A Douglas Greenwald szerkesztette, 1982-es Encyclopedia of Economics inflációról szóló szócikkét az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett keynesiánus közgazdász, James Tobin írta. A tizenhárom oldalas(!), sűrűn szedett szócikk egy helyütt világos megállapítást tesz: önmagában a kőolaj, az élelmiszer vagy az egészségügyi ellátás árának emelkedése nem okoz inflációt. Ezek a változások csupán annyit jelentenek, hogy bizonyos javak más javakhoz képest drágábbá váltak. Egy teljesen rugalmas árakkal működő gazdaságban a relatív árak átrendeződése nem emelné meg az általános árszintet: más árak csökkennének, és az árindex egésze változatlan maradna. Mindazonáltal Tobin hozzáteszi: „a mi világunkban ez nem így történik”. Az 1973–74-es olajválság például kétszámjegyű inflációt okozott. Miért? Tobin válasza: azért, mert a gazdasági szereplők és a gazdaságpolitika nem puszta relatívár-változásként kezelik a sokkot. A bérek és árak lefelé merevek, az érintett csoportok igyekeznek megőrizni reáljövedelmi pozíciójukat, a kormányzat és a jegybank pedig nem vállalják azt az átmeneti munkanélküliség-növekedést és termeléskiesést, amely a nominális alkalmazkodás megtagadásával esetleg járna. A kulcs mégis az, hogy Tobin (minden keynesiánus hangsúly ellenére) elismeri a monetáris feltétel elsődlegességét. Ha a jegybank nem engedi a pénzmennyiség növekedését, akkor a magasabb olajár vagy bérköltség nem válik tartós, általános inflációvá: valahol máshol mennyiségi visszaesés, profitcsökkenés, munkanélküliség vagy árengedmény jelenik meg. Ha viszont a monetáris politika alkalmazkodik, akkor a relatívár-sokk beépül az általános árszintbe. Másképp fogalmazva: az olajár emelkedés, a bérnyomás vagy bármely kínálati-sokk legfeljebb kiváltó körülmény. Az infláció közvetlen feltétele a pénzmennyiség, illetve a nominális kereslet növekedése. Tobin maga emeli ki, hogy 1972-ben a pénzmennyiség 9,1 százalékkal nőtt. Vagyis a monetáris háttér készen állt arra, hogy a sokk inflációvá váljék. A szócikk éppen ezért egy belső feszültséget hordoz. Tobin retorikailag szofisztikált, intézményi és elosztási konfliktusokra épített magyarázatot kínál, ám amikor az általános árszint tartós emelkedésének mechanizmusát kell megvilágítania, végső soron maga is a pénzmennyiség és a nominális kiadások növekedéséhez tér vissza. A relatívár-sokk önmagában nem elégséges: az inflációhoz monetáris alkalmazkodás szükséges.

Rothbard 1978-as Austrian Definitions of the Supply of Money című tanulmánya (in) természetesen Mises pénzfogalmából indul ki. Mises szerint a pénz lényege, hogy általános csereeszköz, illetve a piaci ügyletek végső fizetési eszköze. Ezzel önmagában nincs is probléma. A látra szóló bankbetét, vagyis a folyószámlapénz ugyan pénzhelyettesítő, de pénzkínálatba való bevonása Rothbard részéről kézenfekvő. A folyószámlapénzt ugyanis nem szükséges előbb készpénzre váltani ahhoz, hogy piaci ügyletekben használható legyen: fizetési funkcióját tekintve készpénzzel egyenértékűen működik, a piaci szereplők pedig általánosan és névértéken elfogadják. A probléma az, hogy Rothbard nem áll meg a látra szóló bankbetéteknél, hanem mindenféle pénzre váltható követelést és pénzügyi eszközt is a pénzkínálat részének tekint. Vagyis a pénz fogalmát olyan eszközökre is kitágítja, amelyek nem általános csereeszközök, hanem csupán pénzre váltható követelések vagy likvid pénzügyi eszközök, és a legkevésbé sem számítanak általános vagy végső fizetési eszköznek. Ide sorolja például a lekötött betéteket, a takarék- és hitelszövetkezetekben vezetett tagi betéti számlákat, sőt még az életbiztosítási szerződések mögött felhalmozott tartalékokat is. Rothbard ezzel a Mises-féle funkcionális pénzfogalomtól, vagyis az általános csereeszköz és végső fizetési eszköz fogalmától átcsúszik egyfajta „pénzre válthatósági” kritériumba. Csakhogy attól, hogy valami likvid, vagy fix feltételekkel pénzzé tehető, még nem válik pénzzé. Ha egy eszközt előbb pénzre kell váltani ahhoz, hogy fizetésre használható legyen, akkor az definíció szerint nem lehet pénz. Az ilyen eszköz nem pénz, hanem pénzre szóló követelés vagy más pénzzé tehető vagyonforma. A Rothbard által a pénzkínálatba bevont eszközök jelentős része ezért nem tölti be azt az alapvető pénzfunkciót, amelyet Mises maga hangsúlyozott.

Seres Laci felköszönti a 250 éves Egyesült Államokat, amit a magam részéről stílszerűen egy Ayn Rand‑idézettel egészítenék ki.

*

Borítókép. Bár a 11., 14., 18. és 19. kötetek hiányoznak, így is elég komoly jelzésértéke van.

Vajon melyik amerikai magazin közölt 1973-ban egy 13 oldalas (háromhasábos oldaltördelésben), több mint 16.000 szavas interjút Milton Friedman-nel, amelyben szó esik az inflációtól kezdve a minimálbéren, a fogyasztóvédelmen és a negatív jövedelemadón át a faji diszkriminációig egy tucat gazdasági és társadalompolitikai kérdésről? Talán a Fortune? A Commentary? A The Atlantic? A helyes megfejtés: a Playboy magazin. Újabb nagyszerű relikviával lettem gazdagabb. Nota bene az interjú bekerült Friedman 1974-es There's No Such Thing as a Free Lunch című kötetébe is, ahol önmagában 38 oldalt foglal el.

B. Traven (alias Ret Marut) 1926-os Halálhajó című regénye a klasszikus anarchista-antikapitalista irodalom markáns darabja. A cselekmény kiindulópontja látszólag egyszerű: egy amerikai matróz, a regény hőse személyazonosító iratok nélkül idegen földön ragad, és belesodródik egy tragikomikus adminisztratív útvesztőbe. A regény első része egy olyan kafkai világot idéz, ahol az egyik igazolás megszerzéséhez szükség volna egy másikra, ami viszont csakis az első birtokában állítható ki. Traven szemléletesen ragadja meg a bürokratikus rendőrállam önmagát szolgáló, zárt rendszerét, ami kíméletlen és egyben nevetséges csikicsuki játékot űz az elesettekkel és kiszolgáltatottakkal. A regény történeti kontextusa azonban lényegesen árnyalja az olvasatot: az első világháborút követően Európa államai korábban nem ismert mértékben kezdték szabályozni a személyazonosságot és a határokon való mozgást. Az útlevelek, engedélyek és különféle igazolványok rendszere ekkor vált a mindennapi élet meghatározó részévé. A Halálhajó azonban távolról sem merül ki a születőben lévő bürokratikus állam kritikájában. A személyazonosító iratok hiánya a regényben fokozatosan metaforává válik. A főhős és sorstársai nem csupán adminisztratív értelemben váltak „papír nélkülivé”, hanem társadalmi értelemben is megszűntek létezni. Nincs lakcímük, nincs állampolgárságuk, nincs jogi státuszuk; ebből következően sem életük, sem munkájuk nem bír jelentősséggel. Traven az „ötödik rendnek” nevezi a társadalom e számkivetettjei. Ezek az emberek már nem egyszerűen a munkásosztályhoz („negyedik rend”) tartoznak, hanem azon is kívül rekedtek, amennyiben nem rendelkeznek azokkal a minimális feltételekkel sem, amelyek lehetővé tennék számukra a visszatérést a jogrend vagy a normális munka világába. A regény tragikuma éppen abból fakad, hogy ebből a helyzetből nincs kiút. Ahhoz, hogy valaki új életet kezdhessen, szükséges számára valamilyen kiindulópont: egy állampolgárság, egy lakcím, igazolás egy korábbi legálisan végzett munkáról. Traven hőseinek azonban semmijük sincs, épp ezért soha nem lesznek képesek egyről a kettőre jutni: a gödör alján csapdába kerültek. A regény halálhajója, a Yorikke nem egyszerűen egy rozoga, biztosítási csalásokra használt teherhajó, hanem a végső társadalmi lecsúszás szimbóluma. Mindazok végső állomása, akiket sem a bürokratikus állam, sem a gazdaság nem tekint többé teljes jogú embernek. Fizikai pusztulásuk a süllyedő hajón csupán beteljesíti azt a folyamatot, amely a társadalmi kirekesztettségükkel már korábban megkezdődött.

A hétfőn elhunyt Alan Greenspan 1987. augusztus 11. és 2006. január 31. között, vagyis 18 évig és 173 napig állt az amerikai jegybank élén. Ez önmagában is rendkívül hosszú idő, ám mégsem rekord a Fed történetében. William McChesney Martin 1951. április 2. és 1970. január 31. között, 18 évig és 305 napig vezette a jegybankot. Greenspan csak a második.

*

A 20. század nagy részében a Fed egyáltalán nem működött transzparensen. A mából visszatekintve akár megdöbbentőnek is tűnhet, de egészen 1994-ig — vagyis Greenspan második ciklusának közepéig — még a kamatdöntéseket sem közölték nyilvánosan. A piacnak a bankközi kamatmozgásokból kellett kikövetkeztetnie, hogy a Fed valójában mit csinál. Éppen ezért minden jegybanki jelzés különös súlyt kapott. A fedwatcherek az elejtett félmondatoktól kezdve Greenspan kézitáskájának vastagságáig (vagyis hogy mennyi iratot cipelt magával) mindenből a monetáris politika irányát próbálták kiolvasni. A transzparencia hiánya így sokkal misztikusabb színben tüntette fel a Fedet és annak vezetőit.

*

Greenspan hosszú hivatali ideje alatt négy elnökkel volt munkakapcsolatban, de korábbi elnököket is személyesen ismert. Valójában az amerikai politika több generációján átívelő kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Saját visszaemlékezése szerint a két legokosabb politikus, akivel találkozott, Nixon és Clinton voltak.

*

Greenspan saját tapasztalata alapján meglehetősen szkeptikusan látta a politikusok gazdasági érdeklődését: úgy vélte, a legtöbbjüket valójában nem különösebben foglalkoztatta, hogyan működik a gazdaság. Sőt, Greespan úgy látta, hogy szemben a közvélekedéssel, még Reagan figyelmét sem elsősorban a gazdaság, sokkal inkább a külpolitika kötötte le. Egyetlen kivételt emelt ki: Bill Clintont, akiről úgy tartotta, valóban érdeklődik a gazdaság állapota iránt, és komolyan próbálja megérteni, hogy milyen folyamatok történnek a gazdaságban.

*

Greenspan eredetileg jazz-zenésznek indult: klarinéton és szaxofonon játszott. A zenészi pályával saját bevallása szerint akkor hagyott fel, amikor rájött, hogy soha nem lesz olyan muzsikus, mint egykori zenésztársa, Stan Getz. Ami azért meglehetősen szigorú önértékelés volt: Getz később a 20. század egyik legnagyobb hatású jazz-szaxofonosa lett. Ha minden jazz-zenész letenné a hangszerét, aki nem mérhető Stan Getzhez, nem sokan maradnának.

Amikor 1980-ban Reagan megnyerte az amerikai elnökválasztást, a Republikánus Párt győzelmi koktélpartijain megsokasodtak az apró, ismétlődő Adam Smith-portrékkal díszített selyemnyakkendős vendégek. Egymás hátát lapogatva, a gazdaságpolitikai fordulat reményében várták a közelgő fellendülést. A korabeli beszámolók szerint a Reagan-kormányzat vezető tisztviselői közül is sokan hordták az Adam Smith stilizált arcélét mintázó nyakkendőt. A TIME magazin 1981-ben még egy rövid cikket is szentelt az új divatnak: állításuk szerint ez volt „a legnépszerűbb nyakkendő a Reagan-féle Fehér Házban”. A nyakkendő viselői között találjuk Edwin Meese elnöki főtanácsadót, Murray Weidenbaumot, az elnöki gazdasági tanácsadó testület vezetőjét, Martin Andersont, az elnök politikai fejlesztési főtanácsadóját vagy éppen Caspar Weinberger védelmi minisztert. Nem sokkal kinevezése után George Shultz külügyminiszter is egy ilyen darabban szerepelt a TIME magazin 1982. július 5-i számának címlapján. Jóllehet nyilvános rendezvényeken nem viselte, még Reagan elnöknek is volt belőle. Az Adam Smith-nyakkendő Reagan elnökségének első éveiben valóságos törzsi jelképpé vált Washingtonban. Smith profilja a szabad piac, az adócsökkentés és a kisebb állam emblémájává lett a „reaganomics” hívei számára. Nota bene Adam Smith-nyakkendőt manapság is lehet kapni, többféle kivitelben. Ha valaki úgy érzi, már kinőtte a Che Guevara-pólót.

A Playboy magazin 1981. decemberi számának 20 Questions („20 kérdés”) rovatában John Kenneth Galbraith szerepelt. A kétoldalas kis interjú idehaza is megjelent Galbraith válaszol címmel az Interpress Magazin (IPM) 1982. májusi számában. A magyar változatban azonban Galbraith mindössze 18 kérdésre válaszol. Az eredeti Playboy-interjú 8. és 13. kérdése teljes egészében kimaradt. A 8. kérdés azt firtatja, hogy Galbraith, a liberális (értsd: szociáldemokrata) közgazdász leülne-e egy italra Milton Friedman-nel, a konzervatív (értsd: klasszikus liberális) közgazdásszal. Nem világos, miért maradt ki. A 13. kérdés kétségkívül nehezebb eset. Egy szójátékon alapul, amelyet szinte lehetetlen frappánsan magyarra átültetni. Emellett a Proposition 13-nak és a Proposition Two and a Half-nak nekem is utána kellett néznem, máskülönben fogalmam sem lett volna, mire utalnak. Ami 2026-ban kétségkívül egyszerűbb, mint 1982-ben lett volna. Ráadásul az IPM-ben közölt 18 válaszból is történtek kisebb húzások. Kimaradt például egy csípős megjegyzés Arthur Lafferről és a „kínálati közgazdaságtanról” a 4. kérdésre adott válaszból, valamint a Churchill-idézet a 9. válaszból, amely maga is egy szellemes szójátékra épül (bevallom, ennek is gyorsan utána kellett keresnem). Nem vagyok benne biztos, hogy e kihagyások mögött politikai megfontolások álltak. Miért is hagytak volna ki 1982-ben egy Friedman kárára elkövetett élcelődést? A kimaradt részek közös vonása inkább az, hogy erős politikai utalásokra, illetve nehezen fordítható nyelvi játékokra épülnek. Könnyen lehet, hogy a fordító egyszerűen nem tudta hova tenni ezeket az utalásokat, vagy épp a szerkesztő nem látta értelmét olyan részletek megtartásának, amelyek a hazai olvasók számára külön magyarázat nélkül aligha lettek volna érthetők. Nota bene Galbraith egyik meglátása valóban csattanós: egy közgazdász számára nincs rosszabb annál, mint amikor kipróbálják az ötletét, amely nem működik. Az eredeti Playboy-interjú és a magyar közlés itt olvasható.

A szervezők lemondták a jövő heti Jazzfest Budapestet. Nem hallom Al Di Meolát. Szomorú vagyok.

*

Már tényleg semmin sem lepődöm meg: ketrecharc a Fehér Ház kertjében. Tökéletesen illik Trump alpári stílusához.

*

Az ember ránéz a kedvesére, szeretné látni a lelkét, és mit lát? Ruhákat.

*

Oscar Wilde-tól tudjuk, hogy csak a sekélyes ember nem ítél a látszat alapján.

A Cambridge-i iskola közgazdászainál, mint pl. Pigou-nál, a pénztartás egyetlen alternatívája a reáltőke-beruházás, írja Tobin az 1961-es Money, Capital, and Other Stores of Value tanulmányban. Ebben a világban nincsenek eszközpiacok, nincs vagyonportfólió, így a monetáris politikának nincs tere. A központi banknak nincs mit megvennie, nincs mit eladnia; nincs eszköze a beavatkozásnak. Paradox módon ugyanez a hiány jellemzi a jegybankok által kanonizált "háromegyenletes" új-keynesiánus modellt is: nincs benne tér a monetáris politika számára.

Donald Trump Pszichiátriai Intézet

*

Orbán Viktor újraválasztása pártelnöknek a FiDeSz kongresszusán nem döntés volt, hanem szertartás. A FiDeSz nem képes megújulni, mert lényegében egyetlen személyre szervezett politikai monolit, amelyből hiányzik a belső sokszólamúság: nincsenek platformok, szellemi műhelyek, versengő irányzatok, amelyek egy politikai vereség után új irányt vagy új vezetőt jelölhetnének ki. Orbán a kis Röpiratában ugyanazokat a paneleket sorolta fel, amelyeket a FiDeSz másfél évtizede az unalomig ismétel: "Soros-világ + Brüsszel + ukránok + multinacionális cégek". Éppen ebből a hazug mantrából nem kért a választók többsége áprilisban. Úgy tűnik, Orbán és pártja továbbra is ugyanazt a történetet kívánja szajkózni. De ami nem képes változni, az előbb-utóbb széthullik. Akkor hajrá!

*

Matthew Halsall Colour Yes című 2009-es albumát hallgatom.

Nehéz ennél bármi aljasabb, infernálisabb dolgot elképzelni.

A Playboyról a legtöbb embernek a középen kihajtható lapok jutnak az eszébe. Pedig az 1960–1980-as évek Amerikájában a Playboy legalább annyira volt kulturális és politikai magazin, mint high-life férfimagazin. Az újság évtizedeken át közölt jobbnál jobb novellákat a korszak legnagyobb íróitól: Gabriel García Márqueztől és Jorge Luis Borgestől Joyce Carol Oatesen, Philip Rothon és John Updike-on át egészen Ray Bradburyig. Mindeközben a Playboy-interjú önálló kulturális intézmény volt. A magazin több tízezer szavas beszélgetéseket közölt Martin Luther Kinggel és Malcolm X-szel, Fidel Castróval és Jimmy Carterrel, Ayn Randdel és Milton Friedmannel. Olyan figurákkal, akik a 20. század második felének amerikai gondolkodását formálták. A magazin azt a képet sugallta, hogy a „valódi playboy” nem csupán a centerfoldon helyet kapó hónap szépében gyönyörködik, hanem szépirodalmat olvas, és élénken érdeklődik politikai és gazdasági kérdések iránt.

Ne csak heverésszen ott, míg a mentőre vár! Csináljon fekvőtámaszokat!

*

A Rétvári Bence nevű kretén azt hiszi, megmondhatja, mit gondolhatnak az állampolgárok a politikusok külsejéről.

*

For a minute there...

*

A Sagrada Família tornyai olyanok, mint a bébikukoricák; mindig összefut a nyál a számban, ha meglátom.

Jobboldali akceleráció, libidinális materializmus, szoláris ökonómia, hipersztíció, sötét felvilágosodás, dromológia. A valóság helyére lépő elméleti fantáziák gyorsuló körhintája: fogalmi túlpörgés és halandzsába hajló retorikai tűzijáték. Mára mindez a fasiszta avantgárd sajátja, és nem a radikális baloldalé. A díszletet pedig olyan későmodern és posztstrukturalista elméleti figurák adják, mint Deleuze, Guattari, Bataille, Foucault, Baudrillard, Zizek vagy Virilio. Azok a szerzők, akiket Scruton még futóbolondoknak nevezett, és akiket a klasszikus konzervatív kritika a nyugati hagyomány lebontóinak tekintett, a "neoreakció" új futóbolondjai szemében a liberális modernitás legélesebb diagnosztáivá váltak. A Kommentár friss számát lapozgatva bizvást állítható: a szélsőjobbos bullshit felnőtt a szélsőbalos bullshithez.

Még mindig nem jött behívó az ukrán frontra. Kezdem úgy érezni magam, mint Bástya elvtárs: már senki sem akar megölni? Én már szart érek?

*

Chewbacca megérkezik a Milánói divathétre.

*

Agustín Díaz Yanes Az árnyékos oldalon (Un fantasma en la batalla) című 2025-ös fimje. Valós eseményeken alapuló politikai thriller, ami a Menedék művelet (Operación Santuario) történetét dolgozza fel. Egy fiatal spanyol polgárőr több mint egy évtizeden át beépül az ETA terrorszervezetbe, hogy feltérképezze a fegyver- és robbanóanyag rejtekhelyeket Dél-Franciaországban.

Scruton szerint Botticelli Vénusza anatómiai értelemben szinte karikatúra. Az arca mégis az ideális női arc; az arc, amelyről álmodunk. Eszembe jutnak a régi szép idők, amikor a cimboráimmal az Uffiziben álltunk a kép előtt, ázsiai turisták nyüzsgő gyűrűjében. Vajon az ázsiai férfiak is erről az arcról álmodnak?

*

Varga Mihály jegybankelnök a Monetáris Tanács múltheti kamatdöntése után tartott sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy „az iráni konfliktus elhúzódása, illetve az olaj- és gázárak tartósan magas szintje inflációs kockázatot jelent”. Érdemes azonban felütni egy standard egyetemi tankönyvet. Például Frederic Mishkin széles körben használt művét. Azt írja: „(…) a költséginfláció monetáris jelenség, mert nem következhet be anélkül, hogy a monetáris hatóságok a pénzmennyiség növekedésének magasabb ütemét célzó alkalmazkodó politikát folytatnának”. Másképpen fogalmazva, az energiaárak emelkedése önmagában nem jelent inflációs veszélyt. Infláció akkor alakulhat ki, ha azt a monetáris politika lehetővé teszi.

Roger Scruton A szépről című kötete nem szigorú filozófiai értekezés, hanem az angol esszéhagyományba illeszkedő elmélkedés. Mondhatni, a téma töprengő körbejárása. A szöveg kulturális panorámaként bontakozik ki: felbukkan T. S. Eliot, Keats és Wordsworth, majd az olvasó hirtelen egy angol katedrális boltozata alatt találja magát, vagy épp Schubert dalciklusának világában. Scruton ugyan hosszan meditál az emberi szépség, a természeti szép, a mindennapi szép és a művészi szép természetéről, könyvének végén mégis kénytelen elismerni: nem mondta meg, miben áll a szép. A mű valójában nem is annyira a szépség fogalmának analitikus tisztázására törekszik, mintsem egyfajta esztétikai érzékenységet demonstrál. Schubert, Dante, Botticelli vagy egy angol tájkert megidézése egyszerre kulturális hitvallás és a szépség performatív megmutatásának gesztusa. Éppen ezért a kötet kevésbé esztétikai elmélet, mint inkább a szépség intellektuális védőbeszéde. A szép hozzájárul az emberi jellem formálásához, nemesbíti a lelket, alakítja az erkölcsöt, és a transzcendens megtapasztalását nyújtja; több mint egyéni ízlés: közös kincs. A konzervatív bölcselő, Scruton legfőbb állítása, hogy a szépség iránti érzék nem mellékes civilizációs díszítőelem. Szépség nélkül a civilizáció erkölcsi értelemben összeomlik.

Az, hogy egy jövőbeli jogosultság elbírálásánál múltbeli tényeket vesznek figyelembe, önmagában még nem jelent visszamenőleges hatályú jogalkotást, amennyiben a szabály nem utólag változtatja meg a múltbeli jogviszonyokat. Jó példa erre a kétgyermekes anyák SZJA-mentessége: a kedvezmény nemcsak azokra a nőkre vonatkozik, akik 2026 után vállalnak gyermeket, hanem azokra is, akik már korábban kétgyermekes anyává váltak. Gulyás Gergely logikája alapján akár a kétgyermekes anyák adómentességét is visszamenőleges hatályúnak lehetne tekinteni. De nem vagyok jogász. Lehet, hogy butaságot mondok.

*

A cseh rendőrök kábítószergyanús anyagot találtak az orosz ortodox egyházi elöljárónál, Hilarion metropolitánál. Valószínűleg angyalpor volt.

*

Fred Schepisi 1990-es Oroszország-ház (The Russia House) filmje, ami John le Carré kémregénye alapján készült. Sean Connery és Michelle Pfeiffer főszereplésével. A film különlegessége, hogy a nagyrészt Moszkvában játszódó jeleneteket valódi helyszíneken forgatták. 

John Kenneth Galbraith The Economics of Innocent Fraud

Max Weber klasszikus meghatározása szerint a karizmatikus hatalom egyik alapja a rendkívüliség érzete. Az olyan politikai rendszerekben, amelyek erősen építenek a vezető személyes tekintélyére, különösen fontos szerepet kap a távolság, a nehezen hozzáférhetőség és a ritualizált környezet aurája. Az Orbán Viktor köré épült politikai képzeletben a Karmelita nem egyszerűen hivatal volt, hanem egyfajta uralkodói központ. Politikai aurája jelentős részben abból fakadt, hogy emelt helyen álló, őrzött, az átlagemberek elől elzárt térként működött: egy Fellegvár, távol a hétköznapoktól; Európa és a keresztény civilizáció önjelölt megmentőjének szilárd bástyája, ahol — legalábbis a politikai mitológia szerint — évszázadok sorsa dől el. A Karmelita ebben az értelemben nem csupán Orbán Viktor munkahelye volt, hanem politikai mítoszának része. Éppen ezért gyanítom, hogy az épület látogathatóvá tétele nem elsősorban az „elképzelhetetlen luxus” leleplezését szolgálta. Magyar Péter valójában deszakralizálni kívánta a helyet. Amint az emberek beléphetnek ebbe a térbe, körbenézhetnek, fotózkodhatnak, a hely elveszíti érinthetetlenségét, és a szentély turistalátványossággá válik. Ha az egykor rendkívülinek mutatott tér hétköznapivá válik, akkor szükségképpen sérül az a karizma is, amely részben erre a rendkívüliségre épült, vagyis Orbán Viktor politikai karizmája. Ahogy az emberek végigsétálnak a folyosókon, benéznek a termekbe, képeket készítenek a helyszínen, a tér akarva-akaratlanul elveszíti élő aktualitását. A Karmelita egy pillanat alatt múzeummá változik. Már nem az a hely, ahonnan kormányoznak, hanem az a hely, ahol egy korszak zajlott. Emlékhely lesz belőle, a lezárt múlt kiállított díszlete; egy új Terror Háza: íme a szivarszoba, ahol egykor egy egész nemzetet kínoztak. (Kár, hogy György Péter ezt már nem érhette meg.) Illetve egy másik, legalább ennyire fontos szimbolikus mozzanat: az épületbe a Szociális és Családügyi Minisztérium költözik, ami által a hely visszakerül a mindennapi adminisztráció világába. Ez Orbán Viktor „történelmi” szerepének visszahúzása az adminisztratív hétköznapiság szintjére — a politika visszarántása a történelmi küldetéstudat emelkedett díszletei közül a racionális, prózai kormányzás világába.