Párizs egy titokzatos labirintus, ahol minden kapualj egy féregjárat, amin át az ember egy húsz évvel későbbi másik városrészbe jut. A metróállomások, presszók, terek, utak, padok és lámpaoszlopok mind megannyi időrés kapui, amin át a történések éveket és évtizedeket ugranak. Mindez az emlékezet már-már álomszerű téridejében. A város az emlékek mozaikkockáiból épül fel, ahogy a teljes történet: jegyzőkönyvek, notesz feljegyzések, albérletek, lejegyzett utcanevek, házszámok és telefonszámok, az emlékezetből kitörölhetetlen mondatfoszlányok és zavaros álomképek által váltó idősíkokból és terekből. Egy alig pár hónapig tartó szerelem, egy gyilkosság meg valamiféle megfoghatatlan politikai összeesküvés története, ami mozaikszerűen rajzolódik ki a város és az emlékek e fragmentált téridejéből, amiben titokzatos módon mosódik el és össze múlt és jelen. Az élet pedig nem tűnik többnek egy kényszeres monoton kóválygásnál a városban, ami valójában egy örökös bolyongás az emlékek féregjárataiban, amiben minden úgy múlik el, mintha talán soha meg sem történt volna, és csak az emlékek diffúz világa lenne maga a valóság.