Faludy György
Éhség
      
I.
              
Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
        
A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
        
A beleimen is túladtam,
amikor majdnem megevett
az éhség; most csak szemsarkamban
szorongat még egy keveset.
        
Meg az is, hogy bolhák ugrálnak
és lakmároznak farkamon.
De mért is őrzök luxustárgyat
itt Recsken? Holnap eldobom.
        
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
        
Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.
        
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.
        
II.
        
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
        
Mindről verset kéne szereznem.
Hányat? Ötvenet? Hatvanat?
Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.
Pihe? Kísértet? Almahab?
        
Még jó, hogy szellemem töretlen:
a homlokomban csillagok
s egy kard; s hogy olvadnak köröttem
a rég elfagyott illatok!
        
Most mind a garatomon táncol:
a Pápéte-i éjszaka,
meg nagyanyám verandájáról
a jácint-gyertyák kék szaga,
        
aztán a japán légibombák
füstje. Szagolnám szívesen,
de szállni kezdek. Ez az ország:
mindegyik dombját ismerem.
        
Sörbettel etetik a párás
gőzfürdőben Ali basát
szolgái. Ez Rákosi Mátyás,
kit most is helyből ugrok át.
        
Ott Béla király Isztergomban:
az apró, sárga trónterem
s az oroszlánok. Lehajoltam,
s eléje csúsztam térdemen:
        
„Maradj velünk!” De nemet intett.
A királynő apródjai
vagyunk, s karóba húznak minket
a nádorispán Báthory
        
kívánságára itt Pozsonyban,
a vízpart árnyas tölgyei
alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam
s alvadt vérem göröngyei.
        
A karóról most visszamászok
a hóba. Hány festő nevét
tudom M-mel a reneszánszból?
Mantegnáét, Melizzóét –
        
aztán Giovanni da Milano,
Mazaccio, Michelangelo,
Martini, Memling, da Majano,
meg Mazzolino – erre jó
        
az ismeret lerágott csontja.
Inkább százszorszép kellene,
hogy a szirmokon kiszámoljam:
mi történik majd itt velem.
        
De százszorszép nem nő a hóban.
Helyette megpróbálhatom
a római uralkodókat.
Kezdem. Caesar – éhenhalok,
        
Augustus – mégse halok éhen,
Tiberius – éhenhalok,
Caligula – nem halok éhen,
Claudiusszal éhenhalok,
        
és így Marcus Aureliusszal
tizenegy újabb név után.
A császárokat sose tudtam
tovább. A téli délután
        
csupa gejzír. Gyémántot szikráz
s nyersselymet őröl a malom.
Hány órája, hogy a hókristályt
nézem a kabátujjamon?
        
E földre én is készületlen
jöttem. Behúnyom a szemem.
Azt látom, ahogy megszülettem
védtelenül és meztelen,
        
mint most. Mért jöttem a világra?
Mi volt a célja? Ne keresd!
Ez itt a fény nagy uszodája,
hová beugrattak fejest.
        
(Recsk, 1951 telén)