John B. Taylor úgy véli, az elmúlt hatvan évben az USA ingadozott a szabályalapú és a diszkrecionális gazdaságpolitika között. A ’60-’70-es években a diszkrecionális politika dominált: deklarált törekvés volt a konjunktúraciklusok kisimítása keynesi ihletésű intervenciókkal. Aztán a ’80-as évektől a költségvetési politikának már nem célja a „gazdaság finomhangolása”, inkább a kiszámítható, hosszú távú kínálatorientált megfontolások dominálnak, miközben a pénzpolitika az árstabilitásra fókuszál. A gazdaságpolitika kevésbé aktivista, inkább szabályalapú, egészen a ’90-es évek végéig. Aztán az ezredforduló után visszatér a kormányzati gazdaságélénkítés, majd a válságkezeléssel egy aktív, erőteljes kontraciklikus gazdaságpolitika időszaka veszi kezdetét. Nagy ívű, de bizonyára nem légből kapott korszakolás. És a tapasztalat? Míg a ’80-’90-es éveket a „nagy mérséklet” (Great Moderation) időszakának szokás emlegetni, addig a diszkrecionális politika évtizedeit a magas infláció, a magas munkanélküliség, a stagnálás és válság valamilyen kombinációja jellemzi, állapítja meg Taylor. Ergo: „rules rather than discretion” — miként az a közgazdaságtanban már a ’80-as évek óta járja. Persze nem is várhatunk nagyon más konklúziót a Taylor-szabály atyjától. (Nota bene Taylor szerint a 2008-as válságot éppen az okozta, hogy a FED eltért a Taylor-szabálytól, vagyis a diszkrecionális politika.)