Reggel pláza. Szabó István új filmjének plakátjáról a szépséges Martina Gedeck figyel, amiről eszembe jut az egyik személyes kedvencem,  Florian Henckel von Donnersmarck opusza, A mások élete, melyben Gedeck a tragikus sorsú színésznőt játsza emlékezetesen. Ez utóbbi filmről viszont Václav Havel napokban emlegetett '78-as írása, A kiszolgáltatottak hatalma esszé jut az eszembe.

Ebben az esszében Havel az olyan kifejlett és konszolidálódott totalitárius diktatúrákat, mint Gustáv Husák Csehszlovákiája (vagy a kései Kádár-rendszer idehaza) poszttotalitárius rendszereknek nevezi. A jogtalanság a vallatószobákból már átköltözött a névtelen bürokraták párnázott ajtajú irodáiba, és bár a titkosrendőrség még mindenhol ott van, alapvetően nincs szükség gyilkolászásra, a renitenseket elegendő kisebb fizetéssel, munkahelyi áthelyezéssel, esetleg néhány év börtönnel büntetni. A bejáratott manipulációs eszközök oly' szubsztilisek, sokrétűek és finoman rafináltak, hogy igazán fölösleges volna direkt terrort alkalmazni. Az ideológiában természetesen már jó ideje senki sem hisz, a történelem lassanként megállt a langymeleg pocsolyában.

E rendszerek legfőbb vonása, vélekedik Havel, hogy mindent áthat a hazugság. Más szóval, a poszttotalitárius rendszerekben semmi sem az, aminek mondja magát, semmi sem az, aminek mutatja magát; mindent a hazugság mechanizmusai mozgatnak. Kövezkezésképpen semmi sem valódi: a politika csak pszeudo politika, a kultúra csak pszeudo kultúra, a tudomány csak pszeudo tudomány stb. És az élet is csak pszeudo élet. Mindenkinek meg van a maga alibije, amivel magát felmentve elfogadja a rendszer hazug játékszabályait és rítusait. És hát idővel a hazugság is lehet otthonos, sőt szinte természetes.

Havel szerint e poszttotalitárius rendszerek szemében a legfőbb veszélyt az egyéniség jelenti. Vagyis az olyan ember, aki a mindent átható hazugság dacára megpróbál egyszerűen csak "normálisan élni", azaz a diktatúráról lehetőség szerint nem tudomást véve magának autonóm életet kialakítani. Vagy ahogy Havel mondja, próbál igazi életet élni. Nem kell, hogy ez az élet politikailag lázadó legyen. A "normális" ember egyszerűen attól veszélyes, mert a környezete találva érzi magát, amikor szembesül egy igazi élettel. Az igazi élet ui. leleplezi a pszeudo életet, és ezáltal az egész rendszer pszeudo valóságát. A poszttotalitárius rendszerek vezetői valójában betegesen félnek mindattól, ami egy kicsit is igazi, valódi és autentikus. Legyen szó akár csak egy rock koncertről. Nem kell, hogy a rock koncertnek bármiféle politikai felhangja legyen, elég az, ha egyszerűen jó, mert valódi. Mert akár egy klassz rock koncert is képes felébreszteni az emberekben az igazi élet iránti vágyat, ami lassacskán teljesen elenyészett a hazug élet hazug mindennapjaiban. Ezért lehet az, hogy minden emberi élmény, ami valódi, a diktatúra szemében veszélyes. Mert az ilyen képes feléleszteni a "normalitás" vágyát. Ezért van az, hogy mindenki, aki megprobál igazi életet élni, a diktatúra szemében ellenzéki.

A mások élete című filmben a Stasi-ügynök, Gerd Wiesler százados az író, Dreyman és barátnője, a színész Sieland igazi életét lehallgatva ráeszmél, hogy a saját élete szánalmas pszeudo élet.