Bach, megvédve híveitől című (in) 1951-es tanulmányában Adorno azt írja, hogy a rizsporos hajú, reakciós zenekritikusok rizsporos hajú, reakciós zeneszerzőt csinálnának Bachból, jóllehet Bach saját korának amolyan avantgárd komponistája, ami jól látszik a Das Wohltemperiertes Klavier egyik-másik fúgáján meg a Das Musikalisches Opfer egyik-másik tételén, ahol Bach ironikusan felrúgja a kontrapunkt elidegenült és reakciós szabályait, és ezáltal feldereng a romantikus ethosz. Hegel szavaival élve: már kopogtat az új szellem a réginek ajtaján. És meglehet, Adornónak igaza van, ezt nem tudom biztosan megítélni. Mindazonáltal attól tartok, hogy ebben az értekezésben Adornónak nem annyira Bach fontos, mintsem inkább a progresszió. Más szóval, kiérzem az ideológiát.