Enrico Spolaore szerint az európai integráció csak addig mélyül, amíg a további mélyülésből származó előnyök meghaladják az abból származó hátrányokat. Vagyis amíg, a döntően a méretgazdaságosságból származó, és a további mélyüléssel egyre kisebb mértékben növekvő gazdasági előnyök még nagyobbak, mint a nyelvi, etnikai, kulturális stb. heterogenitásból származó politikai költségek, amelyek viszont az integráció elmélyülésével egyre növekszenek. Vagyis létezik az integráció mélyülésének egy pontja, ahol a folyamat megáll: ahol a további mélyülésből származó határbevétel egyenlő annak határköltségével, a mikroökonómia veretes nyelvén szólva, és amihez a jó tanuló még azt is rögtön hozzáfűzi, ebben a pontban maximális az integrációból származó teljes nyereség. És Spolaore szerint az EU ezt a pontot talán már el is érte. Végtére a magfúzió sem tart a végtelenségig a csillagokban, csak amíg energia szabadul fel — kötési energia is van a világon; ha a csillagmagban túlteng a vas, a csillag felrobban. Még az EU is összeroskadhat a gravitációtól. De ezek már persze igazán merész gondolattársítások. Mindazonáltal, vélekedik Spolaore, félmegoldások funkcionalista taktikája végül meglehet nem vezet célba: a láncreakció megszakadhat még mielőtt az EU elérné a teljes politikai uniót; a funkcionalisták alábecsülték a heterogenitásból származó költségeket és korlátokat.