Megnéztem a ’95-ös Az őrület fészke című Marc Rocco rendezte filmet. A film valós történeten alapul, erős glissandókkal: Henri Young piti bűnözőt egy szökési kísérlet után az Alcatraz katakombájának egyik sötétzárkájába dugják — három évre. A zárkából való szabadulását követően azonnal megöli a spiclit, aki feldobta. A börtön kantinban belevágja a kanalat a nyakába. A film tanúsága szerint Young a sötétzárkában megőrült, a gyilkosságot zavart elmeállapotban követte el. Ha van bűnös, akkor az Milton Glenn, az Alcatraz szadista igazgatóhelyettese, aki évekig zárkában tartatta. De amit írni akarok: amikor a fiatal kirendelt ügyvéd, James Stamphill megpróbál Youngnak segíteni, a férfi kizárólag a baseballról hajlandó beszélni, amolyan tébolyult zavarodottsággal. Később megtudjuk: a zárkában Young korábban látott baseball meccseket próbált meg felidézni végtelen magányában, hogy elüsse az időt. Akárcsak Stefan Zweig ’41-es Sakknovellája. Amit viszont épp a napokban olvastam. Zweig hőse, dr. B. a nácik fogságában egy, a kihallgatóitól ellopott sakk-könyv százötven mesterjátszmáját játszotta le magában mindújra vakon, míg végül „sakkmérgezést” kapott. Szépen rímel egymásra a két opusz. Miként Young sötétzárkája, úgy dr. B. tűzfalra nyíló szobája a Hotel Metropolban szintén az „őrület fészke”.