Georg Simmel, a XIX. század - máig nagy hatású - szociológusa szerint kétféle individualizmus létezik: a román szellem individualizmusa, avagy a reneszánsz individualizmus, illetve a germán szellem individualizmusa, avagy a német romantika (és az abból később kinövő francia egzisztencializmus) individualizmusa. Simmel szerint a reneszánsz ember attól individuális, hogy valamilyen meghatározott karaktert testesít meg. Azaz, a reneszánsz ember individuális elkülönülése a személyiség zsánerszerűségében nyilvánul meg. Maga a karakter az, ami elkülönít és kiemel. Ugyanakkor ez a karakter vagy zsáner önmagában nem feltétlenül eredeti, sokkal inkább egy típus. Felvilágosult, kozmopolita, kelet-közép-európai humánértelmiségi. Ez pl. lehet egy karakter, ami egyfajta zsánert ad az embernek, egyfajta tartást, gondolkodást, életérzést stb. Az ember ettől valamilyen, ettől testesít meg valamit, jóllehet a karakter maga nem eredeti, hanem egy típus. A germán szellem individualizmusa, Simmel szerint, ennek épp ellentéte. A romantikus individualizmus a személyiség egyszeriségét és megismételhetetlenségét jelenti, az egyéni élet semmihez sem fogható és hasonlítható szinguláris jellegét. Éppen az általános karakter lehetetlenségét és egzisztenciális semmisségét. Az ember egyéni elkülönülése így a maga szorongató és magányos egyedüllétébe való visszavettetése. Vagy ahogy Leibniz mondotta: a szíve mélyén minden bölcs ember tudja, hogy valójában csak két dolog létezik a világon, saját maga meg a jóistenen. A romantikus (egzisztencialista) individualitás ily módon soha nem is képviselhet valamilyen általánost: minden értékválasztása a szinguláris lét semmisségében áll.