Álljunk meg egy szóra
John Lukacs helyesen mutat rá, hogy a magyar szóhasználatban az "európai" jelzőhöz kimondatlanul is hozzátapad az européer kifejezés jelentése. "Európai" az, aki művelt, urbánus, nyugati nyelveket beszélő, irodalmat, művészetet ismerő ember, és persze sok mindenben kozmopolita. Nota bene nincs ebben semmi új, ez lényegében a XVIII. század szellemi és politikai arisztokráciájának voltairei szellemisége, mely szerint az "európai" leginkább egy nemzetek feletti, felvilágosodott, racionalista attitűdöt jelent. Ha pedig ehhez azt is hozzávesszük, hogy a Kádár-rezsim alatt itthon "Európa" egyet jelentett a vasfüggönyön túli nyugati mennyországgal, de legalábbis a Milka csokoládéval, akkor nem meglepő, hogy az "európai" jelzőnek nagyon erős pozitív töltete van. És én hajlamos vagyok egyenesen azt gondolni, hogy a magyar értelmiséginek az Európai Unióhoz való viszonyát az "európai" jelzőnek ez az européer felhangja nagyban meghatározza: ti. magát kicsit is műveltnek tartó ember csak nagyon óvatosan kritizálja az EU-t, mert a végén még kiderül róla, hogy nem européer. Vagyis nem racionalista, nem felvilágosult, nem művelt, hanem inkább nacionalista, és legszívesebben visszamenne Ázsiába. Rovásírásos útlevéllel. Azt hiszem, az "európai" jelző nagyban tabusítja az Európai Uniót, mint politikai projektet.