Képzeljük el a szakácsokat, ahogy a húsleves készítésén vitatkoznak! Az egyik szakács azt mondja, a húslevesbe bizony kell éti csiga, mert attól lesz jó, mire a többi lehurrogja. Aztán egy másik szakács szerint lócitrom kell bele, mert attól lesz finom. A harmadik szerint valójában egy csipet kutyagumi kell hozza, az adja meg a sava-borsát. És így tovább. A szakácsok egymást anyázva nagy perpatvart csapnak. Vajon rá bíznánk az ilyenekre a főzést? És vajon az állam vezetése? Az egyik politikus szerint csökkenteni kell az adókat, a másik szerint emelni, az egyik szerint bizonyos javakra hatósági árat kellene megállapítani, a másik szerint piaci árak kellenek, az egyik szerint privatizálni kell az állami cégeket, a másik szerint államosítani kellene még a magáncégeket is, mert attól lesz csak igazán jó. És így tovább. A húslevest nem bíznánk vélekedőkre, az államot igen? A főzőkanálhoz nem engednénk oda mindenkit. És a kormányrúdhoz? Vélhetőleg hasonló megfontolások vezették Platónt, amikor arra jutott, hogy az államot nem a százból százfélét állító vélekedőknek, szofistáknak és demagóg szónokoknak kellene vezetnie, hanem a bölcseknek, akik ismerik az igazságot. Amire rögtön érkezik a pilátusi kérdés: mi az igazság? (Meg aztán nem árt Karl Popper intelmét is észben tartani: az igazság alapján politizálni többnyire erőszakhoz vezet.)