1997 és 2006 között az amerikai lakásárak közel megduplázódtak, majd 2006 után meredeken zuhanni kezdtek. Mivel ez idő alatt sem az építési költségek, sem a népesség, sem a hosszú távú kamatlábak érdemben nem változtak, az amerikai Yale Egyetem nagyhírű közgazdász professzora, Robert Shiller szerint mindez egy klasszikus eszközbuborékra utal. The Subprime Solution című 2008-as könyvében Shiller a történetek-ragály-visszacsatolási hurkok fogalmaival magyarázza a lakáspiaci boom kialakulását (vö. Tőzsdemámor). Ennek lényege hozzávetőlegesen, hogy a lakásárak növekedése megerősíti az emberek hitét, hogy az árak tovább fognak emelkedni. A "nincs biztosabb befektetés, mint egy ház" története fokozatosan össznépi konszenzus lesz, ami - mint valamiféle rossz ragály - a bankárok, spekulánsok, politikusok, hivatalnokok, elemzők egyre szélesebb körét is "megfertőzi", és ami különféle visszacsatolási körök által (a saját lakáshoz jutás politikai felkarolása, a növekvő lakásárak miatti lazább hitel elbírálás, pozitív befektetői és elemzői hangulat stb.) a lakásárak további növekedését okozza, ami viszont még tovább erősíti "a föld nem szalad el", az "ingatlan egyirányú fogadás" stb. történetét, mint közkeletű vélekedést. És így tovább. Kész is az ingatlan boom, aminek végső soron egy olyan össznépi pszichózis az oka, ami egyaránt ragadja magával a memphisi Frayser negyed fekete közösségét és Ben Bernanket, aki 2005-ben (még mint a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöke) úgy vélte, hogy a lakásárak emelkedése lényegében a gazdaság fundamentumaira reflektál (álláshelyek növekvő száma, növekvő jövedelmek). Ugyanakkor ennél érdekesebb, hogy Shiller számot vet azzal a magyarázattal, miszerint a válságot a FED laza monetáris politikája okozta. Korrektül leírja, hogy 2002 októberétől kezdődően - páratlan módon - harmincegy hónapon át, egészen 2005 áprilisáig negatív volt a jegybanki reálkamat, amely periódus egyébként egybeesik a lakásárak legmeredekebb emelkedésével. Shiller álláspontja furcsán ingadozó. Mintegy ellenérvként írja, hogy a fix kamatozású jelzáloghitelek kamatait meghatározó hosszú távú kamatok 2003-ig nem reagáltak érdemben a jegybanki alapkamat változásaira (valami hasonlóval érvelt Greenspan is), amit aztán rögvest kiegészít azzal, hogy azok a változó kamatozású jelzáloghitelek, amiket döntően subprime adósoknak bocsátottak ki az ezredforduló után, viszont annál inkább, és hogy ezek az ARM hitelek igencsak fűtötték a boomot. 2009-es (George Akerloffal közösen írt) könyvében Shiller a buborék kialakulását (amit immáron 2000-től datál) leginkább a Fannie Mae és Freddie Mac - politikai nyomásra történő - erőszakos subprime hiteleivel kapcsolja össze (buborék-elméletét természetesen megtartva), amit úgymond az is alátámaszt, hogy a legjelentősebb áremelkedés az alacsony kategóriájú lakóingatlanoknál történt (nota bene kevésbé hangsúlyosan, de a 2008-as könyv is beszél a hitelezési standardok politikai felpuhításáról).

FOLYT. KÖV.