Mahler V. (cisz-moll) szimfóniájának nyitó tételéről rendre ugyanaz a kép ötlik föl bennem: elhagyott bálteremben járunk, hajnal van, a terem lehűlt, csak egyetlen pár maradt, a székek összevissza, az asztalokon otthagyva minden, a felborult poharakból a pezsgőt foltban felitta az abrosz, és mindenhol a konfetti, a színes papírcsíkok. A pár keringőzik, lassan, vontatottan, konfettis hajjal, színes papírcsíkokkal a nyakban, kijózanodóban, egyre csak rontva lépésről lépést, közben nevet, tán a fáradtságtól, de fájón, néha sírásra húzva kicsit a szájat. Mint egy film zárójelenetében. Mintha csak az elmúlt idők boldogsága táncolná el fáradtan, kacagva, jelenének széthullott, üres romjai felett elmúlását.