A Cambridge-i iskola közgazdászainál, mint pl. Pigou-nál, a pénztartás egyetlen alternatívája a reáltőke-beruházás, írja Tobin az 1961-es Money, Capital, and Other Stores of Value tanulmányban. Ebben a világban nincsenek eszközpiacok, nincs vagyonportfólió, így a monetáris politikának nincs tere. A központi banknak nincs mit megvennie, nincs mit eladnia; nincs eszköze a beavatkozásnak. Paradox módon ugyanez a hiány jellemzi a jegybankok által kanonizált "háromegyenletes" új-keynesiánus modellt is: nincs benne tér a monetáris politika számára.

Donald Trump Pszichiátriai Intézet

*

Orbán Viktor újraválasztása pártelnöknek a FiDeSz kongresszusán nem döntés volt, hanem szertartás. A FiDeSz nem képes megújulni, mert lényegében egyetlen személyre szervezett politikai monolit, amelyből hiányzik a belső sokszólamúság: nincsenek platformok, szellemi műhelyek, versengő irányzatok, amelyek egy politikai vereség után új irányt vagy új vezetőt jelölhetnének ki. Orbán a kis Röpiratában ugyanazokat a paneleket sorolta fel, amelyeket a FiDeSz másfél évtizede az unalomig ismétel: "Soros-világ + Brüsszel + ukránok + multinacionális cégek". Éppen ebből a hazug mantrából nem kért a választók többsége áprilisban. Úgy tűnik, Orbán és pártja továbbra is ugyanazt a történetet kívánja szajkózni. De ami nem képes változni, az előbb-utóbb széthullik. Akkor hajrá!

*

Matthew Halsall Colour Yes című 2009-es albumát hallgatom.

Nehéz ennél bármi aljasabb, infernálisabb dolgot elképzelni.

A Playboyról a legtöbb embernek a középen kihajtható lapok jutnak az eszébe. Pedig az 1960–1980-as évek Amerikájában a Playboy legalább annyira volt kulturális és politikai magazin, mint high-life férfimagazin. Az újság évtizedeken át közölt jobbnál jobb novellákat a korszak legnagyobb íróitól: Gabriel García Márqueztől és Jorge Luis Borgestől Joyce Carol Oatesen, Philip Rothon és John Updike-on át egészen Ray Bradburyig. Mindeközben a Playboy-interjú önálló kulturális intézmény volt. A magazin több tízezer szavas beszélgetéseket közölt Martin Luther Kinggel és Malcolm X-szel, Fidel Castróval és Jimmy Carterrel, Ayn Randdel és Milton Friedmannel. Olyan figurákkal, akik a 20. század második felének amerikai gondolkodását formálták. A magazin azt a képet sugallta, hogy a „valódi playboy” nem csupán a centerfoldon helyet kapó hónap szépében gyönyörködik, hanem szépirodalmat olvas, és élénken érdeklődik politikai és gazdasági kérdések iránt.

Ne csak heverésszen ott, míg a mentőre vár! Csináljon fekvőtámaszokat!

*

A Rétvári Bence nevű kretén azt hiszi, megmondhatja, mit gondolhatnak az állampolgárok a politikusok külsejéről.

*

For a minute there...

*

A Sagrada Família tornyai olyanok, mint a bébikukoricák; mindig összefut a nyál a számban, ha meglátom.

Jobboldali akceleráció, libidinális materializmus, szoláris ökonómia, hipersztíció, sötét felvilágosodás, dromológia. A valóság helyére lépő elméleti fantáziák gyorsuló körhintája: fogalmi túlpörgés és halandzsába hajló retorikai tűzijáték. Mára mindez a fasiszta avantgárd sajátja, és nem a radikális baloldalé. A díszletet pedig olyan későmodern és posztstrukturalista elméleti figurák adják, mint Deleuze, Guattari, Bataille, Foucault, Baudrillard, Zizek vagy Virilio. Azok a szerzők, akiket Scruton még futóbolondoknak nevezett, és akiket a klasszikus konzervatív kritika a nyugati hagyomány lebontóinak tekintett, a "neoreakció" új futóbolondjai szemében a liberális modernitás legélesebb diagnosztáivá váltak. A Kommentár friss számát lapozgatva bizvást állítható: a szélsőjobbos bullshit felnőtt a szélsőbalos bullshithez.

Még mindig nem jött behívó az ukrán frontra. Kezdem úgy érezni magam, mint Bástya elvtárs: már senki sem akar megölni? Én már szart érek?

*

Chewbacca megérkezik a Milánói divathétre.

*

Agustín Díaz Yanes Az árnyékos oldalon (Un fantasma en la batalla) című 2025-ös fimje. Valós eseményeken alapuló politikai thriller, ami a Menedék művelet (Operación Santuario) történetét dolgozza fel. Egy fiatal spanyol polgárőr több mint egy évtizeden át beépül az ETA terrorszervezetbe, hogy feltérképezze a fegyver- és robbanóanyag rejtekhelyeket Dél-Franciaországban.

Scruton szerint Botticelli Vénusza anatómiai értelemben szinte karikatúra. Az arca mégis az ideális női arc; az arc, amelyről álmodunk. Eszembe jutnak a régi szép idők, amikor a cimboráimmal az Uffiziben álltunk a kép előtt, ázsiai turisták nyüzsgő gyűrűjében. Vajon az ázsiai férfiak is erről az arcról álmodnak?

*

Varga Mihály jegybankelnök a Monetáris Tanács múltheti kamatdöntése után tartott sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy „az iráni konfliktus elhúzódása, illetve az olaj- és gázárak tartósan magas szintje inflációs kockázatot jelent”. Érdemes azonban felütni egy standard egyetemi tankönyvet. Például Frederic Mishkin széles körben használt művét. Azt írja: „(…) a költséginfláció monetáris jelenség, mert nem következhet be anélkül, hogy a monetáris hatóságok a pénzmennyiség növekedésének magasabb ütemét célzó alkalmazkodó politikát folytatnának”. Másképpen fogalmazva, az energiaárak emelkedése önmagában nem jelent inflációs veszélyt. Infláció akkor alakulhat ki, ha azt a monetáris politika lehetővé teszi.

Roger Scruton A szépről című kötete nem szigorú filozófiai értekezés, hanem az angol esszéhagyományba illeszkedő elmélkedés. Mondhatni, a téma töprengő körbejárása. A szöveg kulturális panorámaként bontakozik ki: felbukkan T. S. Eliot, Keats és Wordsworth, majd az olvasó hirtelen egy angol katedrális boltozata alatt találja magát, vagy épp Schubert dalciklusának világában. Scruton ugyan hosszan meditál az emberi szépség, a természeti szép, a mindennapi szép és a művészi szép természetéről, könyvének végén mégis kénytelen elismerni: nem mondta meg, miben áll a szép. A mű valójában nem is annyira a szépség fogalmának analitikus tisztázására törekszik, mintsem egyfajta esztétikai érzékenységet demonstrál. Schubert, Dante, Botticelli vagy egy angol tájkert megidézése egyszerre kulturális hitvallás és a szépség performatív megmutatásának gesztusa. Éppen ezért a kötet kevésbé esztétikai elmélet, mint inkább a szépség intellektuális védőbeszéde. A szép hozzájárul az emberi jellem formálásához, nemesbíti a lelket, alakítja az erkölcsöt, és a transzcendens megtapasztalását nyújtja; több mint egyéni ízlés: közös kincs. A konzervatív bölcselő, Scruton legfőbb állítása, hogy a szépség iránti érzék nem mellékes civilizációs díszítőelem. Szépség nélkül a civilizáció erkölcsi értelemben összeomlik.

Az, hogy egy jövőbeli jogosultság elbírálásánál múltbeli tényeket vesznek figyelembe, önmagában még nem jelent visszamenőleges hatályú jogalkotást, amennyiben a szabály nem utólag változtatja meg a múltbeli jogviszonyokat. Jó példa erre a kétgyermekes anyák SZJA-mentessége: a kedvezmény nemcsak azokra a nőkre vonatkozik, akik 2026 után vállalnak gyermeket, hanem azokra is, akik már korábban kétgyermekes anyává váltak. Gulyás Gergely logikája alapján akár a kétgyermekes anyák adómentességét is visszamenőleges hatályúnak lehetne tekinteni. De nem vagyok jogász. Lehet, hogy butaságot mondok.

*

A cseh rendőrök kábítószergyanús anyagot találtak az orosz ortodox egyházi elöljárónál, Hilarion metropolitánál. Valószínűleg angyalpor volt.

*

Fred Schepisi 1990-es Oroszország-ház (The Russia House) filmje, ami John le Carré kémregénye alapján készült. Sean Connery és Michelle Pfeiffer főszereplésével. A film különlegessége, hogy a nagyrészt Moszkvában játszódó jeleneteket valódi helyszíneken forgatták. 

John Kenneth Galbraith The Economics of Innocent Fraud

Max Weber klasszikus meghatározása szerint a karizmatikus hatalom egyik alapja a rendkívüliség érzete. Az olyan politikai rendszerekben, amelyek erősen építenek a vezető személyes tekintélyére, különösen fontos szerepet kap a távolság, a nehezen hozzáférhetőség és a ritualizált környezet aurája. Az Orbán Viktor köré épült politikai képzeletben a Karmelita nem egyszerűen hivatal volt, hanem egyfajta uralkodói központ. Politikai aurája jelentős részben abból fakadt, hogy emelt helyen álló, őrzött, az átlagemberek elől elzárt térként működött: egy Fellegvár, távol a hétköznapoktól; Európa és a keresztény civilizáció önjelölt megmentőjének szilárd bástyája, ahol — legalábbis a politikai mitológia szerint — évszázadok sorsa dől el. A Karmelita ebben az értelemben nem csupán Orbán Viktor munkahelye volt, hanem politikai mítoszának része. Éppen ezért gyanítom, hogy az épület látogathatóvá tétele nem elsősorban az „elképzelhetetlen luxus” leleplezését szolgálta. Magyar Péter valójában deszakralizálni kívánta a helyet. Amint az emberek beléphetnek ebbe a térbe, körbenézhetnek, fotózkodhatnak, a hely elveszíti érinthetetlenségét, és a szentély turistalátványossággá válik. Ha az egykor rendkívülinek mutatott tér hétköznapivá válik, akkor szükségképpen sérül az a karizma is, amely részben erre a rendkívüliségre épült, vagyis Orbán Viktor politikai karizmája. Ahogy az emberek végigsétálnak a folyosókon, benéznek a termekbe, képeket készítenek a helyszínen, a tér akarva-akaratlanul elveszíti élő aktualitását. A Karmelita egy pillanat alatt múzeummá változik. Már nem az a hely, ahonnan kormányoznak, hanem az a hely, ahol egy korszak zajlott. Emlékhely lesz belőle, a lezárt múlt kiállított díszlete; egy új Terror Háza: íme a szivarszoba, ahol egykor egy egész nemzetet kínoztak. (Kár, hogy György Péter ezt már nem érhette meg.) Illetve egy másik, legalább ennyire fontos szimbolikus mozzanat: az épületbe a Szociális és Családügyi Minisztérium költözik, ami által a hely visszakerül a mindennapi adminisztráció világába. Ez Orbán Viktor „történelmi” szerepének visszahúzása az adminisztratív hétköznapiság szintjére — a politika visszarántása a történelmi küldetéstudat emelkedett díszletei közül a racionális, prózai kormányzás világába.

A második Orbán-kormány egyik első gazdasági intézkedése volt, hogy 2010-ben bevezette a közszférából távozók végkielégítését sújtó 98 százalékos különadót; az intézkedést akkor a „pofátlan végkielégítések” elleni fellépésként kommunikálták.

*

Napok óta a The Stranglers 1981-es Golden Brown dalát dúdolom. Enyhén becsípődött. 

*

Hszi Csin-ping kínai elnök szerint Kínának és az Egyesült Államoknak „el kell kerülniük az úgynevezett Thuküdidész-csapdát”. Nota bene Graham Allison Thuküdidész-csapdáról írt könyve idehaza is megjelent. Ahogy Elliot Ackerman 2034 című regénye is néhány éve megjelent itthon, ami egy, az Egyesült Államok és Kína közti jövőbeni háború története.

A Tisza-kormány rongylábú egészségügyi miniszteréről, Hegedűs doktorról eszembe jut egy örökbecsű Cseh-Bereményi opusz.

*

Philip Glass Orionját hallgatom. Közben az operájáról olvasok.

Roger Spottiswoode Tűzvonalban (Under Fire) című 1983-as filmje Nick Nolte főszereplésével egy fiktív történet valós történelmi háttérrel. A néző az 1979-es nicaraguai forradalomba csöppen: egy amerikai fotóriporter kapcsolatba kerül a szandinista felkelőkkel, végül maga is alakítójává válik az eseményeknek. A film az 1980-as évek első felének tipikus késő hidegháborús politikai drámája; tökéletesen illik az Eltűntnek nyilvánítva (Missing), A veszélyes élet éve (The Year of Living Dangerously), Gyilkos mezők (The Killing Fields) vagy a Salvador mellé. A recept szinte mindig ugyanaz. Egy egzotikus és instabil „harmadik világbeli” ország — Latin-Amerika, Afrika vagy Délkelet-Ázsia —, a háttérben az USA–szovjet geopolitikai játszma, egy korrupt diktátor, baloldali gerillák, nyugati diplomaták és hírszerzők. Na meg egy nyugati újságíró vagy fotós, aki tanúja vagy épp alakítója az eseményeknek. Ezeknek a filmeknek saját vizuális univerzumuk van: koszos utcák, katonai ellenőrzőpontok, dzsipek, ventilátorok, átizzadt ingek, hotelszobák és bárpultok, írógép, whisky, cigaretta, ledér nők. A háttérben gépfegyverropogás. Az újságíró rendszerint idealista nyugati értelmiségi, aki ösztönösen az elnyomottak oldalára áll. Vele szemben az országban lebzselő nyugati diplomaták, katonatisztek és CIA-ügynökök képviselik a cinikus geopolitikai realizmust: számukra nincs jó és rossz, csak stabilitás és káosz, illetve a „kisebbik rossz”. A Tűzvonalban egyik legjobb jelenetében a francia ügynök pl. azt mondja a fotósnak (majdnem szó szerint): kedvellek, de a te fajtád csupa szentimentális szarjankóból áll, akik fülig bele vannak esve a költőkbe, a költők bele vannak esve a marxistákba, a marxisták pedig bele vannak esve saját magukba; a szabad országokat lerombolja a szentimentális retorika, és a végén zsarnokok között ragadunk. Ez a korszak egyik nagy filmes felismerése. Az amerikai értelmiség és Hollywood a vietnami háború után kritikusan kezdte nézni az amerikai külpolitikát (a CIA latin-amerikai és más beavatkozásai ekkor kerülnek köztudatba), ugyanakkor a nagy utópisztikus ideológiákban is elvesztette a hitét. Ezek a filmek nem annyira Nicaraguáról, Indonéziáról vagy Kambodzsáról szólnak, hanem erről a meghasonlottságról.

John Michael McDonagh 2016-os Háború mindenki ellen (War on Everyone) filmjében a nő (Tessa Thompson) az ágyban a The Algiers Motel Incident című könyvet olvassa.

László Géza Zsákutcában című, frissen megjelent kötetét olvasom. A könyv az Orbán-rezsim politikai gazdaságtanának átfogó elemzésére tesz kísérletet, és közben — akaratlanul is — egy olyan értelmezési keretet kínál, amely akár a 2010 utáni másfél évtized későbbi történeti kanonizációjában is szerepet kaphat. (Nota bene ezt a kanonizációt nem azok fogják elvégezni, akik az elmúlt években a NER hivatalos önértelmezésén dolgoztak, mint például Schmidt Mária és apródjai, hanem a tegnap még a tereken és utcákon kiabáló fiatalok legjobbjai, akiket Lánczi András, Demeter Szilárd, Gajdics Ottó és a többi NER-potentát épp vehemensen gyaláznak. A holnap történelemkönyveit majd azok a lányok és fiúk írják, akik tegnap még egyszerű, de nehezen félreérthető jelszavakkal fejezték ki viszonyukat a NER-hez, és az sem kizárt, hogy ezekben a történelemkönyvekben az elmúlt másfél évtized története egyetlen, sokatmondó fejezetcím alá rendeződik majd: Mocskos Fidesz. Ahogy az sem kizárt, hogy e könyvek lábjegyzeteiben Lánczi András, Demeter Szilárd és Gajdics Ottó is helyet kapnak majd — a korszak sötét figuráiként. Mert a dolgok végül a helyükre kerülnek.)

Part 7

Alig csukom be a HVG‑t Varga Mihály interjúja után — „az emelkedő energiaáraknak lesz inflációs hatásuk” —, máris landol a postaládámban egy IIMR‑hírlevél, amely John Greenwood áprilisi Shadow MPC‑prezentációját ajánlja.

A Time magazin 1969. december 19-i száma. A címlapon Milton Friedman. A lapban hosszú szerkesztőségi cikk olvasható The Rising Risk of Recession címmel, amely az Egyesült Államok 1970-es gazdasági kilátásait latolgatja. A szerzők ismertetik Friedman akkoriban sokak számára meglepően borúlátó előrejelzését: a FED ugyan jó úton jár az infláció letörésében, de a túlzott monetáris szigor könnyen recesszióba taszíthatja a gazdaságot. Nota bene a következő év valóban recesszióban telt. A magazin Friedmant a közgazdaságtan új csillagaként mutatja be, aki ekkorra már Walter Heller és John Kenneth Galbraith mellé emelkedett szakmai tekintélyben; és nem mellesleg Nixon elnök gazdasági tanácsadója volt. A cikk röviden összefoglalja Friedman gondolkodását, külön keretes anyagban pedig magáról az emberről is képet ad. Akinek személye körül ekkoriban már kisebb kultusz kezdett kialakulni. Íme a cikk. (A magazint valaki 6,25 fontért árulta az eBayen. Valójában dekorációs tárgynak vettem meg. Elképesztően cool.)

Avagy a Fesztivál Akadémia Budapest kreatív reklámújságja. Benne interjú Kelemen Barnabással.