A HVG Kiadó példás gyorsasággal — a könyvhétre időzítve a megjelenést — adta ki itthon Daron Acemoglu és James A. Robinson szerzőpáros tavalyi nagy sikerű Miért buknak el nemzetek? című, A hatalom, a jólét és a szegénység eredete alcímet viselő könyvét. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, a kötet az évtized legnagyobb hatású fejlődéselméleti műve lesz. Acemoglu jelenleg a világ talán leggyakrabban hivatkozott közgazdászprofesszora, egy igazi sztár a nagyvilág akadémikus köreiben.

Miért van, hogy egyes országok gazdagok, míg mások meg szegények? — teszik fel a nagy kérdést a szerzők. És válaszuk is van. Méghozzá pofon egyszerű: a gazdag országoknak központosított, ugyanakkor demokratikus (befogadó, plurális) politikai intézményei vannak, amelyek lehetővé teszik a jogállam és a piacgazdaság normális működését. Ezzel szemben a szegény országokban oligarchikus (kizáró, kizsákmányoló) politikai intézmények működnek, amelyek viszont kizsákmányoló gazdasági intézményekhez vezetnek. És ennyi. Semmiféle nagy titok sincs itt, kérem. Oligarchikus társadalmakban olyan oligarchák birtokolják a politikai és a gazdasági életet, akik nem adnak teret a hatalmukat veszélyeztető innovációknak, és az abból fakadó teremtő rombolásnak (Schumpeter). Demokratikus társadalmakban ellenben egyenletesebben oszlik meg a politikai hatalom, ami viszont gátat vet a kizárólag szűk csoportérdekeket szolgáló kizsákmányoló gazdasági intézmények bevezetésének. Mindeközben működik egyfajta visszacsatolás: a demokratikus politikai rendszer befogadó piaci intézményeket hoz létre, ami a gazdasági elit folyamatos cserélődésével, valamint újabb és újabb társadalmi rétegek felemelkedésével jár, ami viszont tovább erősíti a politikai rendszer befogadó jellegét. És fordítva: az oligarchikus politikai rendszer bebetonozza az oligarchák gazdasági hatalmát, ami tovább növeli az oligarchák politikai hatalmát. A szerzők szerint mindazonáltal ki lehet törni mindkét körből: demokratikus országok is elindulhatnak egy oligarchikus rendszer lejtőjén, illetve oligarchikus országok egy demokratikus rendszer felé vezető úton. Nincs kérlelhetetlen történelmi fátum.

De teóriából nagyjából ennyi elég is. Már e néhány mondat is lefedi az elméleti mondandó háromnegyedét. Valójában teóriából van a legkevesebb Acemoglu és Robinson könyvében. A szerzők 440 oldalon keresztül hozzák a történelmi példákat azon — tkp. evidensnek tűnő (bár nem az) — tézisük igazolására, hogy egy ország politikai intézményrendszere határozza meg a gazdasági intézményrendszer jellegét, a gazdasági intézményrendszer jellege pedig az ország jólétét. Az őrületes mennyiségű történelmi példa (esettanulmány) miatt a kötet akár egy izgalmas történelemkönyvként is olvasható, ámbár nekem személy szerint egy idő után kezdett fárasztó lenni az a rengeteg sztori, aminek mindig ugyanaz a konklúziója. Sőt — egyetértve William Easterlyvel — egy kicsit talán gyanús is lett, hogy Acemoglu és Robinson teóriája valahogy minden történelmi eseményre olyan frappáns magyarázattal szolgál a maja városállamoktól kezdve a zimbabwei zsarnok, Robert Mugabe rendszerén át a Szovjetunió bukásáig. Szóval, ha valaki nem akar két héten át részletekbe menőkig a középkori Velence tündökléséről és bukásáról olvasni, sem az 1688-as angol dicsőséges forradalomról vagy Brazília elmúlt évtizedeinek történetéről, pusztán a mű nektárjára vágyik, úgy elég a könyv utolsó fejezetét (A szegénység és a jólét értelmezése) elolvasnia. Abban nagyjából minden benne van. Persze a teljes kötet elolvasása sem hiábavaló időtöltés.

Egy dolgot viszont bizonyosan megtanulunk a könyvből: az államok hosszú távú prosperitását tekintve a demokratikus kapitalizmusnak nincs alternatívája. Autokratikus politikai rendszerekben nincs innováció, következésképpen történelmi léptékű fejlődés sincs. Nincs ázsiai csoda meg hasonlók.