Rendre felötlik bennem egy gondolat. Nietzsche írja valahol - talán A vidám tudományban -, hogy az emberek olykor szeretnek visszatekinteni elmúlt életükre, és azon tűnődni, vajon miként alakult volna a sorsuk, ha egyik-másik sorsdöntő helyzetben másképp cselekszenek (döntenek). Az emberek ily módon – mintegy játszva a gondolattal – számos lehetséges életutat elképzelhetnek maguknak: boldogabbat, sikeresebbet, színesebbet, vagy épp csak másmilyet. Ámde Nietzsche szerint az emberek ilyenkor tévednek. Tévednek, mert úgy hiszik, hogy az ily módon elképzelt életutak mindegyike a saját életük lenne. Más szóval, az emberek ilyenkor könnyen azt gondolhatják, hogy az általuk elképzelt lehetséges életutak mindegyike pusztán az események sorában különböznék a többitől. De ez távolról sincs így: ahány életút, végül annyiféle ember. Vagyis az ember ugyan utólag elképzelhet magának egy másik életutat, de az valójában nem a saját élete volna, hanem egy másik ember másik élete. Másik élete ui. csak valaki másnak lehet. Így aztán a múltjába révedő embernek nem elegendő utólag egy boldogabb vagy sikeresebb életutat akarnia, hanem egyúttal tagadnia is kell jelenlegi önmagát. „Bárcsak ne léteznék, de létezne most valaki más, aki nem én vagyok!” – így kellene valójában szólnia. De vajon ki mondana ténylegesen ilyet! Más szóval, ha az ember valami oknál fogva erősen igenli önmagát vagy életének valamely momentumát, akkor végső soron be kell látnia: semmi sem történhetett másként, mint ahogy történt.