Évtizednyi késéssel ugyan, de elolvastam Joseph Stiglitz 2002-es A globalizáció és visszásságai című sikerkönyvét. És ha jól értem a dolgot, Stiglitz legfőbb vádja a Nemzetközi Valutaalappal szemben annak dogmatizmusa. A washingtoni konszenzus valójában Latin-Amerika ’80-as évekbeli adósságválságának (Mexikó, Brazília, Argentína, Chile) tapasztalatából született, és e régió problémáit kívánta orvosolni. (És még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen inadekvát módon: nyilván van némi logika olyan országoktól fiskális fegyelmet és pénzstabilitást követelni, amelyek egyébként hajlamosak pénznyomtatással finanszírozni az államadósságot, miként nem teljesen ördögtől való pl. az export diverzifikálása érdekében exportorientált termelést szorgalmazni olyan országok esetében, amely országok exportját túlnyomórészt egyetlen termék (olaj, cukor, kávé) adja, aminek világpiaci ára ráadásul erősen volatilis, így részükre egy fizetésimérleg-válság szinte kódolva van. De a magas importkvóták csökkentése sem föltétlenül halálos bűn, amennyiben a piacvédelem nem a belföldi cégek megerősödését szolgálja, sokkal inkább azok elkényelmesedését. (Nota bene a latin-amerikai adósságválságokról Bozzai Rita írt még ’89-ben egy egészen jó könyvet. Tudtuk pl. hogy Peru külföldi turisták vendégül látásával akarta adósságának egy részét törleszteni?!).) Stiglitz problémája tkp. az, hogy nem lehet egy, a washingtoni konszenzus szellemében született makrogazdasági stabilizációs programot egyformán letolni minden válságba jutott ország torkán. Mert a posztkommunista országok transzformációs válsága a ’90-es évek első felében egyáltalán nem hasonlít a ’80-as évek latin-amerikai válságaira, miként a délkelet-ázsiai országok válsága sem a ’90-es évek második felében. A hétköznapi bölcsesség szerint minden ország más. A kritika lényege tehát röviden: nem létezik egységes recept; a válságkezelésben azok az országok a legsikeresebbek, amelyek nem követnek sablonokat. Mindazonáltal ebben a Stiglitz-féle kritikában nincsen semmi eredeti; 2002-ben sem volt. Már az Institute for International Economics 1989-es novemberi konferenciáján is, ahol washingtoni konszenzus megszületett, fölmerültek olyan aggodalmak, hogy a konszenzus valamiféle ideológiává vagy merev dogmává válthat (egyébiránt a Williamson által eredetileg megfogalmazott tíz pontos program egészen light ahhoz az erősen szimplifikált értelmezéshez képest, ami aztán közkeletűvé vált). Persze könyvében Stiglitz hangot ad mindazon kritikáknak is, amelyeket azóta is folyamatosan hangoztat. Mindenekelőtt: az a Valutaalap, amelynek Keynes volt a keresztapja, és aminek eredeti feladata egyebek mellett abban állt, hogy likviditást biztosítson az olyan gazdasági visszaeséssel küzdő országok számára, amelyek önerőből nem engedhetnek meg egy fiskális expanziót, rendre megszorító gazdaságpolitikát kényszerít a válságba jutott országokra. De nyilván szó esik a fejlődő országok elsietett, ezért káros tőkepiaci liberalizációjáról is, ami szintén Stiglitz vesszőparipája. És jóllehet Stiglitz expressis verbis elutasítja az összeesküvés-elméleteket, azért csak előkerülnek az olyan népmesei fordulatok, hogy pl. a Valutaalap valamiféle nemzetközi pénzügyi érdekeket képvisel. Nyilván mindezen kritikákban sincs a világon semmi eredeti, mondhatni ősrégiek. A könyv megjelenésekor is már kávéházi bölcsességnek számítottak. Stiglitz könyve anno valószínűleg azért szólt nagyot, mert egy Nobel-díjas közgazdász írta, aki Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadója volt, aztán meg évekig a Világbank alelnöke. Nem a közgazdászok eretnek alvilágából szólt tehát a kritika, hanem úgymond a brancsból.