumba felvették. Mindez két okból is zavarba ejtő. Ha nincsenek a zsidótörvények, könnyen lehet, hogy a 20. századi egyetemes zenetörténet egy hatalmas életművel lenne szegényebb. Emellett felmerül a kérdés: vajon mennyivel lett szegényebb az emberiség azzal, hogy voltak, akiket felvettek fizika–matematika szakra? (Az interjú itt olvasható.)

Aymeric Monville és Gabriel Rockhill Rekviem a French Theoryért és az identitáspolitikáért című, eredetileg 2024-ben megjelent könyve Jennifer Ponce de León kérdéseire adott válaszokból áll. A könyv előszavát John Bellamy Foster írta. Monville és Rockhill a marxizmus forradalmi, erősen leninista vonalán mozognak, Foster pedig a Monthly Review folyóirat sajátos amerikai szocialista tradícióját képviseli, amelynek szerkesztője is. Foster szövege lényegében előre összefoglalja az egész beszélgetés fő mondanivalóját.

Aminek kulcsszava az „eltérítés”. Miről van szó? Az 1960-as években, mindenekelőtt a vietnami háború hatására az amerikai fiatalok egy része radikalizálódni kezdett. Az egyetemisták körében olyan könyvek váltak népszerűvé, mint Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című műve vagy Paul Baran és Paul Sweezy Monopolkapitalizmusa. Olyan munkák, amelyek az ipari-katonai komplexumot, a monopoltőkét és az imperializmust bírálták. Foster állítása szerint az amerikai kulturális hidegháború irányítói ezért tudatosan keresték azokat az eszméket, amelyek védőbástyát képezhetnek az egyre terjedő, nyíltan antikapitalista nézetekkel szemben. Mára jól dokumentált, hogy a CIA éveken át finanszírozott különböző fedőszervezeteken keresztül antikommunista folyóiratokat, konferenciákat és értelmiségi hálózatokat. Az 1966-os Johns Hopkins-konferenciát, amely a francia strukturalizmus fontos képviselőit vezette be az amerikai akadémiai életbe, a CIA-val szoros kapcsolatban álló Ford Alapítvány finanszírozta. Foster ezt egyenesen a marxista eszmékkel szembeni szellemi hídfőállás kiépítéseként értelmezi.

A történet tehát Monville, Rockhill és Foster értelmezésében meglehetősen egyszerű. Amikor a fiatalok körében olyan radikális eszmék kezdtek terjedni, amelyek ténylegesen veszélyeztették a fennálló kapitalista rendet, az amerikai hatalmi apparátusnak érdekében állt ezt a radikalizmust leszerelni. Nem is annyira elnyomni, mint inkább eltéríteni. Erre volt alkalmas, állítólag, a French Theory. Vagyis mindazon francia gondolkodók — például Foucault, Derrida, Deleuze, Lacan vagy Lyotard — elméletei, amelyek a strukturalizmusból és a posztstrukturalizmusból kiindulva a nyelv, a diskurzus, az identitás és a különbség kérdéseit állították előtérbe.

A French Theory látszólag radikális nyelvet beszél, Rockhillék szerint azonban politikailag ártalmatlan. A rendszerellenes indulat így megmaradhatott, csak éppen olyan irányba csatornázódott el, amely már nem fenyegette közvetlenül a kapitalizmust. Foster maga is úgy ír erről, mint az osztályelemzéstől az identitások felé vett fordulatról. Az identitáspolitika ebben a történetben az eltérítés végállomása: megosztja a munkásosztályt, különálló csoportidentitásokra bontja, az osztályszolidaritás helyére pedig szimbolikus konfliktusokat állít. Mindez az osztályharc kisiklatása. Közben a lázadó ifjúság továbbra is radikálisnak érezheti magát, jóllehet „objektíve” már a rendszer fennmaradását segíti, amennyiben a monopoltőke és az imperializmus elleni harcot az identitásért és a reprezentációért folytatott harc váltja fel. Ám az a harc már kellően rendszerkonform.

A könyvben többször előkerül Lukács György Az ész trónfosztása című 1954-es műve. Lukács világában a felvilágosodás humanista eszméi, az egyetemes emberi racionalitás és értékek, valamint az emancipáció erői szüntelen történelmi harcot vívnak a reakció, az irracionalitás, az elnyomás, a kizsákmányolás és az antihumanizmus erőivel. Ebben a harcban nem lehet harmadik oldalt választani. A marxista-leninista szemlélet szerint kizárólag a kommunisták állnak a helyes oldalon, mindenki más pedig — ha közvetve is — a reakciót szolgálja. Innen következik a lukácsi „objektív” szemlélet is: az egyes filozófusok nézeteit nem elsősorban önmagukban kell megítélni, hanem abból a szempontból, hogy a történelmi osztályharcban milyen funkciót töltenek be. Monville és Rockhill kétségkívül ugyanezt a módszert alkalmazzák. Ebben a gondolkodásban nem elég például antirasszistának vagy feministának lenni. Ha valaki nem a megfelelő marxista-leninista vonalon halad, akkor eltérít, megoszt, leszerel, és „objektíve” az imperializmust és a tőkét szolgálja. Ez talán a marxista-leninista gondolkodás legellenszenvesebb vonása: nem ismer el legitim nézetkülönbségeket. Ha Lukácsnál a polgári filozófia útja egyenest Hitlerhez vezetett, akkor Monville és Rockhillnél az imperializmus és a tőke szolgálatához.

Nota bene ennek a gondolkodásnak hazai változata is jól ismert az antikapitalista baloldal bizonyos köreiből. Krausz Tamás, illetve az Eszmélet környezetében, beleértve Schiffer Andrásnál is, rendszeresen visszatérő gondolat, hogy az "álbaloldali" (vagyis csak névleg baloldali) pártok a tőke szolgálatában állnak, amennyiben leszerelik és más irányba csatornázzák azokat a társadalmi indulatokat, amelyekből valódi antikapitalista politika születhetne.

A Down Beat magazin 1970. január 22-i száma. A címlap a Beatles 1969 őszén megjelent Abbey Road albumának — azóta ikonikussá vált — borítójára utal. A lapban Dan Morgenstern recenziója olvasható az albumról; Morgenstern a korszak egyik meghatározó jazzkritikusa, egyúttal a lap főszerkesztője volt. Ötből négy csillagot ad a lemeznek, vagyis nagyon jónak értékeli. Az Abbey Road kétségtelenül nagyon jó anyag, de számomra távolról sem a Beatles csúcsteljesítménye. Az album dalai közül viszont kettő valódi remekmű: a Something és a Here Comes the Sun. A dolog érdekessége, hogy mindkettőt George Harrison írta, nem a szokásos Lennon–McCartney páros. Nota bene Morgenstern szerint is e két dal viszi a prímet. Frank Sinatra később a Something-t „az elmúlt 50 év legjobb szerelmes dalának” nevezte, és több fellépésén is előadta (persze a maga módján). Számomra nem is kérdés, hogy a Something és McCartney egy évvel későbbi dala, a The Long and Winding Road a Beatles-életmű két legszebb love songja.

Stanley Donen 1966-os Arabeszk (Arabesque) című filmje. A főszerepekben Gregory Peck és Sophia Loren. A cselekmény egy közel-keleti miniszterelnök elleni összeesküvés körül forog, és már megelőlegezi az 1970-es évek tipikus politikai thrillereinek világát: közel-keleti állam, politikai instabilitás, merénylet, hatalmi csoportok, olajérdekek. Mindezt úgy, hogy még nincs olajembargó, nincs az olajválság nyugati sokkja, nincs Jom Kippur-háború, és az „arab olaj” sem vált még a nyugati politikai képzelet egyik központi fenyegető motívumává. Donen filmjéből ugyanakkor teljesen hiányzik az 1970-es évek politikai thrillereinek nyomasztó, paranoid atmoszférája. Még nem áll egész éjjel fekete furgon az ablak alatt, benne kagylózó CIA-ügynökökkel. A film valójában helyenként már-már vígjátékra emlékeztet. Ez még a hatvanas évek elegáns, játékos, „international intrigue” világa: Oxford, Rolls-Royce, haute couture, egzotikus milliomos, titkosírás, üldözések. Sophia Loren vörös lakk-kabátban, Gregory Peck makulátlan öltönyben rohangálnak egy közel-keleti politikai összeesküvés közepén.

Dubrovay László Concerto No.2. trombitára és 15 vonóshangszerre (1981)
Geiger György/Liszt Ferenc Kamarazenekar/Gazda Péter

Retkes Attila zenetörténész és zenei szakíró 2000 és 2003 között készült interjúiból válogat a kötet. Olyan rövid, 3–4 oldalas beszélgetésekből, amelyek a kortárs zenei élet legnagyobb alakjait szólaltatják meg. Korszakos alkotókat, mint Ligeti György, Steve Reich, Pierre Boulez; karmestereket, mint Riccardo Muti, Neville Marriner vagy Nikolaus Harnoncourt; valamint olyan előadókat, mint Schiff András, Gidon Kremer vagy Msztyiszlav Rosztropovics. A portrék sora Rost Andreától Pauk Györgyön és Jandó Jenőn át Szakcsi Lakatos Béláig, Pege Aladárig, Földes László Hobóig és Zoránig terjed; összesen 58 megszólalóval. Az interjúk eredetileg a Magyar Hírlapban jelentek meg. A Reich- és Muti-beszélgetés itt olvasható.

Ted Post 1978-as A jó fiúk feketében járnak (Good Guys Wear Black) filmje a korszak jellegzetes „vietnami hadifogoly-kimentős” alkotása, amely a háborús trauma és a politikai összeesküvés szokásos sablonjait használja az elmaradhatatlan dzsungel-ikonográfiával. Főszerepben Chuck Norris. Kis csavar, hogy Norris figurája nemcsak karatebajnok elit kommandós, a Fekete Tigrisek nevű titkos CIA-brigád vezetője, hanem versenyautó-tesztpilóta, sőt politikai gazdaságtanból doktorált UCLA-professzor is. Egy tesztoszteron-túltengésben szenvedő Martin Feldstein. A „Bond-lányt” Anne Archer alakítja, aki végig a fiatal Rost Andreára emlékeztet.

*

Madarat tolláról, Schmidt Mária Mándoki Lászlóról.

Six beliefs I have about inflation című 2024-es rövidke írásában Gregory Mankiw egy érdekes aszimmetriára hívja fel a figyelmet. A közgazdászok többsége gyakran azért tekinti a monetáris aggregátumokat használhatatlannak, mert nehéz meghatározni, mi számítson pénznek, a különböző pénzaggregátumok eltérően viselkednek, és a rájuk épülő inflációs előrejelzések sokszor tévesnek bizonyultak. Erre válaszul a monetarista beállítottságú közgazdászok újabb mutatókkal állnak elő, például a Divisia-indexekkel, amelyekkel azt próbálják elérni, hogy a pénzmennyiség és más nominális változók kapcsolata empirikusan stabilabbnak mutatkozzon.

Csakhogy nagyon hasonló folyamat figyelhető meg a modern inflációs elemzés más központi fogalmainál is, állapítja meg Mankiw. A kibocsátási rés, a természetes munkanélküliségi ráta vagy a természetes kamatláb nem egyszerűen nehezen mérhető, hanem közvetlenül egyáltalán nem is megfigyelhető, modellekből becsült látens változók. A makroközgazdászok mégis ezek segítségével próbálják megragadni, mennyire „feszes” a gazdaság, illetve mekkora „inflációs nyomás” várható.

A Phillips-görbe helyzete különösen beszédes. Előrejelző teljesítménye számtalanszor bizonyult gyengének, mégsem vetették el a mögötte álló elméleti intuíciót. Ehelyett újabb és újabb specifikációkkal próbálják megmenteni az alapvető kapcsolatot, részben azzal, hogy olyan változókat keresnek, amelyek empirikusan stabilabban ragadják meg a gazdasági feszesség és az infláció viszonyát. Mankiw maga sorolja példaként az üres álláshelyek arányát, a kilépési rátát, illetve a munkanélküliek és az üres álláshelyek arányát.

A modern makroökonómia nem azért tartotta meg a Phillips-görbét, mert az empirikusan különösen megbízható lenne, hanem mert a keynesi hagyományt követi. Mégsem következett ebből, hogy a Phillips-görbe mint gondolkodási keret használhatatlanná vált volna. Éppen ellenkezőleg, továbbra is a jegybanki inflációs gondolkodás egyik alapvető mentális modellje, mert a mögötte álló elméleti intuíciót továbbra is érvényesnek tekintik. Mankiw ezért joggal kérdezi, miért alkalmazunk szigorúbb mércét a pénzaggregátumokra, mint a Phillips-görbére. Ezen az alapon a mennyiségi pénzelméletnek is lehetne hasonló státusza: nem mechanikus előrejelző eszközként, hanem alapvető elméleti keretként, amelyben a pénzállomány és a nominális kiadások kapcsolata az infláció magyarázatának természetes, intuitív kiindulópontja.

A Federal Reserve májusban hivatalba lépett új elnöke, Kevin Warsh egykor Milton Friedman tanítványa volt. Warsh ugyan soha nem nevezte magát monetaristának, de szakmai körökben már azzal is feltűnést keltett, hogy többször nyilvánosan hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a monetáris politikában a „pénz számít”. Például a kongresszusi meghallgatásán. Még azt a hallatlan véleményt is megengedte magának, hogy a pénznek talán köze van az árakhoz. Emellett elővette a pénzaggregátumok, illetve a pénzmennyiség szerepének kérdését is. Nem meglepő, hogy a még megmaradt kevés monetarista közgazdászban mindez némi reményt ébresztett.

Fed-elnökként első jackson hole-i beszédében Warsh augusztus végén ismét világosan deklarálta egyik alapelveként: „money matters”. A jegybanknak figyelnie kell az általa teremtett pénzre, ahogy a bankrendszer által teremtett pénzre is. A pénzügyi innovációk ugyan rendre módosítják a monetáris bázis, a tágabb pénzmennyiség, a pénz forgási sebessége és a gazdaság közötti kapcsolatot, de ez aligha lehet ok arra, hogy a pénzt figyelmen kívül hagyjuk. Warsh újabb, megbízhatóbb és robusztusabb gazdasági modellek szükségességéről is beszélt, ami szintén biztató lehet azok számára, akik szerint a monetáris politika az elmúlt évtizedekben — az újkeynesiánus elméleti keret hatására — túlságosan leszűkült a kamatláb, az infláció és a kibocsátási rés kapcsolatára.

Van azonban egy érdekes feszültség. Warsh ugyanebben a beszédben azt is kijelenti, hogy a rövid távú kamatláb továbbra is a monetáris politika elsődleges eszköze. Amiről rögtön Leland Yeager és Robert Greenfield 1986-os Money and Credit Confused tanulmánya jut az eszembe (mert nem rég olvastam újra). Yeager arra figyelmeztet: ha a Fed úgy gondolja, hogy a pénzmennyiséget a kamatlábon keresztül szabályozza, könnyen összekeverheti a pénzkeresletet a hitelkereslettel, illetve a pénzt a hitellel. Márpedig ebből nemcsak elméleti zavar, de monetáris egyensúlytalanság is keletkezhet. Mindazonáltal pillanatnyilag nem gondolom, hogy érdemi változás történne a monetáris rezsimben: marad a kamatközpontú rendszer, legfeljebb a monetáris elemzés egészül ki néhány pénzaggregátummal. De már az is előrelépés volna.

A keynesi közgazdaságtan egyik alapvetése, hogy ha az árak nem tudnak alkalmazkodni, akkor a kibocsátás alkalmazkodik. Különösen fontos a nominális bérek lefelé merevsége. Ha a kereslet visszaesik, a bérek és az árak nem csökkennek elég gyorsan, ezért a termelés és a foglalkoztatás esik.

Galbraith 1975-ös Money című könyvének Keynes-olvasatában azonban az ármerevség nem valamiféle absztrakt nominális ragadósság, hanem a modern kapitalizmus piaci és intézményi szerkezetéből fakad. A monopol- és oligopolpiacokon működő nagyvállalatok piaci ereje miatt az ipari árak kevésbé rugalmasak, a szakszervezetek pedig a nominális bérek csökkenését akadályozzák. Galbraith ezt az 1930-as válságévek tapasztalatával is összeköti. A kompetitívebb mezőgazdaságban az árak sokkal erősebben estek, mint a koncentrált ipari szektorban, miközben a foglalkoztatás alig csökkent. A Nagy Válság idején az agrárium kvázi kontrollágazatként jelenik meg: azt mutatja, hogy miként alkalmazkodik egy rugalmasabb ár- és bérszerkezetű gazdaság. A koncentrált iparban ezzel szemben a keresletcsökkenés jelentős kibocsátás- és foglalkoztatáscsökkenést okozott. Galbraith expressis verbis megállapítja, hogy a vállalati koncentráció és a szakszervezeti erő aláásták azokat az alkalmazkodási folyamatokat, amelyekre a Say-törvény és a teljes foglalkoztatási egyensúly épült.

Ebből azonban érdekes következtetés adódik. Galbraithnél a keynesi gazdaságtan mintegy a monopolkapitalizmus gazdaságtanává válik. Minél kevésbé kompetitív a gazdaság, annál nagyobb a volumenalkalmazkodás jelentősége; minél kompetitívebb, annál nagyobb teret kap az ár- és béralkalmazkodás. 

Ez valójában radikális fordulat a szokásos Keynes-értelmezéshez képest. A hagyományos olvasat szerint Keynes felismerte, hogy a kapitalizmus per se nem rendelkezik a teljes foglalkoztatást biztosító önkorrekcióval, ezért aktív állami keresletmenedzsmentre van szükség. Galbraithból viszont az az alternatív történet olvasható ki, hogy a piac önkorrekciója azért nem működik megfelelően, mert a kapitalizmus intézményileg eltávolodott a kompetitív piactól. A probléma tehát nem feltétlenül maga a piac, hanem a piac elégtelen működése. Ha pedig a merevséget okozó piaci hatalom legalább részben jogi privilégiumokból, szabályozásokból és államilag biztosított kényszerítő lehetőségekből ered, felmerül a kérdés: miért állami keresletmanipulációval kellene ellensúlyozni azt a merevséget, amelyet részben maga az állami beavatkozás hozott létre? Miért ne inkább a merevségek forrását számolnánk fel!

Galbraith saját institucionalista toposzaival úgy próbálja megerősíteni Keynes elméletét, hogy közben akaratlanul is kikezdi annak hagyományos értelmezését, amennyiben áthelyezi a problémát. Ha ugyanis Keynesnél a munkanélküliség valóban a verseny korlátozásából és az ármechanizmus blokkolásából fakad, akkor nem a kapitalizmus inherens hibáját fedeztük fel, hanem éppenséggel egy nem eléggé piaci alapon működő kapitalizmus működési zavarát. Amelyre aztán további állami beavatkozás a recept.

Mintha Galbraith ezzel a Keynes-értelmezéssel Milton Friedman kezére játszana.

Fülest fel!

A Time magazin 1965. december 31-i száma. A címlapon John Maynard Keynes. Mellette a következő felirattal: The Keynesian Influence on the Expansionist Economy.

A lapban hosszú szerkesztőségi cikk az amerikai gazdaság látványos teljesítményéről U.S. Business in 1965 címmel, ami gazdagon sorolja a növekedés számait. Az amerikai bruttó nemzeti termék 628 milliárd dollárról 672 milliárdra nőtt, jócskán meghaladva az elnök közgazdászainak várakozását. Az autógyártás 22, az acéltermelés 6, a tőkeberuházások 16, a személyes jövedelmek 7, az adózás utáni vállalati profitok pedig 21 százalékkal emelkedtek. A cikk ugyanakkor hangsúlyozza, hogy 1965 rendkívül erős éve nem önmagában állt, hanem egy akkor már hat éve tartó megszakítás nélküli fellendülés csúcspontja volt. A lap nagy összefoglaló grafikonja szerint az ipari termelés indexe az 1957–1959-es 100-as bázisról 1965-re mintegy 146-ra emelkedett. A kisebb grafikonok tanúsága szerint a munkanélküliségi ráta az évtized eleji 7,1 százalékos csúcsról 1965-re 4,2 százalékra csökkent, a Dow Jones ipari index pedig az 1962 körüli 535 pontról 1965 végére 966 pontra emelkedett.

A Time értelmezésében a gazdaság e kirobbanó növekedése nem egyszerűen kedvező konjunktúra volt, hanem a keynesi gazdaságpolitika sikere. A Kennedy-, majd a Johnson-adminisztráció körül dolgozó közgazdászok a kereslet élénkítését és a gazdasági növekedés ösztönzését tekintették a gazdaságpolitika legfőbb feladatának. A cikk szerint a fellendülésben fontos szerepet játszott a Kennedy alatt megkezdett, majd 1965-ben tovább futó adócsökkentési program. A kétlépcsős jövedelemadó-csökkentés második szakasza a fogyasztóknál 1,5 milliárd dollárral, a vállalatoknál 3 milliárddal több elkölthető, illetve beruházható pénzt hagyott, miközben a jövedéki adókat is mérsékelték. Ehhez rekordmagas szövetségi kiadások és több mint 5 milliárd dolláros költségvetési hiány társult. A Time Walter Hellert, Gardner Ackleyt, Arthur Okunt, Otto Ecksteint, Paul Samuelsont, James Tobint és Seymour Harrist is azok között a közgazdászok között említi, akik — a lap szavaival — „bevitték Keynest a Fehér Házba”.

Keynes ekkor alig húsz éve volt halott, de tekintélye e rövid időszak alatt rendkívüli módon megnőtt. Hatását a cikk egyenesen Adam Smith és Karl Marx mellé helyezi, egyúttal kimondatlanul is jelezve Keynes köztes pozícióját: nem a laissez-faire, de nem is a tervgazdaság embere. Egy közgazdász, aki kapitalista gazdaság intézményeit úgy kívánja megőrizni, hogy közben aktív szerepet szán az államnak a gazdasági ingadozások mérséklésében és a teljes foglalkoztatás fenntartásában. Nota bene a cikk állítása szerint egyes közgazdászok azon véleményüknek adtak hangot, hogy az árak és bérek esetleges közvetlen állami befolyásolása, illetve a gazdaság egyre részletesebb mikroszabályozása valójában nem keynesi szellemű.

A gazdasági diadalmenetbe is vegyül némi bizonytalanság. A fellendülés 1965-ben kezdte megmutatni saját korlátait: a munkaerőköltségek 4,2 százalékkal emelkedtek, miközben a termelékenység csak 2,5 százalékkal nőtt; a fogyasztói árak 1,8 százalékkal, a nagykereskedelmi árak pedig 1,3 százalékkal emelkedtek (utóbbi 1959 óta először). Mindez már 1965 végén világosan felvetette a keynesi gazdaságpolitika egyik alapvető dilemmáját. A probléma többé nem egyszerűen az volt, miként lehet gyorsabb növekedést és alacsonyabb munkanélküliséget elérni, hanem az is, miként lehet mindezt az árstabilitás feláldozása nélkül fenntartani. Más szóval megtalálni azt a szűk mezsgyét, amelyen a gyors növekedés és a teljes foglalkoztatás még nem fordul át inflációba. Ennek kapcsán idézi a cikk Gardner Ackleyt, Johnson elnök Gazdasági Tanácsadó Testületének elnökét: „Most tanulunk együtt élni a jóléttel. Őszintén szólva kevesebbet tudunk arról, hogyan kell a jólétet menedzselni, mint arról, hogyan lehet eljutni hozzá”. A cikk nem mulasztja el jelezni, hogy a vietnami háború ezt a dilemmát különösen élessé teszi. Az 1966-ra várható magasabb katonai kiadások egy már eleve gyorsan növekvő gazdaságot fenyegnek további túlfűtéssel.

A Time 1965 szilveszterén úgy látta, hogy a keynesi elmélet sikeresen kivezette az amerikai gazdaságpolitikát a régi ortodoxiából, és hozzájárult a példátlan prosperitáshoz. Ugyanakkor már az ünneplés pillanatában felmerült a kérdés, hogy a „New Economics” receptjével meddig tartható fenn a „gazdasági csoda”. Utólag tudjuk, nem sokáig.

A cikk itt olvasható.

Haydn, Szymanowski, Bartók
Quartet Notta a győri Zichy-palotában
2026. szeptember 03.