Szemben a mennyiségi pénzelmélet hagyományos szemléletével, a pénz nem semleges. Az új pénz nem szökőárként önti el a gazdaságot, hogy az összes jószág árát egyidejűleg és arányosan növelje, hanem egy meghatározott helyen lép be a gazdaságba, és meghatározott terjedési iránya van. Vagyis csak fokozatosan növeli az általános árszínvonalat. E folyamat nyertesei azok a gazdasági szereplők, akikhez a legkorábban ér el az új pénz, mert ezek a szereplők még döntően a régi árszínvonalon vásárolhatnak vele. Ez egyúttal azt jelenti, hogy terjedés közben az új pénz eltorzítja a relatív árakat, és ennek következtében a termelés szerkezetét. Más szóval, az új pénz birtokosai képesek erőforrásokat elvonni a gazdaság többi szereplőitől saját céljaikra. A folyamat vesztesei természetesen azok, akikhez legutoljára ér el az új pénz, miközben az árszínvonal fokozatosan növekszik. Miután gazdagságot nem lehet nyomtatni, így a nyertesek pusztán a vesztesek kárára nyernek. Azaz, az új pénz szétterjedése - túl a termelés szerkezetének torzításán, illetve azzal összefüggésben - egy meglehetősen igazságtalan jövedelem-redisztribúcióval jár, amennyiben egyes szereplőket kiszorít a termelésből, valamint kényszer-megtakarításokra kárhoztat. És Richard Cantillon mindezt javarészt már jól tudta (az a Cantillon, akit egyesek, Adam Smith ellenében, a közgazdaságtan tkp.-i atyjának tekintenek). Miként azzal is tisztában volt, hogy a pénzkínálat manipulálása előbb-utóbb hazavágja a gazdaságot.