A vezetők vágya a túlélés; demokratikusan választott vezetőknek, diktátoroknak, vallási vezetőknek, cégvezetőknek, illetve bármilyen intézmény vagy szervezet vezetőjének egyaránt. Mivel nincs abszolút hatalom, így a vezetők túlélésének kulcsa: a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek lojalitása. A szövetségesek támogatása pedig főként a piszkos anyagiakon múlik. Bruce Bueno De Mesquita és Alastair Smith könyvének tézise: a vezetői hatalomgyakorlás jellegét a nélkülözhetetlen szövetségesek száma határozza meg; vagyis az, hogy a hatalomban maradáshoz egy vezetőnek hány embert kell lekenyereznie cserébe annak támogatásáért.

Egy demokráciában, ahol a hatalomban maradáshoz rengeteg választói támogatás kell, vagyis a politikai rendszer széles választói szövetségen alapul, a vezető nem tudja a választókat egyesével lefizetni, így a támogatásuk megszerzéséhez kénytelen olyan politikát folytatni, ami a közjót szolgálja. Ezzel szemben egy kis szövetségre támaszkodó rezsimben a vezetőnek elég néhány oligarcha, tábornok, ügyész, bíró stb. hűségét megszereznie, amit akár közvetlenül is megvásárolhat. Mennél kisebb a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem a széles közérdeket szem előtt tartva politizál demokratikusan, hanem a lojális szövetségesek szűk körének magánérdekeire való tekintettel diktatórikusan. Illetve megfordítva: mennél nagyobb a nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem kizárólag egy szűk csoport érdekében tevékenykedik, hanem "igazi demokrataként" a nép anyagi gyarapodását is nézi. De ugyanez valójában elmondható pl. egy nagy részvénytársaság vezetéséről is. Ha az igazgatótanács kevés tagból áll, akkor a hatalomban maradás érdekében a vezérigazgatónak könnyebb a tanács tagjait privát kedvezményekkel megvesztegetnie, mint sikeres vállalati teljesítményt produkálnia. Ezzel szemben, ha az igazgatótanács számos tagból áll, akkor a vezetőnek a hatalomban maradáshoz elsősorban a vállalatot kell szolgálnia, és a részvényeseket gazdagítania.

A szerzőpáros tkp. ezt a meglátást alkalmazza olyan egyéb területekre, mint a korrupció, a külföldi segélyek vagy épp a háborúk kérdése. Köztudomású, hogy pl. demokráciák ritkán háborúznak egymással. Miért? Demokráciában egy elvesztett háború elvesztett választást jelent, ami menthetetlenül a vezető bukásával jár. Így egy demokratikus vezető csak akkor indít háborút, ha előzetesen teljességgel meg van győződve a győzelemről. Egy diktatórikus rezsimben viszont egy elvesztett háború nem jelenti szükségszerűen a vezető bukását, amennyiben a szűk támogatói szövetség tagjai továbbra is élvezhetik kiváltságaikat. Egy diktátor nem akkor bukik el, ha elveszít egy háborút, hanem akkor, ha a hadsereg tábornoka nem kapja meg a pénzt a magánszámlájára. Ha megnézzük az elmúlt két évszázad háborúinak történetét, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus államok 93 százalékban nyerték meg az általuk indított háborúkat, míg az autokraták csak kb. 60 százalékban. Vagy szintén köztudomású, hogy a diktatórikus országoknak nyújtott humanitárius segélyek ritkán jutnak csak el a ténylegesen rászorulókhoz. Pl. 2010-ben Pakisztánban és Beninben is árvíz volt, két nagyon hasonló katasztrófa. És bár Benin jóval kevesebb külföldi segélyt kapott, mint Pakisztán mégis kárenyhítési intézkedései sokkal sikeresebbek voltak, mint Pakisztánnak. Miért? Mert Beninben jóval erősebb a demokrácia, mint Pakisztánban. Zardarinak, Pakisztán akkori elnökének sokkal fontosabb volt a külföldi segélyeket szétosztani a támogató haverok között, mint menteni a népet.

Még egyszer: egy vezető mindig a hatalomban maradásához nélkülözhetetlen szövetségesek kegyét keresi. Ha tehát a választói szövetség népes, akkor a vezető sok ember kegyét keresi, amit csak úgy képes elérni, ha a többség érdekében politizál, míg egy kis szövetségi rendszerben a vezető csak egy szűk csoport kegyét keresi, amit viszont legkönnyebben e csoport magánvagyonának a növelésével érheti el. Egy vezetőnek mindig a kis támogatói szövetség az érdeke, ahol a támogatók viszonylag könnyen lecserélhetők, míg ezzel szemben a közérdek mindig a széles támogatói szövetségen alapuló választói rendszerek.

De nem olyan ez, mint felfedezni a meleg vizet? Egy kicsit biztosan. Viszont mégis lehetnek fontos tanulságai. Ha pl. egy diktatórikus rezsim pénzügyi válságba kerül, akkor a demokratikus országoknak egyáltalán nem célszerű azt kimenteniük. Miért? Mert a kapott pénzből a diktátor kifizeti a haverjait, és marad hatalomban. A nép persze lázadni fog, de hadsereg majd leveri a lázadást — a tábornokok ki vannak fizetve. Ha viszont a diktátor nem kap pénzt, akkor a szövetségesek apanázsa is megcsappan. A hadsereg pedig vonakodik a lázadók közé lövetni. Ugyanez vonatkozik a humanitárius segélyekre is. Ha egy diktatórikus rezsim azért kap segélyt, mert a nép éhezik, akkor a diktátor gondoskodni fog róla, hogy a nép örökké éhezzen, és a segélyek ne fogyjanak el; mert azokból a segélyekből fizeti ki a sleppjét, eteti a zsoldosait, és tartja fenn a hatalmát.

De egyéb implikációk is adódnak. A FIFA huszonnégy tagból álló bizottsága dönt a világbajnokság helyszínéről. Vagyis mindössze tizenhárom ember szavazatán múlik a döntés. Gondoljuk csak meg: sok-sok milliárd dollár forog kockán, és csak tizenhárom ember szavazata kell. Vajon miért korruptak ezek a szervezetek?