Ukrajna négy éve visel honvédő háborút az orosz agresszorral szemben. Az Orbán-kormány pedig azt üzeni a magyar polgároknak: ne hagyjuk, hogy Zelenszkij nevessen a végén. Orbán Viktor, te aljas gennyláda! Minek a végén? 

Egy 1981-es Milton Friedman-interjú az USA című folyóirat 1982/38-as számában.

*

Értekezett már Schmidt Mária arról, hogy Trump bombákkal akarná elhozni a demokráciát Iránnak, avagy a trumpi demokráciaexportról?

*

20:56 Márai tanácsa.

Paul Samuelson Monetarism Objectively Evaluated írása 1970-ben jelent meg a Readings in Economics című antológia hatodik kiadásában, amit Samuelson maga szerkesztett. Némiképp arrogánsnak tűnik, hogy egy tudományos vitában valaki a saját álláspontját "objektív értékelésnek" nevezze. Ráadásul Samuelson a szövegben kétszer is „posz-keynesiánusként” hivatkozik magára és a hozzá közel álló közgazdászokra (Tobinra és Modiglianira), azaz explicit módon jelzi saját elméleti pozícióját. Ezek szerint a poszt-keynesiánus álláspont az objektivitás mércéje. Ez a fajta arrogancia a marxistákat szokta jellemezni (tudjuk, kizárólag Marx nézetei tudományosak és objektívek). (Nota bene pontosabb Samuelsont neo-keynesiánusnak nevezni, szemben a Robinson-Kalecki-Minsky-féle heterodox poszt-keynesiánus vonallal. Joan Robinson „fattyú (bastard) keynesianizmusként” emlegette a Samuelson-féle ún. neoklasszikus szintézist.) Samuelson objektivitása valójában egy kompromisszumos, kissé közhelyszerű álláspont: a pénz tényleg számít, csak nem kizárólagosan; a leegyszerűsített monetarizmus túlzás, de a pénz szerepének negligálása ugyanúgy tévedés. Ezt aztán érdemes jól észben tartani.

Bűnjel. 

Jóllehet Hazlitt nem mondja ki nyíltan, érvelésének mélyén egy alapvető felismerés húzódik: a szegénység nem azonos az egyenlőtlenséggel, ami különösen akkor válik világossá, ha a szegénységet abszolút életszínvonalban mérjük, és nem relatív módon. A relatív szegénység eleve az egyenlőtlenség mérőszáma. Éppen ezért a relatív szegénység elleni küzdelem csakis addig tekinthető valóban a szegénység elleni harcnak, amíg a relatív szegények abszolút értelemben is azok. Ha a szegénységet abszolút életszínvonalban mérjük, akkor egy bizonyos fejlettségi szint fölött a szegénység megszűnik, és a „szegénység elleni harc” már nem a nélkülözés felszámolásáról szól, hanem tisztán az egyenlőtlenség csökkentéséről. Hazlitt állítása lényegében az, hogy a modern és gazdag társadalmakban a szegénység elleni küzdelem valójában az egyenlőtlenség elleni küzdelem. Azt viszont nem lehet ugyanazokkal a humanitárius érvekkel igazolni, mint az abszolút szegénység elleni harcot.

Ha a szegénységet a jövedelem- és vagyonmegoszlás felől közelítjük, akkor az ún. relatív szegénység. Ebben a felfogásban szegény az, akinek a jövedelme pl. nem éri el az átlagjövedelem kétharmadát, vagy akinek vagyona elmarad a társadalmi középtől. 1973-as könyvében Henry Hazlitt azonban rámutat: a szegénység relatív meghatározása lényegében felszámolhatatlanná teszi a jelenséget; definíció szerint. Ha ugyanis szegény az, akinél van gazdagabb, akkor a leggazdagabb embert leszámítva mindenki szegény, és nincs az az általános jólét, amely ezen változtatni tudna. Más szóval a relatív definíció a szegénységet állandó társadalmi problémává teszi, miközben az egyre kevésbé jelent tényleges problémát. Hazlitt érvelése a relatív és abszolút szegénység közötti különbségtételen alapul. Az általános életszínvonal a világ minden szegletében folyamatosan emelkedik, ezért a relatív szegények is egyre magasabb életszínvonalon élnek. Mást jelent 2026-ban szegénynek lenni, mint jelentett 1973-ban, vagy jelentett 1923-ban vagy 1873-ban. Könyvében Hazlitt értetlenül állapítja meg, hogy 1973-ban az Egyesült Államokban olyan emberek is hivatalosan szegénynek számítottak, akik gépkocsival, mosógéppel, hűtőszekrénnyel, televízióval, telefonnal rendelkeztek, valamint komfortos lakásokban éltek, még ha csak bérelték is azokat. Ez azonban gyökeresen eltér a szegénység azon hagyományos értelmétől, mint éhezni vagy fázni, azaz elemi szinten nélkülözni. Az efféle abszolút szegénység a fejlett világban valójában egyre ritkább, ami egy fontos elvi kérdést vet fel. Azok, akik elemi szinten nélkülöznek, éheznek, fáznak, valóban segítségre szorulnak; nem lehet hagyni éhen halni vagy megfagyni embereket. Ezt diktálja az emberiesség, szolidaritás stb. Ugyanakkor az emberiességre vagy a szolidaritásra történő hivatkozás jóval kevésbé meggyőző akkor, amikor olyan „szegények” támogatásáról van szó, akik abszolút értelemben már nem tekinthetők nélkülözőnek. Vajon kötelessége lenne bárkinek olyanokon segíteni, akik máskülönben túltápláltak?

A biztos választás.

Kiszivárgott videó, nőkkel.

*

Egyetemista voltam, amikor egy házibuli utáni reggelen arra ébredtem, hogy kisgatyában fekszem egy ágyon, és a combomból egy barna sörösüveg-szilánk áll ki. Amikor kihúztam, vérezni kezdett. Ha valakinek lenne erről a buliról felvétele, kérem, jelezze. Én is kíváncsi lennék rá.

*

Végére értem Salinger Zabhegyezőjének, avagy az új fordításban Rozsban a fogónak. Még jónak sem mondanám.

Kis stand. Képviselőjelölti aláírásgyűjtés a Tisza Párt kerületi jelöltjének. Aláírom.

*

Carlo Masala 2025-ös kis könyve szerint az európai társadalmaknak meg kell érteniük, hogy Oroszország hibrid háborút folytat ellenük, amelynek a demokrácia és az európai életmód a tétje. Ennek a háborúnak pedig ára van, politikai és gazdasági egyaránt. Oroszország legfőbb eszközei a nukleáris zsarolás, valamint az európai társadalmak kifárasztása és elbizonytalanítása. Mindebben közreműködő partnerek azok a francia, német, osztrák, magyar stb. jobboldali populista pártok, amelyek kezdettől fogva összehangoltan azt hangoztatják, hogy I.) Oroszország legyőzhetetlen, Ukrajna katonai támogatása elkerülhetetlenül eszkalációhoz, harmadik világháborúhoz és atomfegyverek bevetéséhez vezet; II.) az Oroszország ellen hozott büntető jellegű intézkedések valójában Európát büntetik. Ezek a szuverenista-illiberális pártok hosszú évek óta azzal a Kreml-propagandával érzékenyítik saját országaik polgárait, hogy az orosz-kínai hatalmi térnyerés Európában nem fenyegetés, hanem egy többpólusú új világrend kialakulásának természetes és kívánatos folyamata („világrendszerváltás”, ahogy a rosszarcú hazai rezsimszolga nevezi). Ezek a pártok idegen hatalmi logikához igazodnak, és miközben az európai civilizáció védelméről beszélnek, naponta árulják el az európai értékeket. Persze a NATO stratégiai bizonytalansága és strukturális gyengeségei szintén Oroszország malmára hajtják a vizet, ahogy Donald Trump mentális állapota is. Masala szerint ezért a demokratikus Európa feladata kettős. Egyrészt világossá kell tenni az európai polgárok számára, hogy a demokrácia és az európai életmód védelme áldozatokkal jár, és hogy Oroszország hibrid háborúja valós és tartós fenyegetés. Másrészt Európának gyorsan és határozottan meg kell teremtenie saját katonai elrettentő képességét, hogy az Egyesült Államoktól függetlenül is képes legyen megvédeni magát Oroszországgal szemben.

*

A Guns N’ Roses 1991-es Use Your Illusion című dupla albumát hallgatom. Egészen zseniális.

2026.02.20.

A vagyoneloszlás kérdése erős érzelmeket és politikai vitákat vált ki. A közkeletű vélekedés úgy tudja, hogy míg a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, addig a szegények egyre szegényebbek, és a globális pénzügyi- és tech-elit látványos gazdagodása az elmúlt évtizedekben csak tovább táplálta e régi, sommás vélekedést. De mit mutatnak a tények?

A vagyon- és jövedelemeloszlás kutatása az elmúlt évtizedben új lendületet kapott azzal, hogy Thomas Piketty A tőke a 21. században című 2013-as könyve látványosan visszahozta a témát a közgazdaságtan főáramába. Piketty szerint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok vagyonának hosszú távú története egy markáns U-alakot rajzol ki: a 20. század elején a vagyon/jövedelem arány rendkívül magas volt, amit a két világháború pusztítása és a háború utáni progresszív adóztatás drasztikusan visszavetett, hogy aztán az 1980-as évek deregulációja és adócsökkentése nyomán ismét emelkedni kezdjék. Piketty narratívája arra a baloldali elképzelésre rímel, miszerint a kapitalizmus természetes állapota a növekvő vagyoni egyenlőtlenség, amelyet csak külső sokkok és erős állami beavatkozások képesek mérsékelni.

Daniel Waldenström Richer and More Equal című 2024-es könyvében egy egészen más narratívát kínál. Azt állítja, hogy a 20. század során a Nyugat nemcsak gazdagabb lett, hanem a vagyoni egyenlőtlenség is számottevően csökkent. Elemzése hat ország, úgy mint Franciaország, Németország, Spanyolország, Svédország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, hosszú idősoros adataira épül, amelyek együtt a nyugati világ GDP-jének mintegy háromnegyedét adják.

A 20. század elejétől a nyugati országok egy főre jutó reálvagyona országonként eltérő mértékben, de összességében közel tízszeresére, 1950 és 2020 között pedig 6–8-szorosára nőtt. 1900-tól az 1950-es évek végéig a leggazdagabb 1% összesített vagyona nagyobb volt, mint az alsó 90%-é, ám az 1960-as évektől kezdve az alsó 90% vagyona tartósan meghaladja a felső 1% vagyonát, és a különbség folyamatosan növekszik. A felső 1% vagyona ugyan hosszú távon szintén emelkedik, de lassabb ütemben, így relatív súlya csökken: míg 1910 és 2010 között az alsó 90% vagyona 25–80-szorosára nőtt, addig a leggazdagabb 1% vagyona csak 1–16-szorosára. Ezt a folyamatot nevezi Waldenström a könyvében Nagy Vagyonkiegyenlítődésnek.

E változás mögött a vagyon szerkezetének mélyreható átalakulása áll. A 20. század elején a még félfeudális–félkapitalista társadalmakban, ahol a lakosság többsége a mezőgazdaságban dolgozott, a nemzeti vagyon háromnegyedét földbirtokok, gazdasági épületek és gépek tették ki. Ez a vagyon döntően egy szűk arisztokrata elit (föld- és iparbárók) kezében összpontosult. 1900 körül a felső 10% a nemzeti vagyon 80–95%-át birtokolta, ezen belül Európában a leggazdagabb 1% a vagyon 50–70%-át, az Egyesült Államokban mintegy 45%-ot. Ezzel szemben manapság az ipari–szolgáltató gazdaságokban a vagyon túlnyomó része lakóingatlanból, nyugdíjmegtakarításból és egyéb lakossági eszközökből áll. Az arányok megfordultak: a modern vagyon mintegy háromnegyede háztartási vagyon. A lakásvagyon aránya 1950 után meredeken növekszik, a nyugdíjvagyoné különösen az 1980-as évektől. Ezeket döntően a középosztály birtokolja, ami azt jelenti, hogy a lakástulajdon és a nyugdíj-megtakarítások tömeges elterjedése jelentősen demokratizálta a nemzetek vagyonát. A felső 10% részesedése a vagyonból 1980-ra 50–65% közé esett vissza, ami még mindig magas, de a század elejéhez képest drámai csökkenést mutat. A felső 1% részesedése 15–25%-ra esett, vagyis a harmadára–negyedére. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a közvélekedéssel ellentétben Európában a vagyonkoncentráció 1980 óta lényegében stagnál; az Egyesült Államokban viszont valóban emelkedő trendet mutat.

A vagyon szerkezete ma is élesen különbözik társadalmi csoportok szerint: míg az alsó 80% vagyonának kétharmada lakás, addig a felső 1% vagyonának csak kevesebb mint a 10%-a. A lakásvagyon tehát kifejezetten a középosztály vagyonformája, ahogy a háztartási vagyon második pillére, a nyugdíj-megtakarítás is. A tehetősek vagyonának túlnyomó része befektetett tőke. A föld és a vállalati eszközök továbbra is szinte kizárólag a gazdag elit kezében vannak. Más szóval a vagyon demokratizációja lényegében azt a változást jelenti, hogy míg a 20. század elején a nemzeti vagyon majdnem kizárólag az elit tőkéje volt, addig ma a társadalom eliten kívüli részének is jelentős vagyona van, elsősorban lakás és nyugdíjmegtakarítás formájában. A nemzeti vagyon növekedésének döntő része ebből a középosztályi vagyonfelhalmozásból ered, így az elit vagyona a nemzeti vagyonon belül egyre kisebb arányt képvisel. A vagyonkoncentráció csökkenése tehát nem az elit vagyonának zsugorodásából, hanem a középosztály vagyonának számottevő növekedéséből fakadt.

Mindemellett Waldenström hangsúlyozza: a hagyományos vagyonstatisztikák félrevezetők, mert kizárólag a forgalomképes vagyonelemeket veszik számításba, ezért kizárják a nem piaci alapon működő társadalombiztosítási jogosultságokat, amelyek azonban hatalmas, rejtett vagyonként működnek. A társadalombiztosítási vagyon beemelése a vagyon-egyenlőtlenség vizsgálatába megmutatja, hogy az egyenlőtlenség valójában sokkal kisebb annál, mint amit a piaci vagyon alapján gondolnánk. Egy, a Waldenström által használt mintához képest kibővített, az Egyesült Államokat leszámítva kizárólag európai országokat tartalmazó, tizenhárom országot felölelő minta szerint a vagyon Gini-mutatója a piaci vagyonra számított átlagos 0,6-ról 0,44-re csökken, amennyiben a forgalomképes vagyonhoz az állami nyugdíjjáradékok tőkésített értéke hozzáadódik. A társadalombiztosítási vagyon valójában ugyanazt a demokratizáló hatást mutatja, mint a tőkefedezeti rendszerek explicit nyugdíjmegtakarításai és az olyan piaci alapú vagyonhelyettesítők, mint az egészség- és balesetbiztosítás.

A kapitalizmus nem szükségszerűen vezet egyre növekvő vagyoni egyenlőtlenséghez. Waldenström Pikettyvel szemben azt állítja, hogy a modern vagyon-egyenlősödés legfontosabb motorja a lakástulajdon tömeges elterjedése, nem pedig a háborúk pusztítása vagy a progresszív adók. A vagyon demokratizálódása olyan országokban is látványos egyenlősödést eredményezett, amelyek kimaradtak a világháborús sokkokból, például Svédországban. Emellett a Piketty-féle U-görbe korántsem általános: Spanyolország eleve nem illeszkedik a mintába, az Egyesült Államokban és Svédországban csak nagyon gyengén rajzolódik ki, és az Egyesült Királyság frissen revideált adatai is jóval mérsékeltebb képet mutatnak, mint amit Piketty feltételezett. Ezzel szemben a lakástulajdon és a vagyon-egyenlőtlenség kapcsolata erős és következetes: azokban az országokban, ahol magasabb a lakástulajdon aránya, alacsonyabb a vagyon-egyenlőtlenség. Waldenström mindazonáltal nem tagadja a háborúk és katasztrófák hatását, de a 20. század vagyonfejlődésében ezeknek legfeljebb másodlagos szerepet tulajdonít. A főszerepet a lakástulajdon és a nyugdíj-megtakarítás közösen viszik.

Érdemes megjegyezni, hogy Piketty 2013-as könyvében maga is beszél a tőke 20. századi „metamorfózisáról”, vagyis arról a folyamatról, hogy a múlt század során a termőföld értéke meredeken visszaszorult, miközben a lakáscélú ingatlanok súlya gyorsan növekedett a nemzeti vagyonon belül. Könyvének 3.1., 3.2., 4.1. és 4.6. ábrái világosan mutatják, hogy az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Németországban és az Egyesült Államokban az 1950-es évektől a lakáscélú ingatlanok egyre nagyobb részét adják a nemzeti vagyonnak, és az Egyesült Államok kivételével a legjelentősebb vagyonelemmé válnak. Noha ezek az ábrák valójában ugyanazt a történetet mesélik el, amelyet Waldenström hangsúlyoz, vagyis azt, hogy a 20. századi vagyonfejlődés középpontjában a lakástulajdon tömeges elterjedése áll, Piketty elsősorban a vagyon/jövedelem arány hosszú távú alakulására összpontosít, ezért a vagyonszerkezet demokratizálódását, bár adatai világosan mutatják, nem emeli saját narratívájának középpontjába. Mindazonáltal 2021-es Az egyenlőség rövid története című könyvében Piketty már a tulajdon 20. századi lassú decentralizálódásáról és a tulajdonos középosztály megjelenéséről ír, mint nagy jelentőségű társadalmi átalakulásról.

A nagy sakktábla. Ahogyan a gyalog elképzeli.

*

Orbán Viktort valóban nem lehet azzal vádolni, hogy a Shelltől vagy a Vodafone-tól érkezett volna. Orbán korábban a kollégium büféjét erősítette.

Az UFO-k horrorfilmjeiben az emberek a szörnyek. Az UFO-k megborzonganak az apró szemű, fakó színű, visszataszító lények látványától. Jóravaló UFO-szülők rendre így intik gyermekeiket: Ne nézz titokban emberes filmet, mert este rosszat álmodsz! Álmodban eljönnek érted a rettegett homo sapiensek.

*

Megnéztem A csapda című riportfilmet.

A STARMUS nevű tudományos fesztivált Garik Israelian asztrofizikus és Brian May, a Queen gitárosa alapította Stephen Hawking támogatásával. 2024-ben a fesztivált hetedik alkalommal rendezték meg Pozsonyban. A május 12-i nyitóesemény egy nagyszabású Jean‑Michel Jarre‑koncert volt Bridge from the Future címmel, amelynek Brian May volt a vendégfellépője. Akkoriban sajnos elkerülte a figyelmemet a koncert, de némi kárpótlást jelent, hogy felvétel készült róla, ami aztán dupla lemezen megjelent.

DJABE & Steve Hackett
2026.02.07.

A kriptofasiszták.

A klasszikus mennyiségi pénzelmélet a pénz tranzakciós keresletére összpontosít, és a pénzmennyiség változása közvetlenül az árupiacokon fejti ki hatását. Ezzel szemben Keynes a pénzkereslet több komponensét különböztette meg, megnyitva annak elméleti lehetőségét, hogy a pénz ne áramoljon automatikusan az árupiacokra. A pénzmennyiség változása így nem feltétlenül a tranzakciós pénzkeresletet érinti, hanem más pénzkeresleti komponensekben csapódik le. Amennyiben a változás elsősorban a spekulatív pénzkeresletet érinti, a többletpénz „elakadhat” az eszközpiacokon. Keynes modelljében ez a kötvénypiacot jelenti. Keynes ezzel bevezeti az eszközcsatornát, amely azonban merőben közvetett kapcsolatot teremt a pénz és a jövedelemgeneráló árupiacok között, konkrétan a kamatlábat. A Congdon-modell annyiban „keynesi”, hogy a többletpénz ebben az elméleti keretben sem az árupiacon jelenik meg elsőként, hanem az eszközpiacokon, és az első reálgazdasági hatások szintén közvetettek, főleg a vagyonhatáson és vállalati mérlegen keresztül érvényesülnek. Ráadásul a többletpénz döntően a spekulatív pénzkeresletet érinti, amennyiben az elsőként intézményi befektetők mérlegeiben jelenik meg. Némiképp kisarkítva: a Congdon-modell abban tér el a keynesi hagyománytól, hogy nem egyetlen eszközpiacra, hanem az eszközök széles körére koncentrál. Ha a Congdon-modellben kizárólag kötvények szerepelnének, akkor az alig-alig különbözne a keynesitől.

Támogasd a HVG-t.

Az Institute of Economic Affairs oldalán könyvismertetőm olvasható Tim Congdon Money and Inflation at the Time of Covid című tavaly megjelent kötetéről. Congdon könyve, és ennek megfelelően a könyvismertető, a 2022-2023-as inflációs hullámnak egy monetarista értelmezését adja. Köszönet az IEA szerkesztőinek a közlésért. Congdon könyve a kiadó oldaláról szabadon letölthető.

Végére értem Viktor Jerofejev A Nagy Gopnyik: Feljegyzések az élő és halott Oroszországról című regényének. A műről először a hazai kiadás fordítójának és kiadójának, Bokor Pálnak a könyvéből értesültem. Bokor „zseniálisan rossz könyvnek” nevezi a regényt, amely szerinte „csakis rettenthetetlen irodalomrajongók és hivatásos írástudók számára ajánlott olvasmány”. A mű kétségkívül egy nagy terjedelmű, műfajilag rendkívül hibrid posztmodern regény. Családtörténet, amelyben valós és fiktív (például Jerofejevnek nincs húga) önéletrajzi elemek keverednek; filozófiai napló, amely egy széteső civilizációról szóló belső monológként is olvasható; ugyanakkor politikai pamflet a posztszovjet Oroszországról és a Putyin-korszakról, amely a lelki és morális közállapotokat boncolgatja. A szöveget filozofikus meditációk tarkítják a butaságjárványról, a sztálinvírusról vagy épp az anális szexről. Mélyfúrás az orosz lélekben; korrajz és kórtörténet. A közel ötszáz oldalas regény 180 rövid fejezetből (vagy inkább címmel ellátott részből) áll. A mű visszatérően foglalkozik az ukrajnai háborúval, miközben Oroszországot egy morálisan lezüllött, önmaga mítoszaitól megrészegült birodalomként ábrázolja. Ki a Nagy Gopnyik? Természetesen Putyin. A könyv vége felé a rövid fejezetek szinte önálló esszékké válnak. A háború metafizikai zsákutcája, A boldogság, A vak Európa háborúba megy, A gyűlöletfilozófia halála vagy A 21. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája már nem is annyira regényrészletek, mint inkább önálló politikai esszék. Egy elkötelezetten nyugatos („zapadnyik”), liberális orosz szépíró tollából, aki egyszerre kívülálló és érintett.

Az antikvár Samuelson kötetben talált gépelt szövegek nem teljes cikkek, hanem szemelvények a cikkekből. Ha valakit esetleg érdekelnének a teljes szövegek: Friedman 1983-as cikke Keynesről, Hayek cikke.

Beszereztem Paul Samuelson Közgazdaságtan című művének 1976-os, első magyar kiadását, amely a tizedik, bővített és átdolgozott angolnyelvű kiadás fordítása. Az 1988-as háromkötetes és a 2008-as egykötetes magyar változatok már régebb óta megvannak. Az 1976-os kiadás ára akkor 480 forint volt. Utánanéztem: akkoriban egy átlagos könyv húsz–harminc forintba került, vagyis ebből az összegből húsz másik kötetet lehetett volna megvásárolni. Ez a feltűnően magas könyvár óhatatlanul értelmezésre késztet. Abban az időben Samuelson műve nyugati mércével mérve is korszerűnek számító, a nyugati közgazdászok széles köre által érvényesnek tekintett, valós empirikus adatokkal illusztrált leírása volt a kapitalista gazdaság működésének — valami egészen más, mint az akkori marxista–leninista handabanda. Vagyis a könyv tartalma egyfajta tiltott gyümölcs volt. Úgy vélem, a rendkívül magas könyvár szűrőként is működhetett: a mű ugyan hozzáférhető volt, ám ténylegesen csak azok jutottak hozzá, akik valóban keresték a nyugati tudást, és meg is tudták azt fizetni, vagy más módon hozzá tudtak jutni a könyvhöz. De persze az is lehet, hogy a magas ár egyszerűen a terjedelem, a fordítás és a szakmai jelleg következménye volt.

Kiegészítés. A kötetet egy online antikváriumból szereztem be; nem tudni, kié volt eredetileg. A könyv tartogatott némi meglepetést: benne találtam több angol nyelvű, A4-es lapokra gépelt cikkmásolatot is, köztük egy-egy 1983-ban megjelent írást Milton Friedmantől és Friedrich Hayektől. (Kattints!) Ezek a gondosan legépelt szövegek a Samuelson-kötetbe csúsztatva, mintha a könyv természetes kiegészítései lennének. Nehéz nem úgy tekinteni erre, mint egy korabeli olvasó személyes tudásarchívumára.

Karácsony előtt két nappal hunyt el Chris Rea énekes, dalszerző. Ismerkedem egy kicsit a dalaival.

Fejérvári Zoltán zongoraestje a Richterben (2026/01/15)