Egy remek tanulmány Marion R. Daugherty tollából: The Currency-Banking Controversy. A tanulmány első része az 1821 (Anglia visszatér az aranystandardhoz a napóleoni háborúk után) és 1844-es (Peel-törvény elfogadása) közti időszak fejleményeit ismerteti (némi Currency School részrehajlással). A második rész a Peel-törvény utóéletével foglalkozik. Igazán alapos írás tényleg, de valahogy hiányzik nekem a lényeg. Úgy vélem, a Currency School – Banking School vita középpontjában azon egyszerű kérdés áll, hogy vajon a pénzkínálat határozza-e meg a pénzkeresletet, vagy fordítva. A Currency School képviselői szerint a pénzkínálat határozza meg az árszínvonalat, az árszínvonal pedig a pénzkeresletet. A Banking School képviselői szerint viszont az árszínvonal (amit a jövedelmek, a profit várakozások, az animal spirits stb. alakít) határozza meg a pénzkeresletet, a pénzkereslet pedig a pénzkínálatot. Ezért vélik a Currency School képviselői azt, hogy a túlzott bankjegy kibocsátás inflációhoz vezet, illetve – mert a pénz rövid távon nem semleges – üzleti ciklusokhoz. A Banking School képviselői pedig ezért gondolják azt, hogy a bankok alapvetően annyi bankjegyet bocsáthatnak csak ki, amennyit az adott árszínvonal melletti tranzakciós pénzkereslet számukra lehetővé tesz, az afölötti bankók pedig visszaáramlanak hozzájuk (vagy "fölös" pénzkészletként kicsapódnak a publikumnál, ha a pénzkereslet vagyontartási vagy óvatossági megfontolásból megnő).