Sokan sokszor megfogalmazták az elmúlt években az euró hosszú távú sikerének állítólagos feltételeit. Álmunkból felkeltve is tudjuk a progresszív leckét: politikai unió, fiskális unió, bankunió az EU-ban, valamint az EKB mint lender of last resort. Kathleen McNamara pedig teóriát is gyárt ehhez, amit "beágyazott valutaövezetek elméletének" nevez. McNamara szerint ui. az optimális valutaövezetek elmélete tévedésre épül: nem a piac teszi a közös pénzt, hanem a politikai-gazdasági intézményrendszer. Más szóval a közös pénz sikere nem az olyan piaci körülményeken múlik, mint a tényezőmobilitás, az árak és bérek rugalmassága, az ágazati struktúra diverzitása (Mundell, Kenen), hanem attól, hogy milyen politikai-gazdasági intézményrendszer támogatja a stabilitását; vagyis a pénz intézményi beágyazottsága. "A pénz mindig és mindenhol politikai jelenség", tudjuk meg. És a "beágyazott valutaövezetek" ezen új elméletéből rögtön négy sarkalatos intézményi kritérium fakad a valutaövezetek hosszú távú sikerét illetően. Mit ad isten éppen: politikai- és fiskális unió, bankunió, valamint egy lender of last resort szerepét betöltő jegybank megléte. Történeti áttekintést is kapunk, melynek tanulsága, hogy a legsikeresebb (leginkább tartós) pénzek azok a nemzeti valuták, amelyek együtt születtek meg egy önálló költségvetésű központi kormányzattal rendelkező nemzetállammal. Röviden: egy pénz, egy kormányzat — eddig kizárólag ez működött hosszú távon. Így aztán McNamara konklúziója is magától adódik: az euró jövőjének záloga a föderális EU. Ám ha szigorúan nézzük, akkor McNamara történeti áttekintése valójában két dolgot bizonyít: az egy pénz, több kormányzat szisztéma eddig nem működött, valamint a működő egy pénz, egy kormányzat szisztéma eddig kizárólag valamilyen nemzetállam születésével jött létre. Ámde megszülethet-e a föderális EU, mint nemzetállam?