Azt írja Schmidt Mária a facebook oldalán: „Amikor az a párt nyer választást, amelyet nem szeretnek, az nem demokrácia”. Mária asszony nyilván az épülő újkommunista diktatúrára gondol. Meg az új ÁVH-ra, amitől Szent-Iványi István egykori brüsszeli táskahordozója, az ex-SzaDeSzes Bóka János, a FiDeSz jelenlegi frakcióvezetője nem fél.

*

Végignézem a két és fél órás kerekasztal-beszélgetést a Genesisről. Csunderlik megemlíti, hogy a Land of Confusion gyerekkorában látott videóklipje alapvetően meghatározta a Ronald Reaganről alkotott képét. A klipre egyébként a Szabadság és erőszak című, idén megjelent könyvének Reaganről szóló rövid fejezetében is kitér. A videó végén az ágyában fekvő Reagan véletlenül a piros „NUKE” gombot nyomja meg a „NURSE” helyett. (Nota bene ez nem lehet utalás Reagan Alzheimer-betegségére, hiszen azt csak az elnöksége után hozták nyilvánosságra.)

*

Carpet Crawlers. Steve Hackett és a Djabe zseniális előadásában.

Jóbarátok.

Jacques Rueff az aranydeviza-rendszerrel kapcsolatos nézeteit számos tanulmányban, előadásban és publicisztikai írásban is kifejtette; ezek közül több megtalálható a The Age of Inflation és a The Monetary Sin of the West című köteteiben. Talán a legrövidebb és legközérthetőbb összefoglalása mindennek az 1961 júliusában a Fortune magazinban megjelent The West Is Risking a Credit Collapse című cikke. A cikk egyik kötetben sem szerepel, de itt olvasható.

Az 1923-as Tract on Monetary Reform című művében Keynes kifejti, hogy a jegybank célja nem az arany értékének, hanem a belföldi árszínvonal stabilitásának fenntartása kell legyen. Ám ami manapság szinte magától értetődő jegybanki célnak tűnik, a klasszikus aranystandard logikájához képest radikális szemléletváltást jelentett. A hagyományos aranystandardban a jegybank feladata az aranykonvertibilitás és a rögzített paritás fenntartása volt; az árszínvonal stabilizálásának célja valójában teljességgel szembement az aranystandard működési logikájával. Szabad aranykonvertibilitás és rögzített aranyparitás mellett ugyanis a fizetési mérleg egyensúlytalansága az arany ki- vagy beáramlását idézte elő, ami a belföldi vásárlóerő megfelelő irányú változásához vezetett: deficit esetén szűkítette, szufficit esetén bővítette azt. A vásárlóerő változása az árszínvonal, valamint ezen keresztül az import és az export alkalmazkodását váltotta ki, és ezzel olyan ellenirányú folyamatot indított el, amely a fizetési mérleget visszaterelte az egyensúly felé. Az árszínvonal tehát a klasszikus aranystandardban nem stabilizálandó célváltozó volt, hanem a nemzetközi alkalmazkodási mechanizmus egyik központi eleme. Azáltal viszont, hogy az árstabilitásra törekvő jegybanki politika az arany ki- és beáramlásának belföldi vásárlóerőre gyakorolt hatását semlegesíti, valójában leválasztja a belső monetáris folyamatokat a fizetési mérleg alakulásáról, és ezzel megszünteti az arany országok közötti mozgásának eredeti kiegyenlítő funkcióját.

Csakhogy e tekintetben a gyakorlat megelőzte Keynes elméleti javaslatát: az 1922-es genovai konferencia egy évvel korábban már intézményi formát adott ennek a monetáris fordulatnak. A nemzetközi pénzügyi konferencia három, egymással szorosan összefüggő ajánlást fogalmazott meg a jegybankok számára. Egyrészt az árszínvonal stabilitásának fenntartását szorgalmazta mint a monetáris politika elsődleges feladatát; másrészt lehetővé tette, hogy a jegybankok tényleges arany helyett aranyra konvertálható külföldi devizaköveteléseket is tartalékként tartsanak; harmadrészt pedig a jegybankok közötti nemzetközi együttműködés és hitelpolitikai koordináció szükségességét hangsúlyozta. A három ajánlás mögött ugyanaz a logika húzódott meg: ha az aranymozgások belföldi monetáris hatását az árstabilitás érdekében semlegesítik, akkor az arany ki- és beáramlása elveszíti automatikus kiegyenlítő szerepét, az arany nemzetközi mozgása részben devizatartalékokkal helyettesíthetővé válik, a külső egyensúly fenntartása pedig mindinkább a jegybankok tudatos és összehangolt politikájára hárul.

A genovai konferencián elfogadott új szisztéma lett az aranydeviza-rendszer, ami lényegében megelőlegezte a modern nemzetközi pénzügyi rendszer működési logikáját. Ha ugyanis a nemzetközi egyensúly fenntartását többé nem az arany tényleges országok közötti áramlása és annak automatikus belföldi monetáris következményei biztosítják, hanem a devizatartalékok, a jegybanki hitelpolitika és a nemzetközi koordináció, akkor magára az aranyra a rendszer működéséhez elvileg már nincs is szükség. Az 1922 utáni fél évszázad története ennek a logikának a fokozatos kibontakozása: az arany szerepe előbb a jegybanki tartalékok között szorult vissza, majd a Bretton Woods-i rendszerben már lényegében a dollár mögötti végső elszámolási eszközzé redukálódott, végül pedig az 1970-es évek elejére a nemzetközi pénzügyi rendszerből mint monetáris horgony is eltűnt. Ami Genovában még az arannyal való takarékoskodás technikájaként jelent meg, hosszabb távon az arany teljes demonetizálódásának irányába mutatott.

A zseniális francia közgazdász, Jacques Rueff már az 1930-as években felismerte ennek az új rendszernek a létrejöttét és következményeit. Szerinte az aranydeviza-rendszer megszakította a fizetési mérleg és a belföldi vásárlóerő közötti automatikus kapcsolatot: a fizetésimérleg-hiánnyal küzdő országnak többé nem feltétlenül kellett aranyat veszítenie, ha a többletet felhalmozó ország jegybankja a megszerzett devizát tartalékként elfogadta és a kibocsátó ország pénzpiacán tartotta. Így a fizetésre használt vásárlóerő nem tűnt el a deficites ország gazdaságából, miközben a szufficites ország jegybankja a megszerzett devizatartalék ellenében növelte a belföldi pénzkínálatot. Rueff ezt a hitelbázis megkettőződésének tekintette, amely szerinte hozzájárult az 1920-as évek végi hitel- és spekulációs fellendüléshez, majd a rendszer összeomlásakor a defláció elmélyüléséhez. Ugyanezt a mechanizmust látta később a Bretton Woods-i rendszer legfontosabb belső problémájának is: a dollártartalékok felhalmozása lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok tartós külső hiányokat finanszírozzon anélkül, hogy azok automatikusan a belföldi vásárlóerő megfelelő szűküléséhez vezettek volna.

Nota bene a hitelbázis megkettőződésének Rueff által leírt logikája nem pusztán történeti érdekesség. Minden olyan nemzetközi pénzügyi rendszerben érvényes marad, amelyben egy ország pénzügyi követelései más országok jegybankjai számára tartalékeszközként szolgálnak, miközben maguk a követelések a kibocsátó ország pénzügyi rendszerében maradnak.

Mart Laar, Észtország korábbi miniszterelnökének írása 1956-ról.

*

Az új Népszabadság hetilap második száma. Banai Károly cikke emlékezteti az olvasót, hogy az 1956. október 23-i budapesti tüntetés eredetileg a lengyelországi reformmozgalom melletti szolidaritási demonstrációnak indult. „[A] magyarok természetesnek tekintették, hogy ami egy másik közép-európai nemzet szabadságával történik, ahhoz nekik is közük van”. A lap interjút közöl Gömöri Györggyel, aki az ELTE akkori bölcsészhallgatójaként a rokonszenvtüntetés megtartását javasolta az október 22-i egyetemi gyűlésen.

Grafitember napi rajza a Telexen. Egy kicsit újragondoltam.

Vége a „magyar tündérmesének” („Hungarian fairy tale”). Őrizetbe vették Matolcsy Györgyöt. A nyomozók egyszerűen fogták, és elvitték. Szimplisziti, ju nó.

*

Szerettem volna előfizetni a Playboy magazin digitális archívumára, amiért a 24,99 dolláros éves díjat is készséggel kifizettem volna, de valamiért Magyarországról nem lehet előfizetést vásárolni.

*

Az elmúlt időszakban valahányszor megmértem a vérnyomásomat a hagyományos, felkaros vérnyomásmérővel, rendre magas volt a pulzusom. Jellemzően 110–115 ütés percenként, ami nyugalmi állapotban kórosan magas. Közben a mért vérnyomásértékek teljesen rendben voltak. Mivel nem hordok órát, így okosórát sem, néhány napja beszereztem egy fitneszkarkötőt, amelynek szenzora éjjel-nappal folyamatosan méri a pulzusomat. Az eddig mért értékek, amelyeket csinos grafikonok szemléltetnek a mobilalkalmazásban és az eszköz honlapján, megnyugtatók. A pulzusom alapvetően rendben van. Emellett olyan, a kiegyensúlyozott és teljes élethez nélkülözhetetlen dolgokat is megtudtam, mint hogy az elmúlt néhány éjszaka mennyi időt töltöttem könnyű- és mélyalvásban, illetve REM-alvásban, alvás közben percenként hányszor vettem levegőt, milyen az alváshatékonyságom, valamint a pulzusvariabilitásom (utóbbi pontos jelentésének még utána kell néznem). Az eszköz számos további nagyszerű dologra is alkalmas, amelyekkel idő hiányában eddig nem volt alkalmam megismerkedni. Azt hiszem, végrendeletre nem lesz szükség, de néhány hétig még gyűjtöm az adatokat.

*

Steve Reich kilencvenéves lett, de az ajándékot mi kaptuk.

Az USA magazin 1985/50. száma. Benne Alan Bunce írása Kepes György magyar származású amerikai vizuális művészről, művészetelméleti gondolkodóról és pedagógusról. A cikk itt olvasható.

Szőllősy András Trasfigurazioni per orchestra (1972)
A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara/Lehel György

Szőllősy András Musica per orchestra (1972)
BBC Symphony Orchestra/Eötvös Péter

A Time 1968. február 16-i száma. A címlapon John Kenneth Galbraith. A lapban hosszú, átfogó portrécikk Galbraithről. A cikk említést tesz az áprilisban megjelenő regényéről, a Győzelemről is. Azt már Galbraith önéletrajzából tudjuk, hogy a regényből színpadi adaptáció is készült, amelyet bemutattak, de hamar levettek a műsorról. A könyv mindazonáltal felkerült a kiadó bestsellerlistájára. (1968-ban Galbraith, némiképp rendhagyó módon, két művével is szerepelt a bestsellerlistán: a Győzelemmel és az egy évvel korábban megjelent Az új ipari állammal; azaz egy regénnyel és egy gazdasági monográfiával.) A regény megfilmesítése is tervben volt, de végül nem valósult meg. Galbraith saját bevallása szerint a regényből származó jövedelme, beleértve a megfilmesítésért kapott pénzt, nagyjából annyi volt, mint amennyit a Harvard rendes tanáraként az első tizenöt évében összesen megkeresett. A cikk itt olvasható.

A keynesiánus közgazdász, John Kenneth Galbraith 1968-ban megjelent Győzelem című regénye első látásra könnyed politikai szatíra. A történet egy képzeletbeli latin-amerikai országban, Puerto Santosban játszódik, ahol megbukik egy korrupt, elnyomó katonai rendszer, és helyére mérsékelt, reformokat ígérő kormány kerül. A regény valódi helyszíne azonban nem Puerto Santos, hanem Washington.

A regény központi problémája nagyon közel áll ahhoz, amit J. William Fulbright 1966-os Hatalmi gőg című könyvének latin-amerikai fejezetében elemzett. Fulbright szerint az Egyesült Államok térségre vonatkozó politikáját két egymással nehezen összeegyeztethető szempont határozta meg. Egyfelől Washington támogatta a demokratikus reformokat, a társadalmi modernizációt és a gazdasági fejlődést. Másfelől a kubai forradalom után minden latin-amerikai politikai átalakulást beárnyékolt a „második Kuba” lehetősége.

Ennek a félelemnek nagyon konkrét történelmi háttere volt. Latin-Amerika számos országában a fennálló rendet korrupt politikai vezetés, hatalmas vagyoni különbségek, oligarchikus elit, katonai befolyás és a lakosság jelentős részének nyomora jellemezte. A változást követelő mozgalmak ezért rendszerint olyan célokkal léptek fel, amelyek elvileg megfeleltek a Kennedy-kormány Rostow-féle latin-amerikai modernizációs programjának: demokratikus választások, jogegyenlőség, földreform, oktatás, közműfejlesztés, tisztább közigazgatás. A kubai tapasztalat azonban arra tanította a washingtoni vezetést, hogy egy ilyen folyamat kiszámíthatatlan irányba is fordulhat: egy mérsékeltnek látszó forradalomból egy-kettőre létrejöhet kommunista rendszer, a népszerű felszabadító mozgalom pedig néhány évvel később a Szovjetunió szoros szövetségesévé válhat. Ettől kezdve az amerikai döntéshozók számára egy ismert, bizonyítottan antikommunista, mégoly korrupt vagy elnyomó rezsim sokszor kisebb kockázatnak tűnt, mint egy demokratikus forradalom bizonytalan jövője. Washingtonban senki nem akart még egyszer az az ember lenni, aki túl későn veszi észre, merre tart egy forradalom. Az Egyesült Államok, a második világháború győztes nagyhatalma, egyszer már látványosan felsült egy cukortermelő, kis karibi országgal szemben: még egy, a Disznó-öbölhöz hasonló kudarcot, még egy rakétaválságot nem akart megkockáztatni. A washingtoni döntéshozók számára ettől kezdve könnyebb volt túlbecsülni a kommunista veszélyt, mint vállalni egy újabb hasonló megaláztatás lehetőségét. Inkább tíz elkaszált demokratikus átalakulás, mint egyetlen új Kuba.

Fulbright szerint azonban ennek a politikának súlyos következménye volt. Ha az Egyesült Államok a demokratikus és reformista erőket elnyomó vezetést támogatja, akkor ezzel nem felszámolja, hanem inkább erősíti a valóban kommunista és radikális mozgalmak társadalmi vonzerejét. A demokratikus változás lehetőségének elfojtása éppen a szélsőségesebb erők számára nyit teret. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok saját erkölcsi tőkéjét is feléli: ha diktatúrák és reakciós oligarchiák támogatójaként jelenik meg, akkor nem léphet fel hitelesen a „szabad világ” vezetőjeként, a demokrácia és a politikai szabadság védelmezőjeként.

Galbraith Győzelem című regénye pontosan ezt a dilemmát viszi színre. A washingtoni döntéshozók számára nem minden tévedés egyformán veszélyes. Ha valaki túlbecsüli a kommunista fenyegetést, legfeljebb túlzottan óvatosnak bizonyul. Ha viszont alábecsüli, és később valóban kommunista hatalomátvétel következik, az egész pályafutása rámehet. A politikai rendszer ezért eleve abba az irányba ösztönzi a külpolitikai tisztviselőt, hogy inkább lásson kommunista veszélyt ott is, ahol az nem bizonyított. Ezt a karaktert testesíti meg Worth Campbell, a külügyminisztérium Latin-Amerikáért felelős helyettes államtitkára, a regény központi figurája.

Ez a gondolkodás valójában szorosan kapcsolódott a mccarthyzmus belpolitikai logikájához. Az ötvenes évek Amerikájában már a kommunista kapcsolatok gyanúja is elegendő lehetett ahhoz, hogy valakit politikailag megbélyegezzenek. Az 1962-es Port Huron-i Nyilatkozat, az amerikai újbaloldal és a kibontakozó diákmozgalmak egyik alapdokumentuma, ezt az „ésszerűtlen antikommunizmust” olyan légkörként írta le, amely beszűkítette a politikai vitát, gyanússá tette az eltérő véleményt és visszatartotta az embereket a nyilvános állásfoglalástól. A külpolitikában ugyanez a paranoid reflex működött egész országokra. Galbraith regénye így részben a mccarthyzmus külpolitikai változatának szatírájaként is olvasható. 1968-as Playboy-interjújában Galbraith rendkívül világosan megfogalmazta, hogy mit gondol a régi típusú külügyi tisztviselőkről: hajlamosak „minden népi mozgalmat kommunista ihletésűnek tekinteni”, ezért úgy vélik, az embereknek el kell fogadniuk bármilyen jobboldali kormányt, „bármilyen önkényuralmi vagy visszataszító legyen is”.

A regény vége váratlan, tökéletes csattanó. A washingtoni vezetés annyira tart a mérsékelt reformerektől, hogy inkább a korábbi diktátor fiát támogatja. A fiú azonban a Michigani Egyetemen töltött évei alatt valóban kommunistává válik. Miközben a külpolitikai apparátus Puerto Santosban mindenütt kommunista veszélyt szimatol, a diktátor megbízhatónak vélt fia Amerikában ténylegesen radikalizálódik. A kommunizmus megelőzésére kidolgozott politika végül maga segít hatalomra egy kommunistát. Galbraith csattanója így ugyanazt a paradoxont sűríti egyetlen groteszk fordulatba, amelyet Fulbright politikai elemzésként fogalmazott meg: a rövidlátó antikommunizmus, miközben mindenáron a kommunizmus feltartóztatására törekszik, végül maga teremtheti meg annak politikai feltételeit.

Kurtág 100 című hangverseny. Élő közvetítés a Zeneakadémia Nagyterméből. Jelenleg szünet. A koncert második részében Kurtág Die Stechardin című, idén februárban bemutatott operája következik, ezúttal nemzetközi élő közvetítésben. A követítés itt követhető.

David Twohy 1996-os Galaktikus támadás (The Arrival) című filmje. A Charlie Sheen által alakított rádiócsillagász, Zane Zaminsky felfedezi, hogy az alienek már közöttünk vannak, és nagyban dolgoznak a Föld globális felmelegítésén. Mert az alienek a trópusi klímát szeretik. A film egyik jelenetében egy pillanatra feltűnik Carl Sagan Cosmos kötete, amit 1980-ban a Random House adott ki. Egy filmes easter egg: tisztelgés a tudós előtt, aki a SETI egyik legismertebb szószólója volt.

Az Úrnak kétezer-huszonhatodik esztendejében, Mindszent havának tizedik napján, Assisi Szent Ferenc ünnepét követő szombaton, vagyis ma, rátaláltam a Munkások Újsága online oldalra, és olvasni kezdtem.

Sáry László Kotyogó kő egy korsóban (1976)
négymarimbás változat/Amadinda Ütőegyüttes

Az IPM magazin 1982. júniusi száma. Benne Paul Christoph Martin Ember, ez a Wall Street! című cikke. Helyszíni riport a Wall Streetről, amely a tőzsdei kereskedés egy már letűnt, analóg korszakáról tudósít. Brókerek, specialisták, telefonok, papírcetlik, zsúfolt parkett: egy olyan világ, ahol a piac működésének még szerves része volt a tényleges fizikai jelenlét. A cikk itt olvasható.

Olvasom Szilvay Gergely Facebook-bejegyzését. Ehhez egyetlen megjegyzést fűznék. Steven Levitt és Stephen Dubner a 2005-ös, nagy sikerű Lökonómia (Freakonomics) című könyvük negyedik fejezetében kifejezetten e témát tárgyalják. Provokatív tézisük szerint az abortusz legalizálása az Egyesült Államokban hozzájárulhatott az 1990-es évek bűnözési visszaeséséhez. A két szerző érvelése lényegében azonos Lannert Juditéval. Vagyis: a legalizált abortusz csökkentette a nem kívánt születések számát; a nem kívánt gyermekek körében magasabb a későbbi bűnelkövetés kockázata; ezért a legalizált abortusz később alacsonyabb bűnözéshez vezetett. Nota bene a szerzők az iménti logikát nem tekintik érvnek az abortusz mellett, mindössze az abortusz legalizálásának nem szándékolt következményeként írnak annak „bűnmegelőző” hatásáról.

Kiegészítés. Most látom, hogy a Szilvay által hivatkozott 2011-es Lannert-írás eleve a Levitt-Dubner-kötet alapján készült. Nem lep meg. A Lökonómia hatalmas bestseller volt. A Donohue–Levitt-hipotézis pedig rendkívül provokatív, és persze vitatott. 

Gabriel Zucman francia közgazdász nyúlfarknyi könyve: A milliárdosok nem fizetnek jövedelemadót, és ennek véget fogunk vetni. Zucman egyik fontos megállapítása, hogy a közvélekedéssel szemben nem egyszerűen arról van szó, hogy a tehetősek kevesebb adót fizetnek. Valójában minden társadalmi csoport jelentős adóterhet visel, jövedelméhez mérten is. Az Egyesült Államok, Franciaország, Svédország, Norvégia, Hollandia és Olaszország adatai azt mutatják, hogy az összes adót figyelembe vevő effektív adókulcs a jövedelmi tizedek között közel egyforma, illetve enyhén progresszív, még a felső tizedben is. Ez azt jelenti, hogy az egyes jövedelmi csoportok hozzájárulása az adóbevételekhez nagyjából követi jövedelmi részesedésüket; magyarán az állami bevételek jelentős része a magas jövedelműektől származik. Az effektív adókulcs jellemzően csak a felső 1 százalékon belül fordul csökkenésbe, és leginkább a milliárdosoknál válik számottevően alacsonyabbá az átlagnál. Röviden: az adórendszer nem a középosztály és a tehetősek között omlik össze, hanem kifejezetten a szupergazdagok szintjén. (Interjú a szerzővel, amiben nagyjából benne van a lényeg.)

Az olyan szélsőbalos figurák, mint Schiffer András, nem élhetnek forradalmi romantika nélkül, amihez nélkülözhetetlen egy ügyeletes antiimperialista hős. Jelenleg épp Ibrahim Traoré, Burkina Faso elnöke tölti be a Castro-cosplay szerepét: egy választás nélkül, katonai puccsal hatalomra került juntavezető, aki az ország 1980-as évekbeli marxista–pánafrikanista vezetőjét, Thomas Sankarát idézi meg. Traorénél minden kellék megvan, ami az 1960–70-es évekből örökölt szélsőbalos politikai képzeletet megmozgathatja; mondhatni, hibátlanul hozza a harmadik világbeli forradalmak vizuális és ideológiai kódjait. Afrika, svájcisapka, terepmintás egyenruha, katonai puccs, tudatosan használt antiimperialista és posztkolonialista nyelvezet; centrum és periféria, egyenlőtlen csere, nemzeti felszabadítás, Frantz Fanon, Kwame Nkrumah, Samir Amin. „Afrika 2026-ban sem hajol meg többé a Nyugat elnyomása előtt”. Mint valami időutazás: szélsőbalos napalm-nosztalgia mindazoknak, akik legszívesebben örökké 1968-ban élnének, húszévesen. A valóság persze kevésbé romantikus. Traoré abban a tekintetben is a régi történetet hozza, hogy ugyanolyan autoriter katonai vezető, mint a korábbi afrikai és latin-amerikai comandanték, akikből a nyugati radikális baloldal azért faragott ikont, mert a megfelelő szavakat mondták a megfelelő sapkában.

*

Progresszív integráció. Jelenet Philippe de Broca 1983-as Az afrikai című filmjéből. Schiffer András figyelmébe.

2026. október 03.

Az OnTheWall névre hallgató Pink Floyd tribute zenekar a Rómer Házban. Fröccsel elmegy.

Alexandre Tansman Triptyque (1930)
Messages Quartet

A Die Welt 1987. április 13-i száma interjút közölt Milton Friedmannel. A Valóság az év júliusi számában átvette az interjút. Itt olvasható.