"Ez a 23 vonóshangszerre (10 hegedű, 5 brácsa, 5 cselló, 3 nagybőgő) komponált metamorfózis 1944-45 telén született, a kései "abszolút zenék" legjelentősebbjeként.

Ebben a hatalmas gyászdarabban siratja el Strauss Németország sorsát, s a zokogás mögül motívumok bukkanak elő az Eroica szimfónia gyászindulójából. Strauss utolsó átváltozásvariációja ez, mely változatlanul Goethe tanítását követi, de ezúttal sem szövegre, sem színpadra nincs szüksége. Hosszabb-rövidebb dallamok kapcsolódnak össze, húnynak ki és születnek újjá egy végtelen formaív vonalán. Harminc percig zeng e polifon folyamat, de az óriási koncentrációval felépített nagyforma ezúttal - a Beethoven-idézetek ellenére - inkább Wagnerre emlékeztet.

De nem csak rá. A véget nem érő vonóspanasz Mahler utolsó szimfóniáinak, a kilencediknek és a befejezetlen tizediknek lassú tételeit juttatja eszünkbe. Meglepő, hogy Strauss öregkorára mennyire közel kerül Mahler transzcendens világához, a "szférák zenéjéhez", anélkül, hogy tudatosan számolna ezekkel a művekkel. Strauss jóval később retten meg a világ poklától, mint a nála sokkal érzékenyebb, sok mindent látnokian megérző Mahler. A Metamorfózisok a kultúra pótolhatatlan kincseinek, a német városok, műemlékek és színházak pusztulása felett érzett határtalan fájdalom kifejeződése.

Gyász Münchenért: ez a címe a műhöz készült egyik vázlatnak, egy másikon pedig egy Goethe-idézetet találunk. "Lesújt a kétségbeesés! A Goethe-ház, az emberiség legértékesebb szentélye elpusztult! Szépséges Drezdám, Weimar, München, minden lerombolva!" - a sebzett lelkű idős mester kiáltása ez. Ám ezt a művet nem a kétségbeesés jellemzi. Még a legsötétebb lelki fájdalom pillanatában is, Strauss zenéje az egyetemes szépség, a tökély, a transzfiguráció gyöngéd megnyilvánulása - a múlt élő reflexe."

Batta András (forrás)