Jean-Michel Jarre Budapesten. Már csak egy évet kell aludni. De a jegyeket beszereztem.
*
Nekem úgy tűnik, hogy a Kádár-rendszer állambiztonsága senkit sem tudott sikeresen beszervezni. Ugyan sokakat megkerestek, de egyiknek sem volt hozzá kedve.
*
Az éjszakai alvás jótékony hatásáról számtalan mendemonda kering.
Végére értem Robert Skidelsky idei Keynes for Our Times című könyvének, amely néhány hónappal a szerző halála után, posztumusz jelent meg. Skidelsky könyve különösen nagy hangsúlyt helyez Keynes 1919 és 1931 között írt, és az 1931-es Essays in Persuasion kötetben megjelent írásaira, amelyek valóban árnyalják az 1936-os Általános elmélet értelmezését. Az olyan írásokat, mint az Am I a Liberal? (1925), The End of Laissez-faire (1926), Economic Possibilities for our Grandchildren (1930) vagy a The Great Slump of 1930 (1930), korábban is ismertem, de hajlamos voltam megfeledkezni róluk, Skidelsky könyve pedig újra rájuk irányította a figyelmemet.
Nemrég két posztban is foglalkoztam Keynes értelmezésének kérdésével. Az egyikben Joseph M. Gillman 1965-ös Prosperity in Crisis című könyvének, a másikban John Kenneth Galbraith 1975-ös Money című munkájának Keynes-interpretációját vizsgáltam röviden. Mindkét esetben arra jutottam, hogy a szerzők saját elméleti előfeltevéseiknek megfelelően átértelmezik Keynes eredeti problémáját. Ezt most némiképp pontosítanám.
Egyfelől az Általános elmélet utolsó fejezetében Keynes maga is foglalkozik a tőke iránti kereslet korlátozottságával, a tőkefelhalmozás előrehaladásával együtt járó csökkenő hozadékokkal, a fogyasztási hajlandóság növelésének szükségességével és az állami beruházások szerepével. Vagyis a hanseni szekuláris stagnálásnak valóban vannak keynesi előzményei. Ez ugyan nem teszi teljesen autentikussá Gillman marxista eredetű Keynes-olvasatát, de egyértelműen gyengíti azt a kritikát, hogy Keynesre egy merőben idegen strukturális problémát erőltetne.
Másfelől Keynes már jóval az Általános elmélet megjelenése előtt felismerte, hogy a modern kapitalizmus intézményi szerkezete alapvetően átalakul. A kis, egymástól független piaci szereplők versenyén alapuló gazdaság helyét mindinkább nagyvállalatok, szervezett munkavállalói csoportok és koncentrált gazdasági hatalmak foglalják el. Ez a gondolat különösen világosan jelenik meg az 1925-ös Am I a Liberal? és az egy évvel későbbi, 1926-os The End of Laissez-faire gondolatvilágában. Amikor tehát Galbraith a keynesi elméletet a modern kapitalizmus intézményi szerkezetével hozza összefüggésbe, szintén nem egy Keynestől teljesen idegen problémát vezet be.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Gillman vagy Galbraith értelmezését fenntartások nélkül el kellene fogadni, de mindkettőjük Keynes-olvasata autentikusabb annál, mint amit a két korábbi posztom sugallt.
A National Geographic 2011. januári száma. Benne Robert Kunzig Population 7 Billion című cikke. A szerző megállapítja, hogy az ENSZ Népesedési Osztályának becslése szerint a Föld lakossága 2011 folyamán valamikor eléri a 7 milliárd főt. Az ENSZ akkori népesség-előrejelzéseinek legalacsonyabb növekedéssel számoló forgatókönyve szerint a Föld lakossága 2050-re elérheti a 8 milliárd főt, míg a legmagasabb növekedéssel számoló forgatókönyv szerint akár a 10,5 milliárdot is. Tizenkét évvel később, a National Geographic 2023. áprilisi számának címlapján ismét a Föld népessége szerepel. A lap ekkor már arról számolt be, hogy az ENSZ becslése szerint a világ népessége 2022 novemberében átlépte a 8 milliárd főt. Robert Kunzig cikke online is elérhető.
A politikai fogoly szerepéhez hagyományosan hozzátartozik az emberi tartás. Ha valaki úgy gondolja, hogy igazságtalanul fosztották meg a szabadságától, akkor meggyőződésének komolyságát azzal is demonstrálhatja, hogy méltósággal viseli fogvatartásának körülményeit. Hankó Balázs viszont egy rinyáló királykisasszony. A fideszesek csak reménykedhetnek, hogy Osztie atya imái meghallgattatnak, és legalább a pedikűrösét beengedik a kis Táncsicsuknak.
Azt írja Schmidt Mária a facebook oldalán: „Amikor az a párt nyer választást, amelyet nem szeretnek, az nem demokrácia”. Mária asszony nyilván az épülő újkommunista diktatúrára gondol. Meg az új ÁVH-ra, amitől Szent-Iványi István egykori brüsszeli táskahordozója, az ex-SzaDeSzes Bóka János, a FiDeSz jelenlegi frakcióvezetője nem fél.
*
Végignézem a két és fél órás kerekasztal-beszélgetést a Genesisről. Csunderlik megemlíti, hogy a Land of Confusion gyerekkorában látott videóklipje alapvetően meghatározta a Ronald Reaganről alkotott képét. A klipre egyébként a Szabadság és erőszak című, idén megjelent könyvének Reaganről szóló rövid fejezetében is kitér. A videó végén az ágyában fekvő Reagan véletlenül a piros „NUKE” gombot nyomja meg a „NURSE” helyett. (Nota bene ez nem lehet utalás Reagan Alzheimer-betegségére, hiszen azt csak az elnöksége után hozták nyilvánosságra.)
*
Carpet Crawlers. Steve Hackett és a Djabe zseniális előadásában.
Jacques Rueff az aranydeviza-rendszerrel kapcsolatos nézeteit számos tanulmányban, előadásban és publicisztikai írásban is kifejtette; ezek közül több megtalálható a The Age of Inflation és a The Monetary Sin of the West című köteteiben. Talán a legrövidebb és legközérthetőbb összefoglalása mindennek az 1961 júliusában a Fortune magazinban megjelent The West Is Risking a Credit Collapse című cikke. A cikk egyik kötetben sem szerepel, de itt olvasható.
Az 1923-as Tract on Monetary Reform című művében Keynes kifejti, hogy a jegybank célja nem az arany értékének, hanem a belföldi árszínvonal stabilitásának fenntartása kell legyen. Ám ami manapság szinte magától értetődő jegybanki célnak tűnik, a klasszikus aranystandard logikájához képest radikális szemléletváltást jelentett. A hagyományos aranystandardban a jegybank feladata az aranykonvertibilitás és a rögzített paritás fenntartása volt; az árszínvonal stabilizálásának célja valójában teljességgel szembement az aranystandard működési logikájával. Szabad aranykonvertibilitás és rögzített aranyparitás mellett ugyanis a fizetési mérleg egyensúlytalansága az arany ki- vagy beáramlását idézte elő, ami a belföldi vásárlóerő megfelelő irányú változásához vezetett: deficit esetén szűkítette, szufficit esetén bővítette azt. A vásárlóerő változása az árszínvonal, valamint ezen keresztül az import és az export alkalmazkodását váltotta ki, és ezzel olyan ellenirányú folyamatot indított el, amely a fizetési mérleget visszaterelte az egyensúly felé. Az árszínvonal tehát a klasszikus aranystandardban nem stabilizálandó célváltozó volt, hanem a nemzetközi alkalmazkodási mechanizmus egyik központi eleme. Azáltal viszont, hogy az árstabilitásra törekvő jegybanki politika az arany ki- és beáramlásának belföldi vásárlóerőre gyakorolt hatását semlegesíti, valójában leválasztja a belső monetáris folyamatokat a fizetési mérleg alakulásáról, és ezzel megszünteti az arany országok közötti mozgásának eredeti kiegyenlítő funkcióját.
Csakhogy e tekintetben a gyakorlat megelőzte Keynes elméleti javaslatát: az 1922-es genovai konferencia egy évvel korábban már intézményi formát adott ennek a monetáris fordulatnak. A nemzetközi pénzügyi konferencia három, egymással szorosan összefüggő ajánlást fogalmazott meg a jegybankok számára. Egyrészt az árszínvonal stabilitásának fenntartását szorgalmazta mint a monetáris politika elsődleges feladatát; másrészt lehetővé tette, hogy a jegybankok tényleges arany helyett aranyra konvertálható külföldi devizaköveteléseket is tartalékként tartsanak; harmadrészt pedig a jegybankok közötti nemzetközi együttműködés és hitelpolitikai koordináció szükségességét hangsúlyozta. A három ajánlás mögött ugyanaz a logika húzódott meg: ha az aranymozgások belföldi monetáris hatását az árstabilitás érdekében semlegesítik, akkor az arany ki- és beáramlása elveszíti automatikus kiegyenlítő szerepét, az arany nemzetközi mozgása részben devizatartalékokkal helyettesíthetővé válik, a külső egyensúly fenntartása pedig mindinkább a jegybankok tudatos és összehangolt politikájára hárul.
A genovai konferencián elfogadott új szisztéma lett az aranydeviza-rendszer, ami lényegében megelőlegezte a modern nemzetközi pénzügyi rendszer működési logikáját. Ha ugyanis a nemzetközi egyensúly fenntartását többé nem az arany tényleges országok közötti áramlása és annak automatikus belföldi monetáris következményei biztosítják, hanem a devizatartalékok, a jegybanki hitelpolitika és a nemzetközi koordináció, akkor magára az aranyra a rendszer működéséhez elvileg már nincs is szükség. Az 1922 utáni fél évszázad története ennek a logikának a fokozatos kibontakozása: az arany szerepe előbb a jegybanki tartalékok között szorult vissza, majd a Bretton Woods-i rendszerben már lényegében a dollár mögötti végső elszámolási eszközzé redukálódott, végül pedig az 1970-es évek elejére a nemzetközi pénzügyi rendszerből mint monetáris horgony is eltűnt. Ami Genovában még az arannyal való takarékoskodás technikájaként jelent meg, hosszabb távon az arany teljes demonetizálódásának irányába mutatott.
A zseniális francia közgazdász, Jacques Rueff már az 1930-as években felismerte ennek az új rendszernek a létrejöttét és következményeit. Szerinte az aranydeviza-rendszer megszakította a fizetési mérleg és a belföldi vásárlóerő közötti automatikus kapcsolatot: a fizetésimérleg-hiánnyal küzdő országnak többé nem feltétlenül kellett aranyat veszítenie, ha a többletet felhalmozó ország jegybankja a megszerzett devizát tartalékként elfogadta és a kibocsátó ország pénzpiacán tartotta. Így a fizetésre használt vásárlóerő nem tűnt el a deficites ország gazdaságából, miközben a szufficites ország jegybankja a megszerzett devizatartalék ellenében növelte a belföldi pénzkínálatot. Rueff ezt a hitelbázis megkettőződésének tekintette, amely szerinte hozzájárult az 1920-as évek végi hitel- és spekulációs fellendüléshez, majd a rendszer összeomlásakor a defláció elmélyüléséhez. Ugyanezt a mechanizmust látta később a Bretton Woods-i rendszer legfontosabb belső problémájának is: a dollártartalékok felhalmozása lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok tartós külső hiányokat finanszírozzon anélkül, hogy azok automatikusan a belföldi vásárlóerő megfelelő szűküléséhez vezettek volna.
Nota bene a hitelbázis megkettőződésének Rueff által leírt logikája nem pusztán történeti érdekesség. Minden olyan nemzetközi pénzügyi rendszerben érvényes marad, amelyben egy ország pénzügyi követelései más országok jegybankjai számára tartalékeszközként szolgálnak, miközben maguk a követelések a kibocsátó ország pénzügyi rendszerében maradnak.
Mart Laar, Észtország korábbi miniszterelnökének írása 1956-ról.
*
Az új Népszabadság hetilap második száma. Banai Károly cikke emlékezteti az olvasót, hogy az 1956. október 23-i budapesti tüntetés eredetileg a lengyelországi reformmozgalom melletti szolidaritási demonstrációnak indult. „[A] magyarok természetesnek tekintették, hogy ami egy másik közép-európai nemzet szabadságával történik, ahhoz nekik is közük van”. A lap interjút közöl Gömöri Györggyel, aki az ELTE akkori bölcsészhallgatójaként a rokonszenvtüntetés megtartását javasolta az október 22-i egyetemi gyűlésen.
Vége a „magyar tündérmesének” („Hungarian fairy tale”). Őrizetbe vették Matolcsy Györgyöt. A nyomozók egyszerűen fogták, és elvitték. Szimplisziti, ju nó.
*
Szerettem volna előfizetni a Playboy magazin digitális archívumára, amiért a 24,99 dolláros éves díjat is készséggel kifizettem volna, de valamiért Magyarországról nem lehet előfizetést vásárolni.
*
Az elmúlt időszakban valahányszor megmértem a vérnyomásomat a hagyományos, felkaros vérnyomásmérővel, rendre magas volt a pulzusom. Jellemzően 110–115 ütés percenként, ami nyugalmi állapotban kórosan magas. Közben a mért vérnyomásértékek teljesen rendben voltak. Mivel nem hordok órát, így okosórát sem, néhány napja beszereztem egy fitneszkarkötőt, amelynek szenzora éjjel-nappal folyamatosan méri a pulzusomat. Az eddig mért értékek, amelyeket csinos grafikonok szemléltetnek a mobilalkalmazásban és az eszköz honlapján, megnyugtatók. A pulzusom alapvetően rendben van. Emellett olyan, a kiegyensúlyozott és teljes élethez nélkülözhetetlen dolgokat is megtudtam, mint hogy az elmúlt néhány éjszaka mennyi időt töltöttem könnyű- és mélyalvásban, illetve REM-alvásban, alvás közben percenként hányszor vettem levegőt, milyen az alváshatékonyságom, valamint a pulzusvariabilitásom (utóbbi pontos jelentésének még utána kell néznem). Az eszköz számos további nagyszerű dologra is alkalmas, amelyekkel idő hiányában eddig nem volt alkalmam megismerkedni. Azt hiszem, végrendeletre nem lesz szükség, de néhány hétig még gyűjtöm az adatokat.
*
Steve Reich kilencvenéves lett, de az ajándékot mi kaptuk.
Az USA magazin 1985/50. száma. Benne Alan Bunce írása Kepes György magyar származású amerikai vizuális művészről, művészetelméleti gondolkodóról és pedagógusról. A cikk itt olvasható.
Szőllősy András Trasfigurazioni per orchestra (1972)
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara/Lehel György
A Time 1968. február 16-i száma. A címlapon John Kenneth Galbraith. A lapban hosszú, átfogó portrécikk Galbraithről. A cikk említést tesz az áprilisban megjelenő regényéről, a Győzelemről is. Azt már Galbraith önéletrajzából tudjuk, hogy a regényből színpadi adaptáció is készült, amelyet bemutattak, de hamar levettek a műsorról. A könyv mindazonáltal felkerült a kiadó bestsellerlistájára. (1968-ban Galbraith, némiképp rendhagyó módon, két művével is szerepelt a bestsellerlistán: a Győzelemmel és az egy évvel korábban megjelent Az új ipari állammal; azaz egy regénnyel és egy gazdasági monográfiával.) A regény megfilmesítése is tervben volt, de végül nem valósult meg. Galbraith saját bevallása szerint a regényből származó jövedelme, beleértve a megfilmesítésért kapott pénzt, nagyjából annyi volt, mint amennyit a Harvard rendes tanáraként az első tizenöt évében összesen megkeresett. A cikk itt olvasható.
A keynesiánus közgazdász, John Kenneth Galbraith 1968-ban megjelent Győzelem című regénye első látásra könnyed politikai szatíra. A történet egy képzeletbeli latin-amerikai országban, Puerto Santosban játszódik, ahol megbukik egy korrupt, elnyomó katonai rendszer, és helyére mérsékelt, reformokat ígérő kormány kerül. A regény valódi helyszíne azonban nem Puerto Santos, hanem Washington.
A regény központi problémája nagyon közel áll ahhoz, amit J. William Fulbright 1966-os Hatalmi gőg című könyvének latin-amerikai fejezetében elemzett. Fulbright szerint az Egyesült Államok térségre vonatkozó politikáját két egymással nehezen összeegyeztethető szempont határozta meg. Egyfelől Washington támogatta a demokratikus reformokat, a társadalmi modernizációt és a gazdasági fejlődést. Másfelől a kubai forradalom után minden latin-amerikai politikai átalakulást beárnyékolt a „második Kuba” lehetősége.
Ennek a félelemnek nagyon konkrét történelmi háttere volt. Latin-Amerika számos országában a fennálló rendet korrupt politikai vezetés, hatalmas vagyoni különbségek, oligarchikus elit, katonai befolyás és a lakosság jelentős részének nyomora jellemezte. A változást követelő mozgalmak ezért rendszerint olyan célokkal léptek fel, amelyek elvileg megfeleltek a Kennedy-kormány Rostow-féle latin-amerikai modernizációs programjának: demokratikus választások, jogegyenlőség, földreform, oktatás, közműfejlesztés, tisztább közigazgatás. A kubai tapasztalat azonban arra tanította a washingtoni vezetést, hogy egy ilyen folyamat kiszámíthatatlan irányba is fordulhat: egy mérsékeltnek látszó forradalomból egy-kettőre létrejöhet kommunista rendszer, a népszerű felszabadító mozgalom pedig néhány évvel később a Szovjetunió szoros szövetségesévé válhat. Ettől kezdve az amerikai döntéshozók számára egy ismert, bizonyítottan antikommunista, mégoly korrupt vagy elnyomó rezsim sokszor kisebb kockázatnak tűnt, mint egy demokratikus forradalom bizonytalan jövője. Washingtonban senki nem akart még egyszer az az ember lenni, aki túl későn veszi észre, merre tart egy forradalom. Az Egyesült Államok, a második világháború győztes nagyhatalma, egyszer már látványosan felsült egy cukortermelő, kis karibi országgal szemben: még egy, a Disznó-öbölhöz hasonló kudarcot, még egy rakétaválságot nem akart megkockáztatni. A washingtoni döntéshozók számára ettől kezdve könnyebb volt túlbecsülni a kommunista veszélyt, mint vállalni egy újabb hasonló megaláztatás lehetőségét. Inkább tíz elkaszált demokratikus átalakulás, mint egyetlen új Kuba.
Fulbright szerint azonban ennek a politikának súlyos következménye volt. Ha az Egyesült Államok a demokratikus és reformista erőket elnyomó vezetést támogatja, akkor ezzel nem felszámolja, hanem inkább erősíti a valóban kommunista és radikális mozgalmak társadalmi vonzerejét. A demokratikus változás lehetőségének elfojtása éppen a szélsőségesebb erők számára nyit teret. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok saját erkölcsi tőkéjét is feléli: ha diktatúrák és reakciós oligarchiák támogatójaként jelenik meg, akkor nem léphet fel hitelesen a „szabad világ” vezetőjeként, a demokrácia és a politikai szabadság védelmezőjeként.
Galbraith Győzelem című regénye pontosan ezt a dilemmát viszi színre. A washingtoni döntéshozók számára nem minden tévedés egyformán veszélyes. Ha valaki túlbecsüli a kommunista fenyegetést, legfeljebb túlzottan óvatosnak bizonyul. Ha viszont alábecsüli, és később valóban kommunista hatalomátvétel következik, az egész pályafutása rámehet. A politikai rendszer ezért eleve abba az irányba ösztönzi a külpolitikai tisztviselőt, hogy inkább lásson kommunista veszélyt ott is, ahol az nem bizonyított. Ezt a karaktert testesíti meg Worth Campbell, a külügyminisztérium Latin-Amerikáért felelős helyettes államtitkára, a regény központi figurája.
Ez a gondolkodás valójában szorosan kapcsolódott a mccarthyzmus belpolitikai logikájához. Az ötvenes évek Amerikájában már a kommunista kapcsolatok gyanúja is elegendő lehetett ahhoz, hogy valakit politikailag megbélyegezzenek. Az 1962-es Port Huron-i Nyilatkozat, az amerikai újbaloldal és a kibontakozó diákmozgalmak egyik alapdokumentuma, ezt az „ésszerűtlen antikommunizmust” olyan légkörként írta le, amely beszűkítette a politikai vitát, gyanússá tette az eltérő véleményt és visszatartotta az embereket a nyilvános állásfoglalástól. A külpolitikában ugyanez a paranoid reflex működött egész országokra. Galbraith regénye így részben a mccarthyzmus külpolitikai változatának szatírájaként is olvasható. 1968-as Playboy-interjújában Galbraith rendkívül világosan megfogalmazta, hogy mit gondol a régi típusú külügyi tisztviselőkről: hajlamosak „minden népi mozgalmat kommunista ihletésűnek tekinteni”, ezért úgy vélik, az embereknek el kell fogadniuk bármilyen jobboldali kormányt, „bármilyen önkényuralmi vagy visszataszító legyen is”.
A regény vége váratlan, tökéletes csattanó. A washingtoni vezetés annyira tart a mérsékelt reformerektől, hogy inkább a korábbi diktátor fiát támogatja. A fiú azonban a Michigani Egyetemen töltött évei alatt valóban kommunistává válik. Miközben a külpolitikai apparátus Puerto Santosban mindenütt kommunista veszélyt szimatol, a diktátor megbízhatónak vélt fia Amerikában ténylegesen radikalizálódik. A kommunizmus megelőzésére kidolgozott politika végül maga segít hatalomra egy kommunistát. Galbraith csattanója így ugyanazt a paradoxont sűríti egyetlen groteszk fordulatba, amelyet Fulbright politikai elemzésként fogalmazott meg: a rövidlátó antikommunizmus, miközben mindenáron a kommunizmus feltartóztatására törekszik, végül maga teremtheti meg annak politikai feltételeit.
Kurtág 100 című hangverseny. Élő közvetítés a Zeneakadémia Nagyterméből. Jelenleg szünet. A koncert második részében Kurtág Die Stechardin című, idén februárban bemutatott operája következik, ezúttal nemzetközi élő közvetítésben. A követítés itt követhető.
David Twohy 1996-os Galaktikus támadás (The Arrival) című filmje. A Charlie Sheen által alakított rádiócsillagász, Zane Zaminsky felfedezi, hogy az alienek már közöttünk vannak, és nagyban dolgoznak a Föld globális felmelegítésén. Mert az alienek a trópusi klímát szeretik. A film egyik jelenetében egy pillanatra feltűnik Carl Sagan Cosmos kötete, amit 1980-ban a Random House adott ki. Egy filmes easter egg: tisztelgés a tudós előtt, aki a SETI egyik legismertebb szószólója volt.
Az Úrnak kétezer-huszonhatodik esztendejében, Mindszent havának tizedik napján, Assisi Szent Ferenc ünnepét követő szombaton, vagyis ma, rátaláltam a Munkások Újsága online oldalra, és olvasni kezdtem.
Az IPM magazin 1982. júniusi száma. Benne Paul Christoph Martin Ember, ez a Wall Street! című cikke. Helyszíni riport a Wall Streetről, amely a tőzsdei kereskedés egy már letűnt, analóg korszakáról tudósít. Brókerek, specialisták, telefonok, papírcetlik, zsúfolt parkett: egy olyan világ, ahol a piac működésének még szerves része volt a tényleges fizikai jelenlét. A cikk itt olvasható.
Nézd, Andi! Atombomba. Ne fogd meg, nem szabad!