A módszertani individualizmus értelmében nincs olyan, hogy a gazdaság általában. A gazdaság maga nem fogyaszt, és nem takarít meg, nem ruház be. Nem növekszik, és nem csökken. Mert nincs. Nincs valamiféle önmagában vett makrogazdaság, hanem csak az egyes gazdasági szereplők vannak. Azok fogyasztanak, takarítanak meg és ruháznak be: ez ennyit, az meg annyit. (A módszertani individualizmus alapvető állítása pediglen az, hogy a gazdasági eseményeket nem lehet más módon értelmezni, csak mint az egyes szereplők sokféle tevékenységének egymásra hatásából kialakuló eredményt.) És Rothbard döntően e módszertani megfontolást szem előtt tartva támadja a keynesiánus elméletet egy '47-es zsengéjében, a Spotlight on Keynesian Economics című cikkben. A keynesiánus makrogazdasági modell ugyanis, így Rothbard, konstans függvénykapcsolatot feltételez az olyan aggregátumok között, mint pl. a jövedelem és a fogyasztás, vagy épp konstansnak (mai szóval, autonómnak) veszi a beruházás nagyságát. Ámde tudjuk: a gazdaság maga még csak lehetne állhatatos, ha volna olyan, hogy a gazdaság maga, de nincs. Nincs olyan, hogy a gazdaság fogyasztása vagy beruházása. Olyan van, hogy az egyik család spórol, a másik család meg orrvérzésig költ. Az egyik vállalkozás nyereséges, és beruház, a másik vállalkozás meg éppen csődbe megy. Az egyik szépnek látja a jövőt, a másik meg nem. Az egyik el van adósodva, a másiknak meg tartoznak. Satöbbi. És mindezt számtalan szüntelenül változó tényező alakítja: az egyes ágazatok konjunkturális helyzetétől a jövedelem-eloszláson át az egyes gazdasági szereplők éppen aktuális készpénztartalékáig. Más szóval, problematikus bármiféle konstans összefüggést feltételezni a nemzeti jövedelem és a fogyasztás között, vagy épp állandónak tekinteni a beruházások nagyságát. Még rövidtávon, az egyensúlyi alkalmazkodási folyamat idejére is. Rothbard szerint ui. nehéz elképzelni, hogy pl. ne változzék a fogyasztás (aránya, összetétele stb.) az alatt az idő alatt, amíg mondjuk a megnövekedett autonóm beruházások hatására a gazdaság (mint olyan, ugyebár) méltóztatik addig multiplikálódni, amíg a megtakarítások nagysága egyenlő lesz újra az autonóm beruházások e megnövekedett nagyságával, miközben persze ezen autonóm beruházások nagysága sem változik a továbbiakban már egy jottányival sem, jóllehet a nemzeti jövedelem a multiplikációs igazodási folyamat során heveny növekszik. De félretéve Rothbard kritikáját (illetve e kritika jogosságának a kérdését), érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a The Model of an Expanding Economy című 1952-es tanulmányában, a Keynesnél is keynesiánusabb Joan Robinson lényegében egy, a Rothbardéval teljesen azonos elvi-módszertani alapállásból támadja a matematikai formulákkal operáló növekedési modelleket. Robinson asszony szerint ui. a gazdaság nem precíziós óra, hogy a matematikai formulák koefficienseinek engedelmeskedve zökkenőmentesen működjék. Mert a gazdaság ennél némileg bonyolultabb: a konkrét történeti és földrajzi körülmények változása, a fogyasztási és megtakarítási szokások változása, a vállalkozók várakozásainak az ingadozása, vagy éppen a nem várt pillanatnyi események (amelyek mindig sokkal nagyobb hatással vannak a beruházási döntésekre, mint a trendek, legyenek azok egyébként bármilyen masszívak) stb., stb. szinte teljesen kizárják, hogy a gazdaság valamiféle előre kiszámolt pályán mozogjon.