(A recesszió mindig és mindenhol monetáris jelenség, vélekednek az ún. Market Monetaristák. Az elgondolás alapja pediglen két írás: Clark Warburton 1950-es The Monetary Disequilibrium Hypothesis tanulmánya, illetve nagyobb hangsúllyal Leland B. Yeager 1956-os A Cash-Balance Interpretation of Depression című tanulmánya. És mert a Warburton szöveget épp most olvastam, hát ráfordultam a Yeagerre is.)

Yeager A Cash-Balance Interpretation of Depression tanulmánya szerint a gazdasági válságok oka a pénz iránti túlzott kereslet, amikor a gazdaság szereplői en bloc próbálják növelni az általuk tartani kívánt pénz mennyiségét. Yeager igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy az általa szorgalmazott cash-balance megközelítés - miközben állítólag alkalmas a Say-törvénytől a Pigou-hatásig számos elméleti elgondolást integrálni, és ezért általánosabb - teljességgel összhangban van a válságok elégtelen keresleten alapuló keynesiánus magyarázatával. Végtére a pénz iránti túlzott kereslet egyet jelent az áruk iránti elégtelen kereslettel, avagy másképp közelítve, miután az árak rövid távon ragadósak, ezért a túlzott pénzkereslet lényegében azt jelenti, hogy a jónép rövid távon több árut és munkát akar eladni, mint megvenni. (És tényleg: pl. a Krugman-féle (több könyvében és cikkében kifejtett) kuponos bébiszitter szövetkezet-modell (Capitol Hill Babysitting Co-op) valójában tekinthető a válságok egyfajta cash-balance interpretációjának. És ahogy Krugmannál a szövetségbe tömörült bébicsőszök egyszerűen több kupont nyomtatva kerülnek ki a slamasztikából, úgy Yeagernél is a monetáris expanzió jelenti a megfelelő választ a túlzott pénzkereslet okozta válságra (a Krugman-féle zavaros példázatban eleve a kuponok számának - közelebbről meg nem határozott okból történő - lecsökkenése indítja el valamiféleképpen a "krízist"; K. vélhetően fel sem fogja, hogy ezzel hova sorolja magát). (Nota bene magából a cash-balance szemléletből fakad, hogy Yeager szerint mind az infláció, mind a defláció egyaránt gyógyír lehet a válságra: egyfelől az általános ár- és bércsökkenés (defláció) a pénzkészlet felértékelésével csökkentheti a pénz iránti keresletet (vagyis a Pigou-hatás elvben működhet), másfelől a monetáris infláció, azaz a pénzkínálat kellően nagymértékű növekedése szintén. Ámde Yeager csak ez utóbbi esetet tekinti gyakorlatilag is kivitelezhetőnek.))

Ha el is fogadjuk, hogy a gazdasági válságok kiváltója a pénz iránti túlzott kereslet, fölmerül a kérdés, hogy miért is kívánná mindenki egyszerre növelni a pénzkészletét. Ám Yeager a válságok cash-balance interpretációjának egyik erényét éppen abban látja, hogy ezt a kérdést éppenséggel nyitva hagyja. Tény, ha kitör egy válság, a pénzkereslet jelentősen megnövekedhet: hirtelen mindenki likvid eszközökre vágyik (adósságtörlesztés céljából, óvatossági megfontolásból stb.), a bizonytalan helyzet miatt a háztartások elhalasztják tervezet jelentősebb kiadásaikat, a cégek tervezett beruházásaikat stb. Mindez az aggregált kereslet súlyos visszaesésével járhat. Ámde ettől még nem a megnövekedett pénzkereslet (csökkenő aggregált kereslet) a válság eredeti kiváltó oka, hanem csak a válság következménye. Még akkor is, ha következményként sokkalta pusztított másodlagos hatásai lehetnek, mint önmagában a válságot eredetileg kiváltó tényezőnek. Így a Yeager-féle túlzott pénzkereslet közelítés leginkább a "másodlagos válságok" elmélete lehet csak. (Ahogy Sheldon Richman fogalmaz találóan: a keynesiánusok olyanok, mint az az ember, aki a film felénél megy be a moziba, és amikor leül, azt hiszi, érti a filmet.)