David Hume az 1777-es >>A közhitelről<< című esszéjében azt írja, hogy a miniszterek számára szerfelett csábító, hogy hivatali idejük alatt anélkül tegyenek valami nagyot, hogy közben adókkal terhelnék túl a népet. Más szóval, nagy a kísértés a hitelekből történő népboldogításra. Ellentétben az ókor bölcs uralkodóival, akik előreláton kincset és aranyat halmoztak fel pl. jövőbeni háborúkra, Hume szerint a mai politikusok már-már megszokásból zálogosítják el az állami jövedelmeket, bízva abban, hogy az utódok majd zokszó nélkül teljesítik az elődeik által vállalt kötelezettségeket. Ergo az államadósság manapság folyamatosan ott kísért, mert ha adva van a lehetőség a hitelfelvételre, akkor az állam vezetői előbb-utóbb élni is fognak vele. Így Hume szerint felhatalmazni egy államférfit, hogy váltókat írhasson alá az utókor terhére egyenesen olyan, mintha egy tékozló fiúnak engedték volna meg, hogy London minden bankházában hitelszámlát nyisson. Márpedig az államadósság kártékony. És Hume említ is párat e kártékony következmények közül: az államadósság az adók növekedését vonja maga után; az államkötvények forgalmi eszközként is funkcionálnak, így az aranyat és az ezüstöt kiszorítják a kiskereskedelem területére, ami aztán áremelkedést okoz a létfenntartási cikkeknél; az államkötvények jelentős része külföldiek kezén van, ami csökkenti az ország szuverenitását; az államkötvényeket leginkább tehetős emberek birtokolják, akik járadékokból élnek, így az államadósság ösztönzi a hasztalan, léha életmódot stb. Mindazonáltal Hume szerint a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a növekvő államadósság, a vele járó növekvő adók által, egyre nagyobb arányban csoportosít át jövedelmet a társadalmon belül a kötvénytulajdonosok részére. Ámde az ilyesfajta vagyon nem ad igazi nemességet, és csak ritkán öröklődik több generáción át, így szétzilálja a hagyományos társadalmi rendet, aminek aztán persze beláthatatlan politikai következményei vannak stb.