Georges Bizet Carmen című híres operájában van egy rendkívüli jelenet. A szín Lillas Pastia kocsmája. Carmen szerelmi táncot lejt Don Josénak, a katonának. A kaszárnyából ekkor takarodót fújnak. A lány kéri a férfit, hogy ne térjen vissza, hanem szökjenek meg együtt, el messzire, a szabad világ vad ege alá, oda, ahol csak a szerelem a törvény, oda, ahol nincsenek kaszárnyák, börtönök, feljebbvalók és alattvalók, ahol nem fújnak kürttel takarodót. Don José pedig zavarba jön. Nem, nem, azt nem lehet, mondja, a kaszárnya várja őt.

Van úgy, hogy a reggeli készülődés során az emberre rátör az érzés: nem megy be dolgozni! Őt nem érdekli, lesz, ami lesz. Csömöre van, felmond, hagyják békén. Szíve szerint ledobna magáról minden jármot, és csak szaladna és szaladna. Isten tudja hova. Ki a szabad élet vad ege alá, a napfény ártatlan könnyűségébe, a friss levegő derűjébe, ki a nagyvilág tágasságába. Bárhova, csak el! Levegőt! - gondolja. Időnként mindnyájunkat megkísért ez az érzés: jó lenne felrúgni addigi megszokott életünket, hirtelen kipenderülni unt hétköznapjaink láthatatlan vonalvezetőiből, kitaposott pályáiról, nem számolva azzal, mi jön, csak egyszerűen el. Kiszakadni abból a fullasztó, szűk világból, amiben élünk, és aztán belevetődni eszelősen az élet jeges áradásába. Nem óvatosan mérlegelve, nem fontolgatva, csak el messzire, az érzékek sodrásába, a történések spontán folyamába, őrülten, megmámorosodva.

Az antik görög mitológiában Dionüszosz a mámor, a vágy, a felfokozott indulat, a fékevesztettség, a mértéktelenség, az önmagát feladó önátadás istene. Ezzel szemben Apollón a mértéktartás, a rend, a stabilitás, az ember önmagát valamihez fegyelmezetten tartó önmegtartóztatásáé.

A rend kiszámíthatóságot jelent. Ha az ember nem akar egyfolytában sodródni, akkor cölöpöket kell vernie az élet hullámveréseibe. Le kell horgonyoznia, biztos pontokat kell kijelölnie magának, ki kell választania tájékozódásának sarokpontjait. Mértéket kell találnia. Máskülönben az ember csak süllyed.

A tragédia születése című művében Nietzsche arról ír, hogy az athéni Szókratész feltűnése szimbolikus jelentőségű fejlemény: a hellén lelkeken végleg erőt vett az apollóni. A szavak kapaszkodót nyújtanak a léttel szemben. A szavak képesek önálló rendet építeni, és egy idő után már nem szükségeltetik, hogy a szavakból épített világ találkozzék az áradó valósággal. Elég annyi, ha van bennük a stabilitás látszatával ámító némi rend. Mennél logikusabbak a szavak, annál jobban elaltatják az embert. A szavak Apollón gyermekei. És Szókratész állandóan szájalt, minek következtében olybá tűnt, mintha a szavaknak abszolút jelentésük lenne, mintha a cölöpök elengedhetetlenek lennének, az élet pedig szép és örök erkölcsi rend volna. Végtére is, aki logikusan akar élni, annak egy kötött rendhez kell tartania magát. Szókratésszel születik meg az álmatlanságot okozó késztetések, a dionüszoszi vágyakkal szembeni csábítás legjobb ellenszere, a logikus érvelés. Mennél több a teória, az okoskodás, az érv, annál szorosabbra szövődik az apollóni világ hálója.

Az ember reggel áll a buszmegállóban, amikor hirtelen rátör az érzés, hogy nem megy be dolgozni. De mire megjön a busz, már le is beszélte magát erről az őröltségről. Térj észhez! - így szólt magában.

Valamibe mindenkinek kapaszkodnia kell, azaz valamilyen rend, így vagy úgy, de mindig van. A kérdés az, hogy az ember mennyire erősen kapaszkodik léte mankóiba, a stabilitás vágya végett mennyire bástyázza körül magát cölöpjei közé. Ha túlon-túl görcsösen markolássza a mankót, akkor nem fog tudni táncolni. Ha túl sok a cölöp, akkor az ember egy szép napon eltűnik közöttük, mert világa láthatatlanul a fejére nőtt. Apollón az álom istene is.
 
Nietzsche úgy látta, koruk egy apollóni-szókratészi kultúra, avagy a nihilizmus kultúrája, a lét költői egyensúlyának megbomlása: Apollón elnyomja Dionüszoszt, az emberek elfelejtenek mértéket tartani a mértékletességben, elfelejtenek vágyni, nagyot akarni, a cölöpök megsokasodnak, elhatalmasodnak, és egy abszolút rend igényével lépnek fel. Az embereket pedig elnyomja az álom.

Nietzsche rajongott Bizet Carmen című operájáért. A librettó végett. Nem is kérdés, Carmen a dionüszoszi, Don José az apollóni.