A nyomkereső

Nem dolgozhatott zavartalanul; szemét tűrhetetlen csillogás hasogatta: legalább féltucatnyi fém- és üvegtesten járták őrjítő táncukat amott távolabb a napsugarak. Autóbuszok volnának? Azok; mozdulatlanul vesztegelnek, szemlátomást üresen várakozva távol lévő utasaikra; a helyi járat állományához semmiképp sem tartozhatnak, szürke kopottságuk szégyenkeznék e kék, piros, sárga, zöld meg barna ipari remekek közt, melyek egyike-másika emelettel, légkondicionáló berendezéssel is dicsekedhet, de még a legszerényebbnek is valamilyen szembeötlő cégjelzés hivalkodik az oldalán, az utazási irodák harsány kínálatával ámítva az utast. A küldött közelebb lépett, hogy jobban lásson: város- és országneveket olvasott, közelieket és távolabbiakat, a világnak mind a négy tájáról. A csapás váratlan volt – turisták szerepeltetésével nem számolt –, bár alaposabban megfontolva, és akár az előbbi ember szavait is figyelmen kívül hagyva, nem az ő hibája-e, ha épp ez a körülmény találja vértezetlenül? A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból – gondolnia kellett volna rá, hogy éppen ezt a lehetőséget az ellenfél nem hagyja kiaknázatlanul. Hol lehetnek vajon? – keserű kíváncsisággal nézett körül: üzemszünet van-e éppen, vagy ellenkezőleg, nagy javában folynak-e számukra valahol a mutatványok – nem lehetett tudni; sehol sem mutatkoztak, e sivár környék tulajdonjogáért most csak elhagyott autóbuszaik néma fenyegetése perelhetett. (Kertész Imre: A nyomkereső)