Elolvastam Robert Skidelsky Mennyi az elég? című könyvét. Mondanom sem kell, a mű keretét Keynes egy klasszikus esszéje, az 1930-as Gazdasági lehetőségek unokáink számára adja (magyarul 94-103. o.). Ebben az esszében Keynes belenéz a varázsgömbbe, és jósol egy merészet: száz éven belül (vagyis 2030-ig) az emberiség "gazdasági problémája" megoldódik — az egy főre eső GDP circa négy-nyolcszorosára növekszik majd, és az emberek heti 15 órát (napi hármat) fognak dolgozni; e gazdag világ pedig, ahogy Keynes fogalmaz, "először kerül majd szembe az ember valódi és örökös problémájával: hogyan használja a szabadságát, melyet a gazdasági kényszertől megszabadulva nyert — és hogyan éljen szabadidejével, melyet a tudomány és a kamatos kamat biztosít majd számára — arra, hogy bölcsen, kellemesen, és jól éljen".

A kötet Keynes e jóslatának értékelésével indul: Angliában (és az Egyesült Államokban) az egy főre eső GDP mára az 1930-as érték hatszorosára nőtt, szóval abszolút jár a pont, ellenben a heti munkaórák száma nem csökkent látványosan. Az 1930-as átlagos heti 50-ről 40 órára, és persze teljesen kizárt, hogy 2030-ra ez 15 órára csökkenjen, ahogy azt Keynes előre látni vélte, így erre nincs pont. És itten jön Skidelsky kérdése: mi végre gazdagodunk, ha egyébként nem dolgozunk kevesebbet? Mi végre a technikai fejlődés, ha ettől nem lesz több szabadidőnk arra, hogy "kellemesen, és jól éljünk"? Más szóval, mi végre a gazdasági növekedés hajszolása, ha egyébként nem tudunk "jó életet" élni, amennyiben nem jut idő családra, barátokra, egészségre, művészetekre stb.? Mennyi az elég? Miért nem lép ki az emberiség a mókuskerékből, hogy élvezni kezdje azt, amije van?

És Skidelskynek van válasza: mert összetévesztjük az eszközt a céllal; a gazdagság a "jó élet" eszközéből önálló cél lett; a gazdasági növekedést immáron önmagért űzzük, akár a jó élet feláldozásának árán is. És hogy miként jutottunk ide? A kötetnek a "fausti alkuról" szóló fejezete talán az egyetlen fejezet, miben feldereng valami koncepció. E szerint a kapitalizmussal (vagyis az ördöggel) való kiegyezés (az alku), vélekedik Skidelsky, mindig is azon a megfontoláson alapult (állítólag), hogy az majd elhozza nekünk a jólétet, amikor is az emberiség majd elrúghatja maga alól ezt az utálatos létrát, hogy végre helyre állhasson a társadalmi igazságosság. Keynes 1930-as esszéjében is megjelenik e gondolat: "Még legalább száz évig áltatnunk kell magunkat és másokat egyaránt, hogy a tisztességes a becstelen, és a becstelen a tisztességes; mert a becstelenség hasznos, a tisztességesség pedig nem az. Pénzéhség, uzsora és takarékoskodás  kell, hogy legyenek a bálványaink — legalább még egy kis ideig. Mert csak ezek vezethetnek minket ki a napvilágra a gazdasági kényszerűség alagútjából". E "fausti alku" valójában már A kommunista kiáltványban is tetten érhető: a kapitalizmus eltörli a feudalizmus csökött viszonyait, hatalmas termelőerőket fejleszt ki, ami aztán elvezet a "szükségszerűség birodalmából" a "szabadság birodalmába" (Engels), ahol az emberek reggel vadásznak, ebéd után kritikai kritikát olvasnak, délután halásznak, este meg állattenyésztéssel foglalkoznak amúgy szabadidős elfoglaltságként, mert a kommunizmus a szabadidő felszabadításáról szól.

Mindazonáltal, sajnálkozik Skidelsky, nem stimmel ez az alku, amennyiben a kapitalizmus méhében valahogy mégsem akaródznak megfoganni azok a termelési viszonyok, amelyek elpusztítanák azt. Hovatovább a kapitalizmus képes bármit önmagába integrálni, így belső ellentmondásai sem robbantják fel ezen ellentmondások kereteit; a kapitalizmus ui. képes bármit saját status quoján belül forradalmasítani, még a status quo elleni lázadást is, miként azt Marcuse Az egydimenziós emberben megénekelte. Az emberiség beleragadt ebbe az alkuba, és idővel elvesztette a célt szem elől. Sőt egy pillanatra fölmerül Skidelskyben a gondolat: a növekedési kényszert illetően talán nem is magában a kapitalizmusban van a hiba.

De Skidelsky nem lenne Skidelsky, ha ez lenne a végszó. (...)