Ludwig van Beethoven: A-dúr hegedűszonáta, Op. 30 No.1
(I. Allegro; II. Adagio; III. Allegretto con Variazioni)
Anne-Sophie Mutter/Lambert Orkis

Az a három szonáta, amelyet 1802-ben I. Sándor cárnak ajánlott Beethoven, az egy opuszba sorolt művek ciklikus összefüggését mutatja, amelyre különösen ez idő tájt találunk példákat a zeneköltő életművében. A koncertáló stílus, a mutatós hangszeres virtuozitás az op. 30-ban is a hangversenyterem nagy nyilvánosságára számit, bár az A-dúr szonáta — elsősorban a zongorára szánt — első tétele az intim kamarazene légkörét idézi vissza.

A háromszakaszos dalformában komponált lassú tétel a hegedű szélesen ívelő kantilénájára épül. Akárcsak az op. 23-as szonátában, itt is sóhajszerűen deklamáló fermáták tagolják a tételt. A harmadik tétel helyén eredetileg a Kreutzer-szonáta fináléja állott, Beethoven utólag komponálta a variációs zárótételt. Döntését nyilván az a belátás segítette, hogy a variáció alapjául szolgáló téma konvencionális hangja jobban illik e mű egészéhez, mint a másik A-dúr tétel szenvedélyes dinamizmusa és démoni elánja. Hat változat követi a témát; az utolsó 6/8-os metrumú, felgyorsult tempójú (Allegro, ma non tanto) mozgalmas befejezése a műnek.

Szöveg: Pándi Marianne: Hangversenykalauz - Kamaraművek