Megnéztem Steven Soderbergh közel négy és fél órás filmjét Ernesto "Che" Guevaráról, az argentin származású hivatásos forradalmárról, ipari miniszterről és marxista gerillaharcosról. Mondanom sem kell, a film hősként mutatja be Guevarát (Benicio Del Toro 2008-ban Cannesban megkapta a legjobb színésznek járó díjat az alakításért). A néző mindazonáltal mégis csak az látja, amit lát: a nagy Che Guevara egy sípoló tüdejű mitugrász, aki néhány analfabéta futóbolond társaságában puskával katonásdit játszik mindenféle kubai és bolíviai dzsungelekben. Semmi kétség, a film legszebb pillanatait Catalina Sandino Moreno színésznő jelenti. Kedvenc részem, amikor Guevara '64-ben New Yorkba utazik, hogy beszédet mondjon az ENSZ-ben. Látjuk New Yorkot, a magas házakat, a parkokat, a gazdagságot. A képek alatt pedig Che magvas gondolatát halljuk: A kapitalista rendszerben az emberek láthatatlan ketrecben élnek. Hisznek például az önmegvalósító ember mítoszában, csak azt nem fogják fel, hogy a többség lehetőségeit olyan erők szabják meg, melyekről még csak nem is tudnak. Aztán a következő snittben a dzsungelt látjuk egy égő faviskóval. És ezzel helyére is kerül a nagy okosság. Meg úgy általában Che Guevara egész jelentősége.