Van egy filmes sablon sztori. Az elődóművész (operaénekes, balett-táncos, drámai színész stb.) nagy szerepet kap (többnyire egy klasszikus darab címszerepét). A próbaidőszakban a művészt számos magánéleti krízis éri. Aztán eljön a premier: a művész saját belső drámáját viszi színpadra, amitől tökre hiteles lesz az előadás. Standing ovation. Ahogy Gadamer mondja, létrejön a "totális közvetítés": a játékos a játékkal teljességgel azonosulva a művet önmagához juttatja, felmutatva ezáltal annak mély igazságát, melynek ragyogó fényében a közönség is megigazul (további részletek az Igazság és módszerben). Privát szenvedései által a művész felnő a nagy szerephez, és nagy művész lesz. (És mindeközben megtudjuk azt is, hogy a színfalak mögött milyen csúnya dolgok mennek művész berkekben. Szereposztó dívány, könyöklés, intrika, ilyenek.) Nos, Darren Aronofsky filmje, a Fekete hattyú is nagyjából erre a sablonra épül, csak itten a sztori rendesen befreudul, mert hogy Ninának, a balerinának (Natalie Portman) konkrétan fel kell nőnie, hogy felnőjön a Hattyúk tava Hattyúhercegnő szerepéhez. De a filmet a táncjelenetek teszik emlékezetessé.