(Ha már előhoztam Polányit...) A nagy átalakulásban Polányi azt állítja, hogy a kapitalista piacgazdaságot a gép hozza létre. Okfejtése a következő: mivel a tömegtermelést végző gépek nagyon drágák, így aztán gépekbe fektetni baromi kockázatos. Amennyiben az árupiacot a kereslet-kínálat által meghatározott árak irányítják, úgy a gépi termeléshez szükséges összes termelési tényezőnek is stabil piaccal kell rendelkeznie, melyeket szintén a kereslet-kínálat által meghatározott árak kell irányítsanak, máskülönben még a lehetősége is kizárt bármiféle megterülésnek. Így aztán nincs mese, ahol drága gépek árupiacra termelnek, ottan bizony munkaerőpiacnak, nyersanyagpiacnak és pénzpiacnak is lenniük kell, hogy szüntelenül biztosíthassák a gépi termeléshez szükséges inputokat, méghozzá az árupiac által diktált feltételekhez igazodva. Más szóval specializált gépi tömegtermelés kizárólag egy olyan társadalomban lehetséges, ahol a társadalmi termelés az árrendszer irányítása által szerveződik meg az egymáshoz kapcsolódó piacokon. Az meg nyilvánvaló, hogy ez egy feudális mezőgazdasági társadalomban nem adott; a gépeket csak egy ipari társadalom fogadhatja magába. A Polányi-féle nagy átalakulás valójában annak viszontagságos története, ahogy a XIX. század során létrejön a munkaerőpiac, illetve a nyersanyagpiac és pénzpiac azért, hogy a gépi termelés rentabilitásának megteremtse a feltételeit. Viszont azáltal, vélekedik Polányi, hogy mind a munkaerő, mind a természeti kincsek piaci árukká változnak, valójában a teljes társadalmi élet és természeti környezet alávettetik az önszabályozó piac mechanizmusainak (tudjuk, Marxnál is a munkaerő áruvá válása a kapitalizmus lényege). Így az ipari társadalom nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy államnak van fejlett ipara, hanem azt, hogy a társadalmi élet en bloc a profitorientált gépi termelés imperatívuszainak van alárendelve. Egy szó mint száz, Polányinál az önszabályozó piacokon nyugvó ipari társadalmat lényegében a drága gépek hozzák létre, amennyiben technikailag fejlett drága speciális gépekbe fektetni roppant tőkeigényes és kockázatos.

És Galbraith? Galbraith Az új ipari államban azt állítja, hogy a nagyvállalatok technikailag fejlett gépi termelése olyan roppant tőkeigényes és kockázatos, hogy a nagy cégek törekszenek mennél inkább kiiktatni a piac önszabályzó mechanizmusait: megpróbálják irányítani az árakat, a termelési költségeket, a fogyasztói reagálást és a kormánypolitikát. Csökkentendő gigantikus beruházásaik megtérülésének a kockázatát a big business vállalatai kilobbizzák az állami szabályozást, előre hosszútávú ármegállapodásokat kötnek szállítóikkal, előre felhajtják vevőiket (sokszor az államot), előre felosztják egymás között a piacokat, megdolgozzák a közvéleményt stb., stb. Vagyis kvázi tervezik a gazdaságot. Nincs mese, az egyre drágább speciális gépeken történő magas technikai igényű termelés, vélekedik Galbraith, szükségképpen vezet a tervezéshez, vagyis az önszabályozó piac felszámolásához. Más szóval az ipari termelőerő fejlődése olyan hatalmas összegű vállalati beruházásokat igényel, melyek rentábilis megvalósítása egyszerűen túlnő az önszabályozó piac nyújtotta lehetőségeken, és szükségszerűen vezet el a big business és az állam által közösen menedzselt kvázi-tervgazdasághoz. Galbraith egy XX. századi nagy átalakulás történetét mutatja be, melynek során létrejön egy új ipari állam, melyet szintén a gép teremt, és ami részben ugyan kiveszi a termelést a piac fennhatósága alól, és ezáltal egyfajta tudatosan tervezett technokratikus-bürokratikus társadalmat hoz létre, de szintén a hatalmas tőkeigényű beruházások rentábilis megtérülése érdekében.

Fogalmam sincs, Galbraith vajon mennyire ismerte Polányit, és ha igen, akkor az hatott-e rá. Mindenesetre úgy tűnik: ha Polányinál a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az önszabályozó piacon alapuló ipari államot a XIX. században, akkor Galbraithnél szintén a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az új ipari államot az önszabályozó piac felszámolásával a XX.-ban. Minkét mű a baloldali közgazdászok kedvence, és mindössze 23 év van a két kötet megjelenése között.