Az "izzasztóműhelyek" segítenek a szegényeken

Thomas J. DiLorenzo

Az "izzasztóműhelyek" segítenek a szegényeken


  Az egyik legrégibb mítosz a kapitalizmust illetően, hogy azok az üzemek, amelyek magasabb béreket kínálnak a szegényeknek, hogy elcsábítsák őket az utcától (vagyis attól, hogy koldulásból, lopásból, prostitúcióból vagy valami még rosszabból éljenek) vagy a kimerítő mezőgazdasági munkától, szóval hogy ezek az üzemek valamiféleképpen elszegényítik és kizsákmányolják a szegényeket. E mítosz szerint a szegények "izzasztóműhelyekben" dolgoznak "éhbérért". Nos, a XIX. században is éppen ezt állították a marxizmustól megihletett szocialisták, és ma is ezt állítják a különféle neo-marxisták, akiknek a többsége persze soha nem végzett kétkezi munkát, és soha sem tapasztalta meg, hogy milyen megizzadni a melóban.   
  A generációk óta tartó antikapitalista kereszteshadjáratban a szakszervezetek önzése és kapzsisága mindig is nyilvánvaló volt: a szakszervezetek nem létezhetnek anélkül, hogy valamiféleképpen ne akarják korlátozni a nem szervezett munkásság felől jövő versenyt, és ezáltal ne démonizálják az olyan szakszervezetek által nem ellenőrzött üzemeket, mint amilyenek az "izzasztóműhelyek" is.
  Persze az amerikai szakszervezeteket hangyányit sem érdekli a harmadik világ szegényeinek a sorsa, kizárólag saját pénzügyi helyzetük miatt aggódnak. Ha a szakszervezeteken múlna, akkor az amerikai vállaltok által a harmadik világban működtetett "izzasztóműhelyekből" szép sorjában ki lennének rúgva a munkások, minek okán arra kényszerülnének, hogy koldulásból, lopásból, vagy valami még rosszabból próbáljanak meg megélni. És ezt az "erkölcsi nívót" honosította meg a szakszervezeti propaganda szerte az amerikai egyetemeken, ahol "izzasztóműhely-ellenes" kampányokat, előadásokat és tűntetéseket szerveztek.
  Az izzasztóműhely-elles kampány hamisságát Ben Powell és David Skarbek közgazdászok 2007-es, a Journal of Labor Researchben megjelent cikke tárta fel. A cikk tizenegy harmadik világbeli ország "izzasztóműhelyeinek" vizsgálati eredményét foglalja össze. E szerint a tizenegy országból kilencben a külföldi tulajdonú "izzasztóműhelyekben" magasabbak voltak a bérek, mint a helyi átlagbér. Hondurasban például, ahol a dolgozó népességnek csaknem fele él napi 2 amerikai dollárnak megfelelő összegből, az "izzasztóműhelyek" több mint hatszoros pénzt fizetnek - napi 13,1 amerikai dollárnak megfelelő összeget. Az "izzasztóműhelyekben" fizetett bérek - Powell és Skarbek cikke alapján - Kambodzsában, Haitiban, Nicaraguában és Hondurasban meghaladta az ottani országos átlagbér kétszeresét.
  Szóval nem a Hondurashoz hasonló országok munkásai panaszkodnak, hogy léteznek szakszervezet nélküli üzemek, amelyek rögtön 500 százalékkal magasabb béreket kínálnak számukra, mint a helyi átlag. A műhelyek valójában fogyasztóként és termelőként is előnyére vannak az embereknek, mert több (és olcsóbb) fogyasztási javakat adnak így el az egyes országokban. Természetesen, az ilyen tőkebefektetések összehasonlíthatatlanul hasznosabbak, mint a "külföldi segélyek". A segélyek ui. kormányok közötti transzferek, amelyek megerősítik a támogatott országok rezsimjét, akkor is, ha azok egyébként korrupt és elnyomó rezsimek. A piaci alapon történő tőkebefektetés valójában mindig sokkal kedvezőbb, mint a tőke politikai alapon történő újraelosztása.  
  A harmadik világba történő külföldi befektetéseknek az a további haszna is van, hogy üzleti tudást közvetít olyan országokba, ahol ilyen korábban nem volt. Nem egyszerűen csak technológia kerül ilyenkor átvételre, de az üzleti gyakorlatról való ismeret, a kapitalizmus és a gazdagodás, a jólét megteremtésének egész kultúrája, ami nélkül egyetlen nemzet sem kerülhet ki a szegénységből. A külföldi tulajdonban lévő üzemek emellett megteremtik azt, amit a közgazdászok "agglomerációs gazdaságnak" neveznek, vagyis az üzem (vagy gyár) körül számos egyéb üzlet virágzásnak indul, úgy is mint magának az üzemnek a közvetlen beszállítója, és úgy is mint az alkalmazottakat kiszolgáló vállalkozás (pl. étterem). Vagyis nem csak közvetlenül az üzemben jön létre munkahely. Mindezeken túl egy szegény országba történő sikeres befektetés egyúttal jelzés a többi potenciális befektetőnek, hogy az ország kiszámítható környezetet jelent a befektetések számára, ami így még több befektetéshez, munkahelyhez és még nagyobb prosperitáshoz vezethet.
  A külföldi befektetők általi tőkebefektetések a szegény országokban növelik a béreket azáltal, hogy emelik a termelékenységet, a munka határtermékét. Az ilyen befektetések megakadályozása, elbátortalanítása, ami az izzasztóműhely-ellenes mozgalom célja, pedig ennek épp az ellenkezőjét éri el, a bérek stagnálását vagy csökkenését.     
  A harmadik világbeli „izzasztóműhelyek” létének egyik legfőbb erénye, hogy csökkenti az amerikai szakszervezetek hatalmát. Néhány kivételt leszámítva ui. a szakszervezetek mindenkor az antikapitalista ideológia éllovasai voltak, illetve a gazdasági növekedést megfojtó kormányzati intervenciók fő támogatói. Így mennél gyengébbek a szakszervezetek, annál jobb az amerikai munkásoknak. A legjobb mód pedig, amivel egyénileg támogathatjuk a harmadik világbeli szegényeket az, ha mennél több, az ottani tőkés vállalkozások által előállított terméket vásárolunk.

forrás

(saját fordítás)