Egy tévedésről

Ha létezik fatális félreértés a közgazdaságtanban, akkor az ún. Harrod-féle gazdasági növekedési modell közkeletű értelmezése bizonyosan az. Miért? Mert Harrodnál szó sincs gazdasági növekedésről, pláne nem modellről. Akkor hát miről van szó? A két alapul szolgáló Harrod szöveg a ’39-es An Essay in Dynamic Theory címet viselő dolgozat, valamint a ’48-as kötet, a Towards a Dynamic Economics. És valóban, már pusztán e címekből is jól kiolvasható, hogy a gazdaság dinamizmusáról van szó, és nem annak növekedéséről. Harrod teóriája ui. nem más, mint annak a keynesi tézisnek a dinamizálása, mely szerint egy adott időszak megtakarításai és beruházásai szükségszerűen egyenlők. Persze e keynesi tézis közvetlenül fogalmilag is könnyűszerrel belátható: egy adott időszak termelésének az adott időszakban el nem fogyasztott része lényegében az adott időszak felhalmozása, vagyis végső soron az adott időszak tényleges beruházása. Ugyanakkor ez a szükségszerű egyenlőség, és a gazdaság dinamikája szempontjából ez a lényeg, mindig csak utólagos, vagyis ex post egyenlőség. Az ex ante beruházás ui. nem szükségszerűen egyenlő az ex post beruházással, vagy ami ugyanaz, az ex ante beruházás nem szükségszerűen egyenlő az ex post megtakarítással. Mindez könnyen megmutatható: mennél nagyobb ui. a lakosság megtakarítása, annál kevesebbet költ, tehát annál kisebb a vállalatok forgalma. Ámde mennél kisebb a vállalatok forgalma, annál több áru marad a polcokon, késztermek, anyag raktáron, annál kisebb a gépek elhasználódása stb., vagyis annál nagyobb a fennmaradó eszköz és készletállomány, vagyis az ex post beruházás. És ugyanez megfordítva. Minél kisebb a lakosság megtakarítása, annál többet költ, tehát annál nagyobb a vállalatok forgalma. És hát minél nagyobb a vállalatok forgalma, annál kevesebb áru marad a polcokon stb., vagyis annál kisebb a fennmaradó eszköz és készletállomány, vagyis az ex post beruházás. Ennek megfelelően, a vállalatok akkor fogják csak az eszköz és készletállományukat ideálisnak találni, ha az ex post beruházás éppen egyenlő lesz az ex ante beruházással. Magyarán, ha a lakosság éppen annyit fogyaszt, hogy az így visszamaradó készlet egyenlő legyen azzal, amit a vállalkozók maguk egyébként ideálisnak tekintenek. Vagyis, miként Keynesnél, a beruházások és a megtakarítások kiegyenlítődése a gazdaság eszköz és készletállomány változásán keresztül végül mindig létrejön, ugyanakkor a vállalkozók számára egyáltalán nem mindegy, hogy az eredeti elképzeléseikhez képest milyen ez a változás. Ha ui. az ex post beruházás nagyobb, mint az ex ante beruházás, akkor a vállalatok nem kívánt eszköz és készlet növekedést tapasztalnak, ha viszont az ex post beruházás kisebb, mint az ex ante beruházás, akkor fordított a helyzet, vagyis a vállalatok az eszközök és készletek nem kívánt csökkenését tapasztalják. És itt jön a harrodi paradoxon, egyben a dinamikus elmélet lényege!  Harrodnál ugyanis amikor a vállalkozók azt tapasztalják, hogy a tényleges eszköz és készletállomány nagyobb, mint ami az általuk tervezett ideális nagyság, visszafogják a termelésüket. Ámde ez a csökkentett volumenű termelés (ajaj!) még inkább fölössé teszi a már meglévő eszközöket és készleteket, ami viszont a termelésvolumen további csökkenéshez vezet, ezáltal egy recessziós pályán indítva el a gazdaságot. Ellentétes esetben viszont, vagyis amikor a vállalkozók azt tapasztalják, hogy a tényleges eszköz és készletállomány a tervezetthez képest kisebb, fokozni kezdik a termelésüket, amely fokozott termelés számára viszont még inkább elégtelennek fog mutatkozni a meglévő eszközöknek és készleteknek a nagysága, ami viszont a termelésvolumen és rendelésállomány még további növeléséhez vezet, ezáltal egy boomot indítva el. És a recessziós folyamat során a vállalkozók hiába csökkentik egyre a termelés nagyságát, mégis rendre túltermelést tapasztalnak, amennyiben a termelés vezetékrendszereiben lévő eszköz és készletállomány még rendre a megelőző nagyobb volumenű termelésnek a hozadéka, illetve fordítva, a boom során az egyre növekvő termelés fényében a gazdaság eszköz és tőkeállománya, a megelőző kisebb volumen okán, rendre elégtelennek bizonyul, ami viszont az állandó alultermelés látszatát kelti. Az egyensúly közeli állapot helyreállítása így szinte lehetetlennek mutatkozik: az ugyanis a recessziós pályán a vállalkozóktól a termelés növelését kívánná meg. Akkor, amikor az egyre csökkenő termelés mellett is 'túltermelés' van. Illetve a föllendülési pályán a termelés csökkenését tenné szükségessé. Akkor, amikor folyamatos az 'alultermelés'. Hovatovább, Harrod szerint a vállalkozók által ideálisnak tekintett eszköz és készletállomány nagysága maga sem egy egyszer és mindenkorra eldöntött nagyság, hanem folyamatosan változhat. Harrod vállalkozói tkp. a mindenkori ideálisnak vélt és a mindenkori tényleges eszköz és készletállomány különbségéhez kívánják igazítani a termelésüket. Más szóval, a vállalkozók folyvást utol kívánják érni a saját éppen ideálisnak vélt eszköz és készlet szükségletüket, aminek következtében a gazdaság hol lefelé, egy recessziós pályán, hol felfelé, egy boom pályán indul meg, ami idővel természetesen visszahat magára erre az ideálisnak vélt eszköz és készlet szükségletre, ily módon szüntelenül fenntartva a gazdaság csapongó dinamizmusát. (Ez ám a valódi reflexivitás-elmélet, Mr. Soros!) Egyszóval Harrodnál a gazdaság dinamizmusnak és instabilitásnak az alapvető oka az, hogy ex ante és az ex post beruházás eredendően nem esik egybe, mert míg az előbbi a vállalkozók termelési szándékától, addig az utóbbi a lakosság fogyasztási (megtakarítási) szándékától függ. De akkor mégis miért beszélünk harrodi növekedés-elméletről? Azért, mert Robert Solow téves Harrod interpretációját többen olvassák, mint magukat a harrodi szövegeket.