Yanis Varoufakis cikke. Csuderlik Péter figyelmébe.

*

Épp Yanis Varoufakis Beszélgetések a lányommal: A kapitalizmus rövid története című, idehaza frissen megjelent könyvét olvasom. Mérsékeltebb annál, mint amire számítottam, amikor kézbe vettem. De még csak a felénél tartok.

*

John Cage Ryoanji (1983/1985). Ha levinnéd a pulzusod 40-re. (A Ryōan-ji egy híres kiotói zen buddhista templom.) 

*

Tobin 1986-os The Future of Keynesian Economics című írása. Egy derülátónak nem nevezhető, szerkezetileg erősen alulkomponált szöveg. Tobin szerint a keynesi közgazdaságtannak leginkább azért van jövője, mert legfőbb riválisának, az újklasszikus makroökonómiának nincs. Tobin úgy látja, a keynesi elmélet maradandó és jövőképes magva nem az ármerevség vagy az IS–LM, hanem annak felismerése, hogy a teljes foglalkoztatást fenntartó, magas beruházási rátájú kapitalista gazdaság működését lényegi bizonytalanság és instabil hosszú távú várakozások hatják át.

*

A Csíki Hot Honey BBQ burgonya chipsnek leginkább füstölt kolbász íze van.

*

Minden alkalommal, amikor meghallgatom a Beatles 1966-os Revolver albumát, elfog az érzés: ez minden idők legjobb lemeze. Persze nem vagyok teljesen egyedül az érzéssel. A Rolling Stone 2003-as 500 Greatest Albums of All Time különszáma szerint, 270 zenész, kritikus és producer értékelése alapján, minden idők harmadik legjobb albuma (fun fact: ezen a listán a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band album az első). Nota bene tíz évvel később, 2013-ban a brit New Musical Express hasonló listával rukkolt elő, amin második helyezett lett az album.

*

J. Lee Thompson 1983-as Éjféli leszámolás (10 to Midnight) filmje. A zsaru, akit Charles Bronson alakít, egy pszichopata sorozatgyilkost üldöz, akinek fiatal nők az áldozatai. A férfi anyaszült meztelenre vetkőzik a gyilkosságok előtt. Ennek okára a nézők nem kapnak magyarázatot. Viszont eszembe juttatja az Amerikai pszicho nevezetes jelentét, amiben Christian Bale szintén meztelenül (mindössze egy fehér tornacipőt viselve), véresen, motoros fűrésszel a kezében üldözi a nőt.

1983 szeptemberében, Keynes születésének századik évfordulója alkalmából, a Long Island-i Hofstra University-n jubileumi Keynes-konferenciát tartottak, melynek Keynesian Policies in Theory and Practice címet viselő programadó beszédét a korszak vezető keynesiánus közgazdásza, a Nobel-díjas James Tobin tartotta. (A beszéd szerkesztett változata később tanulmányként is megjelent.) Tobin e centenáriumi beszédében kiemeli, hogy Keynes 1936-ban megjelent Általános elmélete kevés kézzelfogható, tényleges gazdaságpolitikai ajánlást tartalmaz, ezért Keynes gazdaságpolitikai elképzeléseit nemcsak ebből a műből, hanem korábbi vitáiból, röpirataiból és közéleti szerepvállalásából kell rekonstruálni. A második világháború után kialakuló keynesi gazdaságpolitikai rendszer jelentős részét valójában Keynes követői dolgozták ki. A fiskális keynesianizmus részletes elméletét főként Alvin Hansen és köre, az átfogó makropolitikai keretet, neoklasszikus szintézis néven, pedig Paul Samuelson. Tobin e háborút követő "keynesi makropolitika" négy alapelvét különíti el. Először: az elsődleges célok reálgazdaságiak, mindenekelőtt a teljes foglalkoztatás, a kibocsátás növekedése és stabilitása. Másodszor: aktivista keresletszabályozás, aminek előretekintőnek és a gazdaság mindenkori állapotára érzékenynek kell lennie. Harmadszor: a fiskális és monetáris politika nem egymás alternatívája, hanem összehangolt policy mix. Nota bene Tobin elismeri, hogy az Általános elmélet megjelenését követő másfél-két évtizedben számos keynesiánus (különösen Nagy-Britanniában) Keynes tekintélyére hivatkozva leértékelte a pénz és a monetáris politika makrogazdasági jelentőségét. Tobin szerint ugyanakkor Keynes álláspontja ennél árnyaltabb volt: kidolgozta ugyan a likviditási csapda gondolatát, de nem tekintette azt tipikus helyzetnek, és nem használta fel a monetáris politika ignorálásának általános igazolásaként. Negyedszer: a fiskális-monetáris policy mix önmagában nem képes egyszerre biztosítani a teljes foglalkoztatást és az árstabilitást; ehhez bér-, jövedelem- és munkaerőpiaci politikára is szükség van. Ez utóbbi, harmadik eszközcsoport feladata az volna, hogy mérsékelje az inflációs bér- és árnyomást, illetve csökkentse azt a munkanélküliségi szintet, amely mellett az infláció stabil maradhat, anélkül, hogy ehhez tartós recesszióra és súlyos társadalmi-gazdasági veszteségekre lenne szükség. Tobin a beszédében megállapítja a reaganomics és a Volcker vezette Federal Reserve állítólagos kudarcát, ami a monetarizmus elméleti elégtelenségének bizonyítéka. Tobin ezért amellett érvel, hogy a keynesi gazdaságpolitikára, megreformált, korszerűsített formában, de továbbra is szükség van.

Nyitott szemmel a kapitalizmusról és az imperializmusról
diafilm, 1962 MDV., Bp.

A tegnapihoz. Johnson szerint a fiatal közgazdászokat nem pusztán az új gondolatok iránti nagyobb fogékonyság vonzza az elméleti forradalmakhoz. Az uralkodó ortodoxiához későn érkezve könnyen érezhetik úgy, hogy a nagy „elméleti gyümölcsöket” már leszedték előttük, és velük együtt a hírnevet, az állásokat és a vezető akadémiai pozíciókat is az idősebb nemzedék szerezte meg. Egy új paradigma ezzel szemben „új fát ültet”: megnyitja a versenyt, és lehetőséget kínál arra, hogy a fiatalok megkerüljék az ortodoxiát uraló idősebb generáció szakmai fölényét. Az új kutatási program korai művelőiként gyorsabban juthatnak tudományos tekintélyhez és kedvezőbb akadémiai pozíciókhoz. A fiatalabb korosztály lelkesedése ezért nemcsak az intellektuális újdonság iránti nagyobb nyitottságból fakad, hanem abból is, hogy az elméleti forradalom újraosztja a szakmai elismerés és a pozíciószerzés esélyeit.

Életjel. Schmidt Mária új poszttal jelentkezett a Látószög blogon, melyből megtudhatjuk, hogy nem minden orosz, ami Borisz.

Szemben a géppel. Ryan Fleck 2006-os Fél Nelson (Half Nelson) című filmjében Ryan Gosling egy fiatal, crackfüggő tanárt alakít, aki egy brooklyni állami iskolában kiskamaszoknak tanít történelmet, emellett pedig az iskolai lány kosárlabdacsapat edzője. A film egyik jelenetében a diákok a tantermi televízión Mario Savio 1964. december 2-án, a Kaliforniai Egyetem berkeley-i campusán, a Sproul Hall lépcsőjén elmondott beszédének egy részletét nézik. A jelenetben Gosling tanárfigurája összekapcsolja Savio „machine” metaforáját a Rage Against the Machine együttes nevével. A diákok azonban nem értik az utalást.

Mélységes mély. A Figyelő 2006. októberi, 41. számában jelent meg Edmund Phelps, az abban az évben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett közgazdász rövid cikke. A real business cycle theory bevett magyar fordítása reál üzleti ciklusok elmélete, a cikkben azonban „a tényleges üzleti ciklusok elméleteként” szerepel.

Harry G. Johnson 1971-es The Keynesian Revolution and the Monetarist Counter-Revolution című tanulmánya a keynesi forradalom és a monetarista ellenforradalom példáján azt vizsgálja, milyen feltételek között mehet végbe elméleti paradigmaváltás a közgazdaságtanban. A tanulmány az „intellektuális változásnak” amolyan „amatőr szociológiája” kívánna lenni. Johnson legfőbb meglátása, hogy egy új elmélet sikere nem pusztán annak tudományos igazságán múlik, de legalább ennyire fontos, hogy a fennálló ortodoxia látványosan kudarcot valljon egy egyszerre időszerű és jelentős gazdasági probléma magyarázatában, míg az új irányzat érthető elméleti választ, alkalmazható módszertant és széles kutatási programot kínáljon. Egy új elmélet sikerét különösen elősegíti, ha világosan vizsgálható empirikus összefüggéseket állít középpontba, és a fiatal közgazdászok számára újfajta kutatási témákat, publikációs lehetőségeket és szakmai előmenetelt teremt. Míg a keynesi forradalom történeti hátterében a tömeges munkanélküliség állt, amelyet a korabeli marshalli neoklasszikus ortodoxia nem tudott kielégítően megmagyarázni, addig a monetarista ellenforradalom hátterét az infláció jelentette, amelynek magyarázatába viszont az ortodox keynesianizmus bicskája tört bele. Míg Keynes elmélete a fogyasztási függvénnyel kínált mérhető empirikus összefüggést, addig a monetarizmus a stabil pénzkeresleti függvényt tette empirikus programja középpontjába, miközben a pénz és a nominális jövedelem kapcsolatának vizsgálata új lendületet adott az ökonometriai kutatásnak. A két paradigmaváltás sikere tehát Johnson értelmezésében ugyanabból a szerkezetből fakadt: az uralkodó ortodoxia kudarca találkozott egy új, empirikusan kutatható és szakmailag termékeny elméleti programmal.

David McWilliams könyve nem mentes a belső ellentmondásoktól. Anélkül, hogy ezeket a fogalmakat használná, McWilliams a könyv egy helyén megkülönbözteti a pénzkínálat exogén és endogén felfogását. Noha helyesen állapítja meg, hogy a kereskedelmi bankok hitelnyújtással számlapénzt teremtenek, ebből rögtön arra a következtetésre jut, hogy a pénzkínálatot — lényegében a 19. századi Banking School logikájának megfelelően — endogén módon a „kereskedelem igénye” (needs of trade) határozza meg. Ám ezzel az egyébként gyakori érveléssel legalább két probléma van. A Thomas Tooke nevéhez kapcsolódó needs of trade tétel legfőbb hibája, amelyre az osztrák közgazdasági iskola képviselői rendszeresen felhívják a figyelmet, hogy a hitelkeresletet függetlennek tekinti a hitelkínálat feltételeitől. Ez azonban csak ritkán áll fenn. Egy mindenki által ismerős, hétköznapi példával élve, 3%-os támogatott kamatláb mellett nagyobb a lakáshitel-kereslet, mint 8%-os kamatláb mellett. Általában: a hitel iránti kereslet maga is függ a bankok által megszabott kamatlábtól és egyéb hitelezési feltételektől. Miként Ludwig von Mises fogalmaz: „Wicksell rámutatott, hogy az üzleti tranzakciók volumene nem független a bank magatartásától. Ha a bank csökkenti a diszkontrátát, akkor a vevőnek kevesebbet kell fizetnie a nyersanyag finanszírozásáért, és az ügylet jövedelmezőbbnek tűnik, mint egyébként. A bankok tehát a kamatláb csökkentésével maguk is növelhetik a „kereskedelem igényét”. Amikor pedig a kamatláb alacsonyabb, a bankok kiterjesztik hitelezésüket, ami inflációs hatású”. Röviden, a hitel nem egyszerűen követi a „kereskedelem igényét”, hanem a hitelkínálat feltételei maguk is alakítják ezt az igényt. A lakáshitel példájánál maradva, amikor a kereskedelmi bankok lakáshitelt nyújtanak, valóban számlapénzt teremtenek, de ebből nem következik, hogy a lakáshitel-kereslet független lenne a lakáshitel-kínálat feltételeitől. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon is függ tőle. Mondhatni, a hitelkereslet nem exogén, amennyiben nem független a monetáris politikától vagy egyéb kormányzati intézkedésektől. McWilliams a könyv 19. fejezetében tesz hitet a pénzkínálat endogenitása mellett. A 20. fejezetben azonban a 2008-as másodrendű jelzáloghitel-válságot már hibátlan wickselli–misesi szellemben mutatja be. Szó szerint ezt írja: „Általában, ha a központi bank mozgásba akarja hozni a gazdaságot, akkor csökkenti a kamatlábakat. Ez határozza meg a hitelek árát, és ha a hitelek olcsóbbak, az emberek több hitelt vesznek fel és kevesebbet takarítanak meg, a bankok pedig hitelezni fognak, ez pedig felfelé hajtja a kiadásokat”. A 2008-as válságot McWilliams szerint az idézte elő, hogy a Federal Reserve korábban túl sokáig tartotta túl alacsonyan az irányadó kamatlábat, ezzel hitelexpanziót és ingatlanbuborékot gerjesztve. Úgy tűnik, a pénzkínálat endogenitása egyetlen fejezetig bírta. A 19. fejezetben a pénzteremtést még a „kereskedelem igénye” húzza maga után; a 20. fejezetben viszont már maga McWilliams mutatja meg, hogy ezt az igényt a jegybank kamatpolitikája döntő módon alakítja. Még egyszer: a bankok nem egyszerűen kielégítik a gazdaság tőlük függetlenül kialakult hitelkeresletét, hanem a hitelkamatok és egyéb feltételek maguk is erőteljesen hatnak erre a keresletre. Ez a pénzkínálat vélelmezett endogenitásával az egyik probléma. A másik probléma alapvetően intézményi természetű, és McWilliams könyvében ugyan nem esik róla szó, érdemes mégis röviden kitérni rá. A modern horizontalista (posztkeynesiánus) megközelítés szerint a pénzkínálat endogén, mert a kereskedelmi bankok hitelkínálata képes rugalmasan alkalmazkodni a hitelkereslethez. De a pénzkínálat endogenitása ebben az értelemben merőben feltételes: abból következik, hogy a jegybankok a kamatlábat tekintik közvetlen operatív célváltozónak, és passzívan ehhez igazítják a jegybanki tartalékok kínálatát. Mindazonáltal nincs ebben semmilyen elméleti vagy banktechnikai szükségszerűség, hanem a választott monetáris politikai rezsim következménye, egy de facto intézményi döntés, és nem több. Elvileg választható ettől eltérő monetáris rezsim is, amelyben a jegybankok tartalék- vagy valamilyen pénzmennyiségi változót céloznak, miközben teret engednek a kamatlábak ingadozásának. Erre történeti példa a Volcker vezette Federal Reserve 1979-ben bevezetett működése. De még szemléletesebb ellenpéldát kínál a közvetlen hitelkontingens, mint monetáris politikai eszköz, amikor a jegybank mennyiségi korlátot szab a kereskedelmi bankok hitelállományára vagy annak növekedésére. A pénzkínálat endogenitása szigorú értelemben azt jelentené, hogy a jegybankok még elvileg sem képesek annak mennyiségi kontrolljára, de erről szó sincs. Még egyszer: a kereskedelmi banki pénzteremtés nem teszi szükségszerűen endogénné a pénzkínálatot; annak részbeni endogenitása a választott jegybanki rezsim vagy monetáris politika következménye. Összefoglalva, különböző jegybanki rezsimek, monetáris politikák és kormányzati intézkedések mellett a hitelkereslet is különbözőképpen alakul, így az az állítás, hogy a hitelkereslet által húzott pénzkínálat endogén lenne abban az értelemben, hogy a pénz- és hitelkínálattól függetlenül kizárólag az üzleti élet igényeit tükrözné, bizonyosan téves. A contrario: ha a pénzmennyiség pusztán a „kereskedelem igényeit” követné, a jegybankok soha nem tudnának eszközbuborékokat vagy inflációt generálni; sőt a monetáris politika teljesen hatástalan lenne.

David McWilliams 2024-es könyve olvasmányos, nagy ívű történelmi panoráma, ami a pénz történetét meséli el gondosan válogatott epizódokon át, az Ishango-csonttól a kriptovalutákig. Valójában egy szellemes ismeretterjesztő munka. Nem közgazdaságtan, de még csak nem is klasszikus elmélettörténet. Nem Aquinói Tamást, Nicole Oresme-et, Hume-ot, Galianit vagy Max Webert idézi meg, hanem a pénz kultúrtörténetét meséli el anekdotikus, könnyed stílusban. Egyszerre beszél vallásról, művészetről, hatalomról, háborúról, technológiáról és a társadalmi képzelet alakulásáról. McWilliams hősei éppen ezért nem a közgazdasági gondolkodás nagy alakjai, hanem Gutenberg, Darwin, Alexander Hamilton vagy James Joyce. Olyan figurák, akiknek munkássága a pénzhez való viszonyon keresztül kap új megvilágítást. Vajon tudtuk, hogy az Ulysses szerzője, Joyce nyitotta az első mozit Írországban? Reggel még a vetítőgép árán alkudozott, délután már a Dublini emberek regényét próbálta kiadatni. A könyv eredeti alcíme szerint a pénz története egyúttal „az emberiség története”. E tétel végighúzódik McWilliams művének fejezetein: ahogyan egy-egy korszak a pénzt használta és értelmezte, úgy formálta saját kultúráját, szokásait, politikai intézményeit és tudományos világképét. Nota bene a történetek helyenként meglepően új ismeretekkel szolgálnak, legalábbis számomra. Darwin például feljegyezte naplójában, hogy 1838 októberében került a kezébe Malthus Tanulmány a népesedés törvényeiről című műve, amelynek hatására úgy érezte: „végre volt egy elméletem, ami alapján dolgozhattam”. Darwin Mathustól vette az inspirációt a természetes szelekció elméletéhez. Innen nézve a „szociáldarwinizmus” elnevezés némiképp félrevezető: amit később Darwintól eredeztettek, annak fontos elemei Malthus gondolatvilágából érkeztek. Meglehet, pontosabb volna inkább „ökomalthusianizmusról” beszélni. Röviden: McWilliams könyve tartalmas, könnyen befogadható, mégis gazdag ismeretterjesztő munka. Ideális nyári olvasmány, ami úgy mesél a pénzről, mint az emberi kultúra egyik legősibb és legizgalmasabb történetéről.

Egy kis időre elment az internet, én pedig váratlanul megismerkedtem a Chrome dinójátékkal. Persze internetkapcsolat mellett is fut (chrome://dino/). A szóközzel indul és ugrik, a lefelé nyíllal pedig lebukik. Update. 2220 pont.

A keynesi gazdaságpolitika eredendően anticiklikus fiskális politika. Gazdasági visszaesés idején a kormány költségvetési deficittel élénkíti az aggregált keresletet, fellendülés idején viszont költségvetési szufficittel fogja vissza azt. A költségvetés így nem feltétlenül minden egyes évben, hanem az üzleti ciklus egészében kerül egyensúlyba: a recessziós hiányt a konjunkturális többlet ellensúlyozza, ezért az államadósság hosszabb távon nem növekszik. A deficit ebben a rendszerben nem állandó finanszírozási mód, hanem időleges stabilizációs eszköz. John Kenneth Galbraith, a hidegháborús korszak egyik legismertebb keynesiánus közgazdásza egy 1988-as interjúban azonban elismerte e gazdaságpolitika alapvető politikai korlátját. Az anticiklikus fiskális politika ugyanis politikailag aszimmetrikus. Míg a fiskális expanzió viszonylag könnyen megvalósítható, a restrikció nem az. A választók az előbbit jutalmazzák, az utóbbit büntetik. Nehéz elképzelni olyan politikust, aki konjunktúra idején önként lefékezi a gazdaságot. Galbraith önkritikájának lényege, hogy a keynesiánusok hallgatólagosan technokrata kormányt feltételeztek. Olyan döntéshozókat, akik az üzleti ciklus mindkét szakaszában azonos fegyelemmel hajtják végre a közgazdaságilag szükséges lépéseket. A demokratikus politika azonban többnyire nem így működik. Ahol pártok és politikusok versenyeznek a hatalomért, ott erős ösztönzés működik a népszerűtlen gazdaságpolitika elkerülésére. Így a keynesi politika elméletileg anticiklikus, a gyakorlatban viszont egyoldalúan expanzívvá válik. A második világháborút követő évtizedekben a nyugati politikusok a keynesi politika expanzív felét intézményesítették, a restriktív felét pedig rendszeresen elhalasztották, ami krónikus költségvetési deficithez, inflációhoz és növekvő államadóssághoz vezetett. Az 1988-as interjúban Galbraith lényegében olyasmit ismert el, amit James Buchanan és Richard Wagner már 1977-es Democracy in Deficit című művükben részletesen kifejtettek: egy gazdaságpolitikai szabály nem értékelhető attól az intézményi környezettől függetlenül, amelyben alkalmazni kívánják. A politikai intézmények sajátos ösztönzőket teremtenek, és ezek szisztematikusan torzíthatják a döntéseket. A keynesi fiskális politika esetében e torzítás deficit-hajlam formájában jelentkezik. A fiskális egyenleg gazdaságirányítási eszközként való használata ezért nem semleges: egy eleve túlköltekezésre hajlamos demokratikus rendszerben tovább gyengíti a kiegyensúlyozott költségvetés normáját.

Schmidt Mária Látószög blogja április 9. óta néma. A győri Scruton kávézó lehúzta a rolót. A Sulyok melletti tüntetésen Áder János a headliner. Szomorú lehet manapság magyar konzervatívnak lenni. (Talán a Magyar Szemle friss különszáma nyújthat csak némi vigaszt.) Nemzeti futurizmust az orbánista nyugdíjasoknak!  

Csunderlik Péter könyve afféle nyári olvasmány. Persze érződik rajta a szerző balos elfogultsága, kivált a Konzervatív forradalom a Reagan-korszakban című VII. rész rövid fejezeteiben, de ugyanígy abban a balos történészekre jellemző félreértésben is, miszerint az 1929–1933-as válság túltermelési válság lett volna. Ugyanakkor Csunderlik helyenként egészen jópofa is tud lenni. Például a Muhammad Aliról írt fejezetben.

A Douglas Greenwald szerkesztette, 1982-es Encyclopedia of Economics inflációról szóló szócikkét az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett keynesiánus közgazdász, James Tobin írta. A tizenhárom oldalas(!), sűrűn szedett szócikk egy helyütt világos megállapítást tesz: önmagában a kőolaj, az élelmiszer vagy az egészségügyi ellátás árának emelkedése nem okoz inflációt. Ezek a változások csupán annyit jelentenek, hogy bizonyos javak más javakhoz képest drágábbá váltak. Egy teljesen rugalmas árakkal működő gazdaságban a relatív árak átrendeződése nem emelné meg az általános árszintet: más árak csökkennének, és az árindex egésze változatlan maradna. Mindazonáltal Tobin hozzáteszi: „a mi világunkban ez nem így történik”. Az 1973–74-es olajválság például kétszámjegyű inflációt okozott. Miért? Tobin válasza: azért, mert a gazdasági szereplők és a gazdaságpolitika nem puszta relatívár-változásként kezelik a sokkot. A bérek és árak lefelé merevek, az érintett csoportok igyekeznek megőrizni reáljövedelmi pozíciójukat, a kormányzat és a jegybank pedig nem vállalják azt az átmeneti munkanélküliség-növekedést és termeléskiesést, amely a nominális alkalmazkodás megtagadásával esetleg járna. A kulcs mégis az, hogy Tobin (minden keynesiánus hangsúly ellenére) elismeri a monetáris feltétel elsődlegességét. Ha a jegybank nem engedi a pénzmennyiség növekedését, akkor a magasabb olajár vagy bérköltség nem válik tartós, általános inflációvá: valahol máshol mennyiségi visszaesés, profitcsökkenés, munkanélküliség vagy árengedmény jelenik meg. Ha viszont a monetáris politika alkalmazkodik, akkor a relatívár-sokk beépül az általános árszintbe. Másképp fogalmazva: az olajár emelkedés, a bérnyomás vagy bármely kínálati-sokk legfeljebb kiváltó körülmény. Az infláció közvetlen feltétele a pénzmennyiség, illetve a nominális kereslet növekedése. Tobin maga emeli ki, hogy 1972-ben a pénzmennyiség 9,1 százalékkal nőtt. Vagyis a monetáris háttér készen állt arra, hogy a sokk inflációvá váljék. A szócikk éppen ezért egy belső feszültséget hordoz. Tobin retorikailag szofisztikált, intézményi és elosztási konfliktusokra épített magyarázatot kínál, ám amikor az általános árszint tartós emelkedésének mechanizmusát kell megvilágítania, végső soron maga is a pénzmennyiség és a nominális kiadások növekedéséhez tér vissza. A relatívár-sokk önmagában nem elégséges: az inflációhoz monetáris alkalmazkodás szükséges.

Rothbard 1978-as Austrian Definitions of the Supply of Money című tanulmánya (in) természetesen Mises pénzfogalmából indul ki. Mises szerint a pénz lényege, hogy általános csereeszköz, illetve a piaci ügyletek végső fizetési eszköze. Ezzel önmagában nincs is probléma. A látra szóló bankbetét, vagyis a folyószámlapénz ugyan pénzhelyettesítő, de pénzkínálatba való bevonása Rothbard részéről kézenfekvő. A folyószámlapénzt ugyanis nem szükséges előbb készpénzre váltani ahhoz, hogy piaci ügyletekben használható legyen: fizetési funkcióját tekintve készpénzzel egyenértékűen működik, a piaci szereplők pedig általánosan és névértéken elfogadják. A probléma az, hogy Rothbard nem áll meg a látra szóló bankbetéteknél, hanem mindenféle pénzre váltható követelést és pénzügyi eszközt is a pénzkínálat részének tekint. Vagyis a pénz fogalmát olyan eszközökre is kitágítja, amelyek nem általános csereeszközök, hanem csupán pénzre váltható követelések vagy likvid pénzügyi eszközök, és a legkevésbé sem számítanak általános vagy végső fizetési eszköznek. Ide sorolja például a lekötött betéteket, a takarék- és hitelszövetkezetekben vezetett tagi betéti számlákat, sőt még az életbiztosítási szerződések mögött felhalmozott tartalékokat is. Rothbard ezzel a Mises-féle funkcionális pénzfogalomtól, vagyis az általános csereeszköz és végső fizetési eszköz fogalmától átcsúszik egyfajta „pénzre válthatósági” kritériumba. Csakhogy attól, hogy valami likvid, vagy fix feltételekkel pénzzé tehető, még nem válik pénzzé. Ha egy eszközt előbb pénzre kell váltani ahhoz, hogy fizetésre használható legyen, akkor az definíció szerint nem lehet pénz. Az ilyen eszköz nem pénz, hanem pénzre szóló követelés vagy más pénzzé tehető vagyonforma. A Rothbard által a pénzkínálatba bevont eszközök jelentős része ezért nem tölti be azt az alapvető pénzfunkciót, amelyet Mises maga hangsúlyozott.

Seres Laci felköszönti a 250 éves Egyesült Államokat, amit a magam részéről stílszerűen egy Ayn Rand‑idézettel egészítenék ki.

*

Borítókép. Bár a 11., 14., 18. és 19. kötetek hiányoznak, így is elég komoly jelzésértéke van.

Vajon melyik amerikai magazin közölt 1973-ban egy 13 oldalas (háromhasábos oldaltördelésben), több mint 16.000 szavas interjút Milton Friedman-nel, amelyben szó esik az inflációtól kezdve a minimálbéren, a fogyasztóvédelmen és a negatív jövedelemadón át a faji diszkriminációig egy tucat gazdasági és társadalompolitikai kérdésről? Talán a Fortune? A Commentary? A The Atlantic? A helyes megfejtés: a Playboy magazin. Újabb nagyszerű relikviával lettem gazdagabb. Nota bene az interjú bekerült Friedman 1974-es There's No Such Thing as a Free Lunch című kötetébe is, ahol önmagában 38 oldalt foglal el.

B. Traven (alias Ret Marut) 1926-os Halálhajó című regénye a klasszikus anarchista-antikapitalista irodalom markáns darabja. A cselekmény kiindulópontja látszólag egyszerű: egy amerikai matróz, a regény hőse személyazonosító iratok nélkül idegen földön ragad, és belesodródik egy tragikomikus adminisztratív útvesztőbe. A regény első része egy olyan kafkai világot idéz, ahol az egyik igazolás megszerzéséhez szükség volna egy másikra, ami viszont csakis az első birtokában állítható ki. Traven szemléletesen ragadja meg a bürokratikus rendőrállam önmagát szolgáló, zárt rendszerét, ami kíméletlen és egyben nevetséges csikicsuki játékot űz az elesettekkel és kiszolgáltatottakkal. A regény történeti kontextusa azonban lényegesen árnyalja az olvasatot: az első világháborút követően Európa államai korábban nem ismert mértékben kezdték szabályozni a személyazonosságot és a határokon való mozgást. Az útlevelek, engedélyek és különféle igazolványok rendszere ekkor vált a mindennapi élet meghatározó részévé. A Halálhajó azonban távolról sem merül ki a születőben lévő bürokratikus állam kritikájában. A személyazonosító iratok hiánya a regényben fokozatosan metaforává válik. A főhős és sorstársai nem csupán adminisztratív értelemben váltak „papír nélkülivé”, hanem társadalmi értelemben is megszűntek létezni. Nincs lakcímük, nincs állampolgárságuk, nincs jogi státuszuk; ebből következően sem életük, sem munkájuk nem bír jelentősséggel. Traven az „ötödik rendnek” nevezi a társadalom e számkivetettjei. Ezek az emberek már nem egyszerűen a munkásosztályhoz („negyedik rend”) tartoznak, hanem azon is kívül rekedtek, amennyiben nem rendelkeznek azokkal a minimális feltételekkel sem, amelyek lehetővé tennék számukra a visszatérést a jogrend vagy a normális munka világába. A regény tragikuma éppen abból fakad, hogy ebből a helyzetből nincs kiút. Ahhoz, hogy valaki új életet kezdhessen, szükséges számára valamilyen kiindulópont: egy állampolgárság, egy lakcím, igazolás egy korábbi legálisan végzett munkáról. Traven hőseinek azonban semmijük sincs, épp ezért soha nem lesznek képesek egyről a kettőre jutni: a gödör alján csapdába kerültek. A regény halálhajója, a Yorikke nem egyszerűen egy rozoga, biztosítási csalásokra használt teherhajó, hanem a végső társadalmi lecsúszás szimbóluma. Mindazok végső állomása, akiket sem a bürokratikus állam, sem a gazdaság nem tekint többé teljes jogú embernek. Fizikai pusztulásuk a süllyedő hajón csupán beteljesíti azt a folyamatot, amely a társadalmi kirekesztettségükkel már korábban megkezdődött.

A hétfőn elhunyt Alan Greenspan 1987. augusztus 11. és 2006. január 31. között, vagyis 18 évig és 173 napig állt az amerikai jegybank élén. Ez önmagában is rendkívül hosszú idő, ám mégsem rekord a Fed történetében. William McChesney Martin 1951. április 2. és 1970. január 31. között, 18 évig és 305 napig vezette a jegybankot. Greenspan csak a második.

*

A 20. század nagy részében a Fed egyáltalán nem működött transzparensen. A mából visszatekintve akár megdöbbentőnek is tűnhet, de egészen 1994-ig — vagyis Greenspan második ciklusának közepéig — még a kamatdöntéseket sem közölték nyilvánosan. A piacnak a bankközi kamatmozgásokból kellett kikövetkeztetnie, hogy a Fed valójában mit csinál. Éppen ezért minden jegybanki jelzés különös súlyt kapott. A fedwatcherek az elejtett félmondatoktól kezdve Greenspan kézitáskájának vastagságáig (vagyis hogy mennyi iratot cipelt magával) mindenből a monetáris politika irányát próbálták kiolvasni. A transzparencia hiánya így sokkal misztikusabb színben tüntette fel a Fedet és annak vezetőit.

*

Greenspan hosszú hivatali ideje alatt négy elnökkel volt munkakapcsolatban, de korábbi elnököket is személyesen ismert. Valójában az amerikai politika több generációján átívelő kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Saját visszaemlékezése szerint a két legokosabb politikus, akivel találkozott, Nixon és Clinton voltak.

*

Greenspan saját tapasztalata alapján meglehetősen szkeptikusan látta a politikusok gazdasági érdeklődését: úgy vélte, a legtöbbjüket valójában nem különösebben foglalkoztatta, hogyan működik a gazdaság. Sőt, Greespan úgy látta, hogy szemben a közvélekedéssel, még Reagan figyelmét sem elsősorban a gazdaság, sokkal inkább a külpolitika kötötte le. Egyetlen kivételt emelt ki: Bill Clintont, akiről úgy tartotta, valóban érdeklődik a gazdaság állapota iránt, és komolyan próbálja megérteni, hogy milyen folyamatok történnek a gazdaságban.

*

Greenspan eredetileg jazz-zenésznek indult: klarinéton és szaxofonon játszott. A zenészi pályával saját bevallása szerint akkor hagyott fel, amikor rájött, hogy soha nem lesz olyan muzsikus, mint egykori zenésztársa, Stan Getz. Ami azért meglehetősen szigorú önértékelés volt: Getz később a 20. század egyik legnagyobb hatású jazz-szaxofonosa lett. Ha minden jazz-zenész letenné a hangszerét, aki nem mérhető Stan Getzhez, nem sokan maradnának.

Amikor 1980-ban Reagan megnyerte az amerikai elnökválasztást, a Republikánus Párt győzelmi koktélpartijain megsokasodtak az apró, ismétlődő Adam Smith-portrékkal díszített selyemnyakkendős vendégek. Egymás hátát lapogatva, a gazdaságpolitikai fordulat reményében várták a közelgő fellendülést. A korabeli beszámolók szerint a Reagan-kormányzat vezető tisztviselői közül is sokan hordták az Adam Smith stilizált arcélét mintázó nyakkendőt. A TIME magazin 1981-ben még egy rövid cikket is szentelt az új divatnak: állításuk szerint ez volt „a legnépszerűbb nyakkendő a Reagan-féle Fehér Házban”. A nyakkendő viselői között találjuk Edwin Meese elnöki főtanácsadót, Murray Weidenbaumot, az elnöki gazdasági tanácsadó testület vezetőjét, Martin Andersont, az elnök politikai fejlesztési főtanácsadóját vagy éppen Caspar Weinberger védelmi minisztert. Nem sokkal kinevezése után George Shultz külügyminiszter is egy ilyen darabban szerepelt a TIME magazin 1982. július 5-i számának címlapján. Jóllehet nyilvános rendezvényeken nem viselte, még Reagan elnöknek is volt belőle. Az Adam Smith-nyakkendő Reagan elnökségének első éveiben valóságos törzsi jelképpé vált Washingtonban. Smith profilja a szabad piac, az adócsökkentés és a kisebb állam emblémájává lett a „reaganomics” hívei számára. Nota bene Adam Smith-nyakkendőt manapság is lehet kapni, többféle kivitelben. Ha valaki úgy érzi, már kinőtte a Che Guevara-pólót.

A Playboy magazin 1981. decemberi számának 20 Questions („20 kérdés”) rovatában John Kenneth Galbraith szerepelt. A kétoldalas kis interjú idehaza is megjelent Galbraith válaszol címmel az Interpress Magazin (IPM) 1982. májusi számában. A magyar változatban azonban Galbraith mindössze 18 kérdésre válaszol. Az eredeti Playboy-interjú 8. és 13. kérdése teljes egészében kimaradt. A 8. kérdés azt firtatja, hogy Galbraith, a liberális (értsd: szociáldemokrata) közgazdász leülne-e egy italra Milton Friedman-nel, a konzervatív (értsd: klasszikus liberális) közgazdásszal. Nem világos, miért maradt ki. A 13. kérdés kétségkívül nehezebb eset. Egy szójátékon alapul, amelyet szinte lehetetlen frappánsan magyarra átültetni. Emellett a Proposition 13-nak és a Proposition Two and a Half-nak nekem is utána kellett néznem, máskülönben fogalmam sem lett volna, mire utalnak. Ami 2026-ban kétségkívül egyszerűbb, mint 1982-ben lett volna. Ráadásul az IPM-ben közölt 18 válaszból is történtek kisebb húzások. Kimaradt például egy csípős megjegyzés Arthur Lafferről és a „kínálati közgazdaságtanról” a 4. kérdésre adott válaszból, valamint a Churchill-idézet a 9. válaszból, amely maga is egy szellemes szójátékra épül (bevallom, ennek is gyorsan utána kellett keresnem). Nem vagyok benne biztos, hogy e kihagyások mögött politikai megfontolások álltak. Miért is hagytak volna ki 1982-ben egy Friedman kárára elkövetett élcelődést? A kimaradt részek közös vonása inkább az, hogy erős politikai utalásokra, illetve nehezen fordítható nyelvi játékokra épülnek. Könnyen lehet, hogy a fordító egyszerűen nem tudta hova tenni ezeket az utalásokat, vagy épp a szerkesztő nem látta értelmét olyan részletek megtartásának, amelyek a hazai olvasók számára külön magyarázat nélkül aligha lettek volna érthetők. Nota bene Galbraith egyik meglátása valóban csattanós: egy közgazdász számára nincs rosszabb annál, mint amikor kipróbálják az ötletét, amely nem működik. Az eredeti Playboy-interjú és a magyar közlés itt olvasható.

A szervezők lemondták a jövő heti Jazzfest Budapestet. Nem hallom Al Di Meolát. Szomorú vagyok.

*

Már tényleg semmin sem lepődöm meg: ketrecharc a Fehér Ház kertjében. Tökéletesen illik Trump alpári stílusához.

*

Az ember ránéz a kedvesére, szeretné látni a lelkét, és mit lát? Ruhákat.

*

Oscar Wilde-tól tudjuk, hogy csak a sekélyes ember nem ítél a látszat alapján.