A XVIII. század kiváló filozófusa, Immanuel Kant szerint kétféle ítélőerő van: a meghatározó ítélőerő és a reflexiós ítélőerő.

A meghatározó ítélőerő sematizálja a világot, kész kategóriák alapján ítél, azaz előregyártott - ahogy Kant nevezi, a priori - fogalmakkal dolgozik, amiket aztán mindenre ráhúz, ami csak elébe kerül. Más szóval, a meghatározó ítélőerő mindenkor jó előre tudja, hogy mi is lesz az, amivel majd szembetalálkozik. A meghatározó ítélőerő számára sosem kérdés, hogy mivel áll szemben, miként az sem, hogy miként is kell azt értenie. Te jobboldali vagy, te baloldali vagy, te magyar vagy, te nem vagy magyar, te jó zsidó vagy, te rossz zsidó vagy, te a haza büszkesége vagy, te hazaáruló vagy stb. A dolgoknak mindenkor meg van előre az olvasata. Az értelmezés vezető iránya adott, ti. sémák vezetik a megértést. És amit az ember nem egészen ért, azt is lényegét tekintve érteni vél. Végtére éppen arra valók a sémák, hogy általuk azt is értsük, amiről semmit nem tudunk. A sematikus gondolkodás ily módon hasznos. A sémák által egykettőre kerek lesz a világ. Az ember minden helyzetben azonnal kiismeri magát. Hiszen mindenkor vannak a jó magyarok meg a rosszak, a nemzetépítők meg a hazaárulók, a kommunisták meg a fasiszták. Adottak a mankók, az ember könnyedén eltájékozódik. Az Orbán jó, a Bajnai rossz, vagy éppen fordítva.

A reflexiós ítélőerő ellenben más. A reflexiós ítélőerőnek nincsenek előre gyártott kategóriái, azaz nem kész fogalmak alá illeszti a világot, hanem a világ sokféleségében próbál megpillantani valamiféle fogalmat. A reflexiós ítélőerő ily módon nem olyan magabiztos, azaz nem képes olyan könnyedén osztani a címkéket, mint a meghatározó ítélőerő. Ítéletei inkább esztétikaiak, puhák, nem olyan erőszakosak, a dolgok nincsenek eleve eldöntve. Ezért a reflexiós ítélőerőt nem is lehet megvezetni, hiszen az maga vezeti magát. Magyarán nem vezeti semmi. Ugyanakkor Kantnál az esztétikai ítélőerő viszi a tapasztalatot az ész felé, és nem a meghatározó ítélőerő. Aki sémák szerint, erőszakosan gondolkodik, az mindig találni fog értelmet a dolgokban. Igaz, többnyire mindig ugyanazt. A reflektáló ember viszont sokszor nem jut semmire. De ha mégis, akkor abban talán lesz valami.

Kant szerint mindazonáltal mindkét ítélőerejére szüksége van az embernek.