A Time 1968. február 16-i száma. A címlapon John Kenneth Galbraith. A lapban hosszú, átfogó portrécikk Galbraithről. A cikk említést tesz az áprilisban megjelenő regényéről, a Győzelemről is. Azt már Galbraith önéletrajzából tudjuk, hogy a regényből színpadi adaptáció is készült, amelyet bemutattak, de hamar levettek a műsorról. A könyv mindazonáltal felkerült a kiadó bestsellerlistájára. (1968-ban Galbraith, némiképp rendhagyó módon, két művével is szerepelt a bestsellerlistán: a Győzelemmel és az egy évvel korábban megjelent Az új ipari állammal; azaz egy regénnyel és egy gazdasági monográfiával.) A regény megfilmesítése is tervben volt, de végül nem valósult meg. Galbraith saját bevallása szerint a regényből származó jövedelme, beleértve a megfilmesítésért kapott pénzt, nagyjából annyi volt, mint amennyit a Harvard rendes tanáraként az első tizenöt évében összesen megkeresett. A cikk itt olvasható.

A keynesiánus közgazdász, John Kenneth Galbraith 1968-ban megjelent Győzelem című regénye első látásra könnyed politikai szatíra. A történet egy képzeletbeli latin-amerikai országban, Puerto Santosban játszódik, ahol megbukik egy korrupt, elnyomó katonai rendszer, és helyére mérsékelt, reformokat ígérő kormány kerül. A regény valódi helyszíne azonban nem Puerto Santos, hanem Washington.

A regény központi problémája nagyon közel áll ahhoz, amit J. William Fulbright 1966-os Hatalmi gőg című könyvének latin-amerikai fejezetében elemzett. Fulbright szerint az Egyesült Államok térségre vonatkozó politikáját két egymással nehezen összeegyeztethető szempont határozta meg. Egyfelől Washington támogatta a demokratikus reformokat, a társadalmi modernizációt és a gazdasági fejlődést. Másfelől a kubai forradalom után minden latin-amerikai politikai átalakulást beárnyékolt a „második Kuba” lehetősége.

Ennek a félelemnek nagyon konkrét történelmi háttere volt. Latin-Amerika számos országában a fennálló rendet korrupt politikai vezetés, hatalmas vagyoni különbségek, oligarchikus elit, katonai befolyás és a lakosság jelentős részének nyomora jellemezte. A változást követelő mozgalmak ezért rendszerint olyan célokkal léptek fel, amelyek elvileg megfeleltek a Kennedy-kormány Rostow-féle latin-amerikai modernizációs programjának: demokratikus választások, jogegyenlőség, földreform, oktatás, közműfejlesztés, tisztább közigazgatás. A kubai tapasztalat azonban arra tanította a washingtoni vezetést, hogy egy ilyen folyamat kiszámíthatatlan irányba is fordulhat: egy mérsékeltnek látszó forradalomból egy-kettőre létrejöhet kommunista rendszer, a népszerű felszabadító mozgalom pedig néhány évvel később a Szovjetunió szoros szövetségesévé válhat. Ettől kezdve az amerikai döntéshozók számára egy ismert, bizonyítottan antikommunista, mégoly korrupt vagy elnyomó rezsim sokszor kisebb kockázatnak tűnt, mint egy demokratikus forradalom bizonytalan jövője. Washingtonban senki nem akart még egyszer az az ember lenni, aki túl későn veszi észre, merre tart egy forradalom. Az Egyesült Államok, a második világháború győztes nagyhatalma, egyszer már látványosan felsült egy cukortermelő, kis karibi országgal szemben: még egy, a Disznó-öbölhöz hasonló kudarcot, még egy rakétaválságot nem akart megkockáztatni. A washingtoni döntéshozók számára ettől kezdve könnyebb volt túlbecsülni a kommunista veszélyt, mint vállalni egy újabb hasonló megaláztatás lehetőségét. Inkább tíz elkaszált demokratikus átalakulás, mint egyetlen új Kuba.

Fulbright szerint azonban ennek a politikának súlyos következménye volt. Ha az Egyesült Államok a demokratikus és reformista erőket elnyomó vezetést támogatja, akkor ezzel nem felszámolja, hanem inkább erősíti a valóban kommunista és radikális mozgalmak társadalmi vonzerejét. A demokratikus változás lehetőségének elfojtása éppen a szélsőségesebb erők számára nyit teret. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok saját erkölcsi tőkéjét is feléli: ha diktatúrák és reakciós oligarchiák támogatójaként jelenik meg, akkor nem léphet fel hitelesen a „szabad világ” vezetőjeként, a demokrácia és a politikai szabadság védelmezőjeként.

Galbraith Győzelem című regénye pontosan ezt a dilemmát viszi színre. A washingtoni döntéshozók számára nem minden tévedés egyformán veszélyes. Ha valaki túlbecsüli a kommunista fenyegetést, legfeljebb túlzottan óvatosnak bizonyul. Ha viszont alábecsüli, és később valóban kommunista hatalomátvétel következik, az egész pályafutása rámehet. A politikai rendszer ezért eleve abba az irányba ösztönzi a külpolitikai tisztviselőt, hogy inkább lásson kommunista veszélyt ott is, ahol az nem bizonyított. Ezt a karaktert testesíti meg Worth Campbell, a külügyminisztérium Latin-Amerikáért felelős helyettes államtitkára, a regény központi figurája.

Ez a gondolkodás valójában szorosan kapcsolódott a mccarthyzmus belpolitikai logikájához. Az ötvenes évek Amerikájában már a kommunista kapcsolatok gyanúja is elegendő lehetett ahhoz, hogy valakit politikailag megbélyegezzenek. Az 1962-es Port Huron-i Nyilatkozat, az amerikai újbaloldal és a kibontakozó diákmozgalmak egyik alapdokumentuma, ezt az „ésszerűtlen antikommunizmust” olyan légkörként írta le, amely beszűkítette a politikai vitát, gyanússá tette az eltérő véleményt és visszatartotta az embereket a nyilvános állásfoglalástól. A külpolitikában ugyanez a paranoid reflex működött egész országokra. Galbraith regénye így részben a mccarthyzmus külpolitikai változatának szatírájaként is olvasható. 1968-as Playboy-interjújában Galbraith rendkívül világosan megfogalmazta, hogy mit gondol a régi típusú külügyi tisztviselőkről: hajlamosak „minden népi mozgalmat kommunista ihletésűnek tekinteni”, ezért úgy vélik, az embereknek el kell fogadniuk bármilyen jobboldali kormányt, „bármilyen önkényuralmi vagy visszataszító legyen is”.

A regény vége váratlan, tökéletes csattanó. A washingtoni vezetés annyira tart a mérsékelt reformerektől, hogy inkább a korábbi diktátor fiát támogatja. A fiú azonban a Michigani Egyetemen töltött évei alatt valóban kommunistává válik. Miközben a külpolitikai apparátus Puerto Santosban mindenütt kommunista veszélyt szimatol, a diktátor megbízhatónak vélt fia Amerikában ténylegesen radikalizálódik. A kommunizmus megelőzésére kidolgozott politika végül maga segít hatalomra egy kommunistát. Galbraith csattanója így ugyanazt a paradoxont sűríti egyetlen groteszk fordulatba, amelyet Fulbright politikai elemzésként fogalmazott meg: a rövidlátó antikommunizmus, miközben mindenáron a kommunizmus feltartóztatására törekszik, végül maga teremtheti meg annak politikai feltételeit.

Kurtág 100 című hangverseny. Élő közvetítés a Zeneakadémia Nagyterméből. Jelenleg szünet. A koncert második részében Kurtág Die Stechardin című, idén februárban bemutatott operája következik, ezúttal nemzetközi élő közvetítésben. A követítés itt követhető.

David Twohy 1996-os Galaktikus támadás (The Arrival) című filmje. A Charlie Sheen által alakított rádiócsillagász, Zane Zaminsky felfedezi, hogy az alienek már közöttünk vannak, és nagyban dolgoznak a Föld globális felmelegítésén. Mert az alienek a trópusi klímát szeretik. A film egyik jelenetében egy pillanatra feltűnik Carl Sagan Cosmos kötete, amit 1980-ban a Random House adott ki. Egy filmes easter egg: tisztelgés a tudós előtt, aki a SETI egyik legismertebb szószólója volt.

Az Úrnak kétezer-huszonhatodik esztendejében, Mindszent havának tizedik napján, Assisi Szent Ferenc ünnepét követő szombaton, vagyis ma, rátaláltam a Munkások Újsága online oldalra, és olvasni kezdtem.

Sáry László Kotyogó kő egy korsóban (1976)
négymarimbás változat/Amadinda Ütőegyüttes

Az IPM magazin 1982. júniusi száma. Benne Paul Christoph Martin Ember, ez a Wall Street! című cikke. Helyszíni riport a Wall Streetről, amely a tőzsdei kereskedés egy már letűnt, analóg korszakáról tudósít. Brókerek, specialisták, telefonok, papírcetlik, zsúfolt parkett: egy olyan világ, ahol a piac működésének még szerves része volt a tényleges fizikai jelenlét. A cikk itt olvasható.

Olvasom Szilvay Gergely Facebook-bejegyzését. Ehhez egyetlen megjegyzést fűznék. Steven Levitt és Stephen Dubner a 2005-ös, nagy sikerű Lökonómia (Freakonomics) című könyvük negyedik fejezetében kifejezetten e témát tárgyalják. Provokatív tézisük szerint az abortusz legalizálása az Egyesült Államokban hozzájárulhatott az 1990-es évek bűnözési visszaeséséhez. A két szerző érvelése lényegében azonos Lannert Juditéval. Vagyis: a legalizált abortusz csökkentette a nem kívánt születések számát; a nem kívánt gyermekek körében magasabb a későbbi bűnelkövetés kockázata; ezért a legalizált abortusz később alacsonyabb bűnözéshez vezetett. Nota bene a szerzők az iménti logikát nem tekintik érvnek az abortusz mellett, mindössze az abortusz legalizálásának nem szándékolt következményeként írnak annak „bűnmegelőző” hatásáról.

Kiegészítés. Most látom, hogy a Szilvay által hivatkozott 2011-es Lannert-írás eleve a Levitt-Dubner-kötet alapján készült. Nem lep meg. A Lökonómia hatalmas bestseller volt. A Donohue–Levitt-hipotézis pedig rendkívül provokatív, és persze vitatott. 

Gabriel Zucman francia közgazdász nyúlfarknyi könyve: A milliárdosok nem fizetnek jövedelemadót, és ennek véget fogunk vetni. Zucman egyik fontos megállapítása, hogy a közvélekedéssel szemben nem egyszerűen arról van szó, hogy a tehetősek kevesebb adót fizetnek. Valójában minden társadalmi csoport jelentős adóterhet visel, jövedelméhez mérten is. Az Egyesült Államok, Franciaország, Svédország, Norvégia, Hollandia és Olaszország adatai azt mutatják, hogy az összes adót figyelembe vevő effektív adókulcs a jövedelmi tizedek között közel egyforma, illetve enyhén progresszív, még a felső tizedben is. Ez azt jelenti, hogy az egyes jövedelmi csoportok hozzájárulása az adóbevételekhez nagyjából követi jövedelmi részesedésüket; magyarán az állami bevételek jelentős része a magas jövedelműektől származik. Az effektív adókulcs jellemzően csak a felső 1 százalékon belül fordul csökkenésbe, és leginkább a milliárdosoknál válik számottevően alacsonyabbá az átlagnál. Röviden: az adórendszer nem a középosztály és a tehetősek között omlik össze, hanem kifejezetten a szupergazdagok szintjén. (Interjú a szerzővel, amiben nagyjából benne van a lényeg.)

Az olyan szélsőbalos figurák, mint Schiffer András, nem élhetnek forradalmi romantika nélkül, amihez nélkülözhetetlen egy ügyeletes antiimperialista hős. Jelenleg épp Ibrahim Traoré, Burkina Faso elnöke tölti be a Castro-cosplay szerepét: egy választás nélkül, katonai puccsal hatalomra került juntavezető, aki az ország 1980-as évekbeli marxista–pánafrikanista vezetőjét, Thomas Sankarát idézi meg. Traorénél minden kellék megvan, ami az 1960–70-es évekből örökölt szélsőbalos politikai képzeletet megmozgathatja; mondhatni, hibátlanul hozza a harmadik világbeli forradalmak vizuális és ideológiai kódjait. Afrika, svájcisapka, terepmintás egyenruha, katonai puccs, tudatosan használt antiimperialista és posztkolonialista nyelvezet; centrum és periféria, egyenlőtlen csere, nemzeti felszabadítás, Frantz Fanon, Kwame Nkrumah, Samir Amin. „Afrika 2026-ban sem hajol meg többé a Nyugat elnyomása előtt”. Mint valami időutazás: szélsőbalos napalm-nosztalgia mindazoknak, akik legszívesebben örökké 1968-ban élnének, húszévesen. A valóság persze kevésbé romantikus. Traoré abban a tekintetben is a régi történetet hozza, hogy ugyanolyan autoriter katonai vezető, mint a korábbi afrikai és latin-amerikai comandanték, akikből a nyugati radikális baloldal azért faragott ikont, mert a megfelelő szavakat mondták a megfelelő sapkában.

*

Progresszív integráció. Jelenet Philippe de Broca 1983-as Az afrikai című filmjéből. Schiffer András figyelmébe.

2026. október 03.

Az OnTheWall névre hallgató Pink Floyd tribute zenekar a Rómer Házban. Fröccsel elmegy.

Alexandre Tansman Triptyque (1930)
Messages Quartet

A Die Welt 1987. április 13-i száma interjút közölt Milton Friedmannel. A Valóság az év júliusi számában átvette az interjút. Itt olvasható.

2026. szeptember 26.

Interjú Martin Jan Stránský neurológussal. Az interjú végén szóba kerül az írás és annak hatása az agyműködésre. Erről eszembe jut Marshall McLuhan több mint hat évtizede megjelent klasszikus műve a Gutenberg-galaxisról. A mű arról szól, hogy az írás, majd még inkább a nyomtatott szöveg, a könyv miként alakította át az emberi észlelés és gondolkodás szerkezetét, és hozta létre a tipografikus kultúrát. Az írás-olvasás miként erősítette meg a lineáris, szekvenciális és analitikus gondolkodást; miként hozott létre egy alapvetően vizuális kultúrát a korábbi orális kultúra auditív jellegével szemben. Nem beszélve a könyvek egész társadalmat átalakító hatásáról. A 18. századi filozófus, Condorcet az emberi szellem fejlődésének egyik vízválasztó fordulataként jellemezte a könyvnyomtatás feltalálását, amely a tudás széles körű hozzáférhetővé tételével az egész társadalmi világot átalakította, a nyilvánosságtól az oktatáson át a politikáig. Hasonló változásokat hozott később a mozgókép és a televízió. Meglehet, a mesterséges intelligenciával is hasonló léptékű változások elé nézünk, de némiképp korai még erről ítéletet mondani.

Dubrovay László Oscillations No. 1 (1978)

Az USA magazin magyar nyelvű 1981/33. száma. Benne — egyebek mellett — Irving Kristol A közgazdasági elmélet válsága című esszéje, amely eredetileg a The Public Interest egy 1980-as különszámában jelent meg Rationalism in Economics címmel. Az esszé alapállítása, hogy a közgazdaságtan leginkább akkor kerül bajba, amikor többet akar tudni és többet akar elérni, mint amire valójában képes. A közgazdaságtan legyen kevésbé ambiciózus: ne akarjon se fizikává, se erkölcsfilozófiává válni; maradjon annál a korlátozott, de valódi tudásnál, amelyet Smith óta a piac, az önérdek, az ösztönzők és a nem szándékolt következmények működéséről felhalmozott. Éppen ezért ebben az esszében nem Keynes, nem a neoklasszikusok, nem a posztkeynesiánusok, de még csak nem is a radikális baloldal Kristol igazi ellenfele, hanem az a racionalista meggyőződés, hogy az emberi világ egésze racionálisan áttekinthető és racionálisan berendezhető. Az esszé itt olvasható.

Csomagom érkezett, egyenesen Japánból. Egy Beltica című, 1989-es, szignált és számozott Vasarely-szerigráfia. Kap majd egy új, vékony fekete keretet és persze üveget is, mert az eladó óvatosságból kivette. Addig is: ez itt a dicsekvés helye. Update.

A Trump-párti amerikai jobboldal rémálma magyar díszletek között. Orbán Balázs úgy meséli el a magyar kormányváltást, hogy a Federalist közönsége is értse: az arafatkendős Alexandria Ocasio-Cortez legyőzte Ronald Reagant, majd másnap megkezdődött a vörösterror. A hidegháborús szovjet filmhíradók e fekete-fehér világában az Orbán-kormány „konzervatív”, a Magyar-kormány „kommunista”. Persze Orbán Balázs handabandázása eleve nem a magyar belpolitikáról szól, hanem az amerikai félidős választási kampányról; maga a lap is az „Elections” rovatba tette. 1956 elárulójának, ennek a primitív hazudozónak a szánalmas szövegeit idehaza szerencsére már senkinek nem jut eszébe komolyan venni.

*

Megnézem Sidney Lumet 1996-os Manhattanre leszáll az éj (Night Falls on Manhattan) című filmjét. Nem tudom, miért, de Andy Garcia játékát nem szeretem. Minden filmjében ugyanazt a bamba fejet vágja, mint aki azt sem tudja, hol van.

Olvasni kezdtem Joseph M. Gillman Prosperitás válságban (Prosperity in Crisis) című kötetét. A mű 1965-ben — a keynesi gazdaságelmélet zenitjén — jelent meg (idehaza 1967-ben), és hosszan foglalkozik az Általános elmélet bemutatásával. Mindazonáltal Gillman interpretációja félrevezető, amennyiben a keynesi megtakarítás–beruházás problémát finoman átpozicionálja egy hanseni, szekuláris stagnálás felé mutató értelmezésbe. Nem egyszerűen azt mondja, hogy Keynesnél a kamatláb — szemben a klasszikus ortodoxiával — a pénz és más vagyoneszközök tartása között teremt egyensúlyt, ezért a megtakarítási döntés nem hozza létre automatikusan a teljes foglalkoztatáshoz szükséges beruházást, hanem emellett azt is állítja, hogy teljes foglalkoztatás esetén hiányoznak a további profitábilis beruházási lehetőségek. Vagyis a keynesi, alapvetően koordinációs problémához Gillman hozzáilleszt egy strukturálisat. Így két különböző probléma csúszik össze: az egyik a megtakarítás és a beruházás közötti automatikus koordináció hiánya, a másik a beruházási lehetőségek strukturális elégtelensége. Mindez a szövegben is némiképp konfúz módon, összemosva jelenik meg. A könyv láthatóan a Sismondi–Luxemburg-féle „realizációs problémához” nagyon közel álló kérdés körül forog, azzal a különbséggel, hogy amit Marx értéktöbbletnek nevezett, azt Gillman — a némiképp neutrálisabb — „társadalmi többletnek” hívja. Gillman legfőbb tézise, hogy a fejlett kapitalizmus olyan társadalmi többletet termel, amelynek nincs automatikusan biztosított felhasználási vagy realizálási csatornája, és egy része nem talál elegendő kivezetést sem további beruházásban, sem fogyasztásban, ezért a gazdaságnak állandó, rendszerszintű hajlama van a stagnálásra. Keynes újraértelmezésének funkciója is éppen ezért az, hogy az Általános elméletet ennek a stagnációs problémának a fogalmi keretébe vonja.

Na de, olvasok tovább.

2026. szeptember 18.

(A tegnapi poszthoz.) Ligeti esete felfed egy különös aszimmetriát. A zseni eltékozolt életét még úgy ahogy el tudjuk magunknak képzelni. Ligetit mint szürke középiskolai matematikatanárt. De egy hétköznapi életben nem tudjuk elképzelni az eltékozolt zsenit. A szürke matematikatanárban, aki egykor nem aludta el a felvételi vizsga reggelét és barbár törvények sem tiltották el választott egyetemi szakjától, már nem látjuk a lehetséges zseniális zeneszerzőt. A megvalósult élet elfedi a meg nem valósultat. Egy középszerű ügyvédből, orvosból, mérnökből vagy tanárból nem tudjuk visszafelé felismerni azt a jelentős filozófust, zeneszerzőt vagy tudóst, aki a véletlenek folytán soha nem született meg benne. A meg nem írt könyveknek, a meg nem komponált zenéknek, a meg nem tett felfedezéseknek nincs archívumuk; a meg nem valósult életeknek nincs történetük. Nem tudjuk, kikben szunnyadhattak hatalmas életművek, és azt sem, milyen hétköznapi pályák akadályozták meg a létrejöttüket. A dolog természetéből adódóan soha nem is ismerhetjük meg ennek a veszteségnek a nagyságát. Mindazonáltal Ligeti esete olyan, mint valamiféle rés a valóság felszínén: rajta át meg nem született zsenik egész temetőjére nyílik rálátás.

A Gramofon 2000. novemberi száma. Benne Ligeti György-interjú, amelyből — egyebek mellett — megtudhatjuk, hogy Ligeti zeneszerzői pályája részben egy kényszerű életrajzi fordulatból nőtt ki: az érettségi után a kolozsvári egyetem fizika–matematika szakán szeretett volna továbbtanulni, de a zsidótörvények miatt erre nem volt lehetősége, viszont a konzervatóriumba felvették. Mindez két okból is zavarba ejtő. Ha nincsenek a zsidótörvények, könnyen lehet, hogy a 20. századi egyetemes zenetörténet egy hatalmas életművel lenne szegényebb. Emellett felmerül a kérdés: vajon mennyivel lett szegényebb az emberiség azzal, hogy voltak, akiket felvettek fizika–matematika szakra? (Az interjú itt olvasható.)