Villányi László

A zápor dicsérete

Lila ruhában jött. (Épp olyan színű tintával írtam
   annakidején.)
Futni kezdtünk a záporban, átugráltuk a tócsákat.
   Még az étterem rossz fényei sem rejthették: hajában
   kedvtelve időztek a cseppek. Mert arcára szállt,
   gyönyörűvé változott egy légy.
Később szürkék világítottak. Fölöttünk egyetlen lomb-
   bá sűrűsödtek a fák zöldjei. Bizonytalannak tűnt:
   voltam-e addig.

(1994)

Szökésben

csak szökni át az életen, poggyászok nélkül, a harmadik
sípszó után rövid üzeneteket hagyva, kikönyökölve
induló vonatokból, rendhagyó levélváltásokkal kisérve,
"kedves Borkám, huszár lép c6-ról d4-re, és sakk",
no meg persze mindújra megkönnyebbülten véve tudomásul,
ma már a kisvárosoknak is kiváló hangversenytermük van
(a helyi szimfonikusokat is egyre sűrűbben szokás idegenbe hívni,
nota bene, a szólista hölgyek szépsége az igaz ráadás),
nyáréjjelen, holdtöltekor mártózva meg a környék könnyű
sodrású folyójában

(saját költemény, 2004)

[messze]

messze ringó hűvös éjen
zuhanok pupillád sötétjében

(saját költemény, 2004)